Kecskeméti Lapok, 1877. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1877-01-07 / 1. szám

sem „vak fanatikus“ létemben megváltani, hogy igenis sajnálom, sőt fáj lelkem belsejében, hogy nem folytathatandom működésemet a gyenge ifjú­ság oktatásában, mint 30 év óta e kötelességemet teljesítettem s a mint érdemes hitközségemben lé­tező számos intelligenczia s uralkodó hazafiúi szel­lem s azon tény tanúsít, hogy a helybeli közép­iskolák 120 izraelitáktól látogatnak, nem csekély sikerrel. Legyen végre szabad még egy észrevételt tennem. A közös iskolának tagadhatlan , becses előnye van, hogy a különböző hitfelekezetűek már az ifjúsági korban szoktatnak egymást tisztelni, egymással barátkozni, a mire a hitfelekezeti isko­lában csak theoretice lehet oktatni s példák által buzdítani. Mily ajánlatos tehát, hogy mint felnőttek is tiszteljük nemcsak a más hitüeket, hanem a más véleményüeket is s ne gáncsoljuk azokat, kik ter­mészetük , koruk, vagy tapasztalatuknál fogva nem tudnak elveiket oly könnyen változtatni s minden újdonan felmerült eszmével oly hamar megbarát­kozni. Kecskemét, 1877. január 1-én. Fischmann Simon, rabbi. A levegő szinjátéka. Német forrásból: H. J. A régiek nem képzelhették el maguknak, hogy az égiek csak úgy lebegnek és szabadon mozognak; innen eredt aztán azon hitek, hogy a földünk felett látszólagosan kifeszített kék boltozat szilárd állományú, hogy kristályból áll és valósággal a földön nyugszik. Innen származik e kifejezés „fir­­mamentum“ (szilárdság). Azt hitték, hogy ezen szilárd égboltozatra a csillagok úgy vannak oda­­ereszítve, mint a szegek. Seneca ugyan feltette a a kérdést: „Vájjon az ég szilárd-e és összefüggő tömegből áll?“ De már Simplicius, Aristoteles egyik magyarázója, Kr. e. 5. században az égbol­tozatot még valóságos anyagi tárgynak tartá? Ma tudjuk már, hogy a felettünk levő égbolt nem egyéb látszatnál, de azért mégis hallunk még hét égről beszélni. Földünk, mint minden égi­test, szabadon mozog a megmérhetlen világűrben, s a kölcsönös vonzás az, mely azokat pályájukban megtartja. Most tudjuk már, hogy földünket gőz- vagy légkör az atmosphaera, környezi. A­mit mi égnek nevezünk, az nem egyéb, mint a levegő, mely földünket körülveszi. Derült időben pompás kéknek látszik. De a kék szín nem sajátsága a légnek, bár azelőtt annak vették azt, de ezen állítás nem tartható. Ha a levegő csakugyan kék volna, a fény nem hozhatná létre a pompás sárga, narancs és piros színeket, melyet hajnalban és alkonyatkor tapasztalunk. Más körülmény után kell tehát néznünk, mely a levegőt azon sajátsággal ruházza fel, hogy az a fényre kétszeres hatást gyakoroljon, azon fényre, melyet a nap messze távolról küld hozzánk. Vannak üvegeink , melyek, ha a fény keresztül­hatol rajtuk, ragyogó sárgáknak tetszenek, ha azonban akként vizsgáljuk azokat, hogy visszaver­jék a fényt, szép kék színt mutatnak. Ha az ily üregeket pontosan megvizsgáljuk, azokon számta­lan kis csillámokat fogunk észrevenni, melyek­­ ennek kettős színezetét okozzák. Végtelen mennyi­ségű kis részecskék, melyek valamely átlátszó testben eloszolva vannak, okozzák annak kék szí­nezetét. Ha egy szappanparánykát vízben felolvasz­tunk , ezt kéknek fogjuk találni. A szemek kék­je, mely oly sok embert elragadhat, épen abban találja magyarázatát, hogy a szem átlátszó részei a benne feloszlott finom részecskékkel van sűrítve. Hogy a levegő számtalan kis részecskéből, vagy porszemből áll, bizonyítja minden napsugár, mely sötét szobába hatol, mint mozog minden fényben, minden elevennek látszik benne. Ezen átláthatlan részecskék vetik vissza a kék fényt, de az ebből származott kék oly gyenge természetű ,­­ hogy csak akkor vehetjük észre, ha nagy légtömegen tekintünk keresztül. Minden, mit a távolban látunk, legyen az az erdő pompás zöldje, ily kékes fátyollal boríttatik el, innen e kifejezés is „a kék távol­ban.“ Ezen, az az üreget előállító részecskék pará­nyi pic­iségét elképzelni kinek-kinek fantáziájára bízzuk. Csak azt akarjuk megemlíteni, hogy az ég összedőlésétől való félelem ép oly alaptalan, mint földünk összeütközése valamely üstökössel. Tudjuk, hogy a csillagok fénye az üstökös tö­megén is átlátszik, ebből, valamint még más észle­­letekből Herschel kiszámítá az üstökös súlyát, me­lyeknek farkuk kolossális tért foglallnak el. Szerinte az egész üstökös tömegét, ha azt kellően összeszo­­ríthatnánk, egy ló könnyen elbírná. És földünk már valóban keresztül is ment üs­tökösökön anélkül, hogy pusztításról legkevesebbet is hallottunk volna. Csakis a csillagászok számításai által jutottunk ennek még tudomására is. Annál kevésbé van okunk az ég összedőlésétől valamit tartani. Tyndall szerint, ha összeszedhetnénk mind­azon finom részecskéket, melyek az ég anyagát képezik, azokkal egy burnot-szelencsét is alig tölthetnénk meg. A levegőnek hasznos tulajdonsága, hogy absolute át nem látható, enélkül a nap fénye sokfélekép nem volna eltűrhető. A levegőben levő finom részecskék nélkül földünknek csak azon helyei volnának megvilá­gítva , melyekre közvetlen rásüt a nap, az árnyékban azonban a legmélyebb sötétség uralkodnék. Miként a megvilágított helyek világossága aránytalanul na­gyobbodnék, és­­gy nagyobbodnék az árnyék sötét­­sége is. A nap leáldozta után a legnagyobb fényt villámgyorsan követné a legsötétebb éj. Hogy nap­pal minden meg van világítva, a napparányoknak köszönhető , melyek a levegőn átvonuló napsugara­kat minden irányban visszavetik és ez által minden­hová világosságot terjesztenek. Hogy nálunk a nap alkonyát rögtön nem sötét éj, hanem előbb szürkü­­­­let követi, mely a körülményekhez képest majd rövidebb, majd hosszabb ideig tart, abban leli magyarázatát, hogy a nap fénye a nyugati világtáj levegőjének parányai által még akkor is szétszóra­­tik minden irányban, midőn már a nap letűnt lát­határunkról ; a fény lassanként gyengébb lesz, míg végre bekövetkezik az éj. Olaszországban sokkal rövidebb az alkony mint nálunk (szerző Németorszá­got véli), Chiliben mindössze 1/4 óráig tart, míg Cumanaban alig néhány perczig. Azon körülmény pedig, hogy az alkony rövidsége az egyenlítő kö­zelségével egyenes viszonyban áll, a nap útjától bár némileg függ is, de egyedül ebből ki nem ma­gyarázható. Befolyása van erre még a levegő rend­kívüli tisztaságának is. (Vége következik). TÁRCZA. Az új év és előzményei. Sylvester az emeleten, vagy a naptárcsinálók önkényének megszüntetése. — Új évi gratulatiók és a marschirozó ezüst hatosok. — Az új év és Éva kisasszony reményei. Minden ember, a­ki nem kalandáriumcsináló, is tudja, hogy a régi év kapuzárója Sylvester bá­csi , kinek névünnepén számon kérjük magunktól, hogy hány esztendősek vagyunk ? S ha úgy talál­juk , hogy­ éveink száma nem annyira sok, hogy a tükörbe ne nézhetnék meg magunkat, akkor örülünk, hogy túladhatunk azon a régi kopott éven , hogy az új év azt ne higyje, miszerint szomorú szűkölködésben­­töltöttük az önmaga által lejárt elődjének uralma alatti időt, eleget teszünk annak, mit e szavak eléggé kifejeznek: receruit magnum áldomás. Megünnepeljük az elhalt év to­rát, mert nincs mit búsulni felette, hogy eltűnt. Lám azok a vidám emberek ott az emeleten, hogy meg­sylvesterezik az Imrét, ki azért, hogy bebizonyítsa, miszerint a kalandáriumcsináló nem odtro­álhatja senkire nevenapját, Sylvester nap­ján lesz Imrévé. Derék dolog, hát parancsol a kalandárium, ha mindjárt komáromi is? Nem s a­ki emancipálja magát a naptárfabricánsok uralma alól, barátjai és jó ismerősei kedvéért megérdemli, hogy poharat ürítsenek more patria egészségéért. Csak egy van mire figyelnünk kell s ez az állam érdekeinek megóvása. A kalandárium a szokás ál­tal új kiadásban jelent meg, a­melyben az utolsó nap Imre napja, de nem a herczegé, miután pedig minden naptár, akár önálló egészet képez­zen , akár részt, bélyegilleték alá esik, már látom az illetékszabás mosolyát, kinek képviselői poha­rat ürítve már gondolkoznak az új naptár megil­­letékezése módozata felől. S ha már szokás vala­mely gondolatra azt mondani, hogy jó, de nem új , úgy erre gondolatra mindenesetre elmondhatja a finanszministérium, hogy új, ha mindjárt rész is. De pszt­ ne beszéljünk most financziákról, a gazda szörnyű aggodalomban van. Ott kin a béres, kocsis, mindenes, várja bérének kifizetését, a ko­vács, suszter, szabó, bognár, a divatárus, a fű­­szerkereskedő íratja már azt a kontót, melynek a gazda korlátolt felfogása szerint nincs se vége, se hossza, mint az örökkévalóságnak. A kis Muki, az iskolába járó Ödön , meg a fensőbb leányisko­lából való Sidónia kisasszony mind készülődik az új évi gratulátiókra, a­melyekkel meglepik a pa­pát, még a bölcsőben fekvő Ferike is ugyancsak erősen kapaszkodik a bölcső szék­be, hisz új évre ő is ember akar lenni a talpán, a mama meg sür­gölődik, forgolódik, szörnyen kedvez a rosz kedvű papának, azon tépelődve, hogy miként bírja rá ama selyem ruha árának kifizetésére, melyet Alter és Kistél rendelt meg a jogász-bálra. A papa tudja mindezt s borsódzik a háta az örömtől, az új évi meglepetések gondolatától, ama boldogságtól, midőn Muki, Ödön, Szidónia előáll a meglepetésekkel, a mama meg karján a Ferikével, a ki helyett megcsókolja majd a papát s ki új ! Mi történt a színházban? Deczember 30-án szombaton Jonas Emil ked­ves zenéjü s sok mulatságos alakkal biró operettje „A háromcsővű kacsa“ került színre. Ez operette, mely a fővárosban úgy mint a vidéken köztet­szésben részesült s színpadunkon évekkel ez­előtt már kedvesen fogadtatott, ez alkalommal csak kö­zép számú közönséget vonzott a nézőtérbe s elő­adása egyáltalán nem tartozik a sikerültebbek közé. Latabár Van Ostebal kapitányt játszá­s korántsem sikerült neki a kapitány mulatságos alakját visz­­szatükrözni. Völgyi Gyuláné Margit szerepében megállta helyét, de játékában nem volt meg az az elevenség, mit tőle már megszoktunk, talán ő sem volt megelégedve a három spanyol ifjúval, a kiknek serenadeja, mely pedig az operette egyik legjobb piecse­r hatás nélküli maradt. Papp Laura eleven Pitot volt s­zékefy Van Tonpijf együgyű­­séget elég hűen ábrázolta. Völgyi Gyula a polgár­­mester hálás szerepét jól kiaknázta s vele a kö­zönség tetszésében osztozott Mezey, kit minden­esetre figyelmeztetnünk kell, hogy a túlzás , mivel a hatást vadászta, korántsem válik előnyére. A comicumnak is megvannak a maga határai, a­me­lyen ha túl megy a színész, visszatetszést szül. Ez operetteben hiányzott az előadás szabatossága, a karénekek öszhangzó volta, mely nélkül pedig minden operette elveszti hatását. Január 1-én „Kerekes András és szeretője Piros Panna“ népszínmű került színre. Tóth Ede a darabot még akkor írta, midőn a hit szárnyaira nem emelte nevét, midőn még „Falu roszsza“ által aratandó dicsőségét nem is sejtette. A darab úgy a­mint van, a gyenge színművek közé tarto­zik s ha Zagyva Tamás és özvegy Kerekesné jól kidomborított tőrülmetszett alakjai nem volnának, nem is volna érdemes a szinrehozatalra. Szabó Antt­e kitűnő tehetségű szinész, mesterileg­ alakítá Zagyva Tamás csavargót. Völgyi Györgyné ro­konszenvessé tudta tenni özv. Kerekesné szerepét s Völgyi Gyuláné olyan kedves Piros Panna volt, hogy nem csodálkoztunk rajta, hogy Kövecsesi is­pán beleszeretett. A darab, daczára annak, hogy több benne az elbeszélés, mint a cselekvény , tet­széssel fogadtatott a szép számmal megjelent kö­zönség által, annál is inkább, mert a többi sze­replők is mindent elkövettek, hogy a közönség jól mulasson. Január 2-án, azaz kedden Báródiné jutalom­játéka volt. Elő lett adva Lukácsi S. „Zsidó apácza“ czim­ű regényes korrajza. A darab a Berg-féle színművek utánzata s épen nem dicsé­retre méltó terméke a magyar színműirodalom­­nak. Szabó Anti mint József császár kitűnő volt. Báródiné mint Judith a szerep gondos tanulmá­nyozásáról tett tanúságot, de hasonló szerepek nem találhatnak benne soha jó személyesítőre, hangja nem lévén alkalmas a kitörő heves indu­latok színezésére. Völgyi Gyula Levi a bolygó zsidót úgy személyesítette, hogy semmi kívánni valót nem hagyott hátra játékában, meg volt a jó­ízű természetesség, könnyűség, mi csak előnyére válhatik a színésznek. Völgyi Gyula ezúttal kü­lönben arról tett tanúságot, h­ogy tudja ő azt, hogy mi a szép s ha eldobja magától a túlzások által aratni reménylett olcsó dicsőséget, akkor mindenesetre a vidék egyik számbavehető ereje leend. A többi szereplők közül még csak Békeffy évi üdvözlő helyett majd csak azt az egy szót mondja: apa! S a mint a papa ezt elgondolta: beteljesült. A Muki új hátulgombolásban mondja el czipőjére hullatva könnyeit a verset s midőn a második sor­nál elakad, a mama oda súgja neki, mit már csak hangos zokogásban folytat a nagy felindulás miatt; az Ödön, az már bátrabb fiú, lenézi siró öcscsét s egy lélekzetvétel alatt mondja el azt az öt sort, melyet ugyanannyi hét alatt jól megtanult. Szidónia kisasszony pedig átnyújtja a szivar­tár­­czát, melyre egy rozsabimbót hímzett s megcsó­kolja a papát új évi üdvözletül. A mama karján ülő Ferike nem mond üdvüzletet, hanem mosolyog a macskának, mely egy papír göbecscsel játszik s hasztalan unszolja a mama, hogy mondjad Ferikém: boldog új évet papa! — a Ferikét sokkal jobban érdekli a czicza, mint az új év ünnepélyessége. És ha ezzel vége volna az új évi c­eremóniának, hogy Mukinak megígéri a papa, hogy húsvétkor már oly öltözéket kap, melyben már a mellény önálló ruhadarabot fog képezni, az Ödön pedig jövőre hegedűt kap s a melyen majd tanul ját­szani . Szidóniának is ígéret létetik, hogy majd meg fog jutalmaztatni — akkor a papa feje nem fájdulna bele abba a sok gondba. Hanem mikor a mama előáll az Alter és Kisnél megrendelt ruhá­val s azt mondja a könyökén jól kihorzsolt kabátú papának, hogy „ugy­e férjecském jól áll nekem ez a selyem ruha, pedig csak 92 frt. 80 krba került“, akkor a papa arczába szőkés a vér s miután a mama daczára corporalt voltának a gyengéd nem-

Next