Kecskeméti Lapok, 1881. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1881-01-02 / 1. szám

minél szebb legyen a karácsony­fa, s minél na­gyobb legyen a gyermekek öröme, megjelent to­vábbá Pacsa Mihályné egyleti elnök, és a 18- egylet több tagja. A gyertyák meggyújtása után a gyermekek párosával bevezettettek a terembe, mire a népiskolák igazgatója az ünnepély jelentő­ségéről néhány magyarázó szót intézett hozzájuk, s egyúttal köszönetet mondott a Nő­egyletnek ezen nemes és emberbaráti cselekedetéért. Ekkor gróf Vasquezné­k méltósága sajátkezűleg kiosztotta a ruhaneműeket, azután pedig szétosztatott a kará­csonyfa tartalma is. A gyermekek 3 órakor boldogság- és hálaér­zettel szívükben oszoltak szét, a Nőegylet I. tagjai pedig azon nemes öntudattal távozhattak, hogy a női erények legszebbikét, a jótékonyságot, oly mó­don gyakorolták, mely nemcsak örömet okozott a megajándékozott gyermekeknek és a szív neme­sebb érzelmeit ébresztette föl szivekben, hanem a népnevelésnek, a közművelődésnek is hasznos szol­gálatot tett. Valóban Isten áldását és a jók tiszte­letét érdemlik mindazon hölgyek, kik e szép ün­nepély sikerén fáradoztak! Adja Isten, hogy a jótékony Nőegylet minél jobban virágozzék, s a szeretetnek sok ily szép ünnepét hozhassa létre! Gazdasági levelek Alcsúth vidékéről. Ha óhajtunk biztos sikert, állandó jó­létet s kielégítő vagyonosságot, alkalmazzunk értelmes munkát, kitartó szorgalmat és bölcs takaré­kosságot. Kenetsey K.­­ A „Magyar Föld“ 257., 279. és 280. szá­maiban megjelent igen érdekes czikkekre vonat­kozólag: „a kaliforniai lazacz-tenyésztés hazánkban“, — a midőn teljes elismerésünket nyilvánítjuk, — legyen szabad erre s általában a hazai halászatra vonatkozólag egyetmást megjegyezni. A haltenyésztés is egyike azon mostoha gyer­mekei közül a hazának, mint a selyemhernyó és méhtenyésztés, melyekre ha törvényhozásilag gondoltak is, e gondoskodásnak a gyakorlati életben alig észlelhető eredményét mutathatjuk fel. Pedig tudjuk, hogy a népek fejlődése és szaporo­dásával a megélhetési gondok, mindinkább­ inkább előtérbe lépnek, különösen a jelen időben, hol a fejlődött forgalmi eszközök ezer mértföldekről hozott áraikkal árasztják el piaczainkat s nyomják le az itthon termelt árút annyira, hogy nekünk helyben van veszteségünk , míg amaz az ezer mért­földekről érkezett árú nyereséggel adatik el s vitetik ki az a keserves fillér hazánkból, melynek itthon is oly igen sok helye volna. A fennebbi tétel illustrálására legyen szabad hivatkoznom azon előttem történt eseményre, melynek Debre­­czenben 1874-ben szem- és fültanúja voltam, hogy t. i. az amerikai zsir Debreczenben olcsóbb volt, mint a helyi termelésű zsir. Ily körülmények közt élvén, lehetetlen a leg­őszintébb örömmel nem üdvözölni mindazon moz­galmat, melynek czélja hazánk jóléte, felvirág­zása , nagygyá­r hatalmassá tételéhez — habár egy porszemmel is — járulni. A hal- és baromfitenyésztés, valamint a selyem­­hernyó- és méhtenyésztés, közgazdaságilag egy igen fontos szerep betöltésére van hivatva hazánkban. Csekély jelentőségük látszatánál fogva azonban — melynek, hogy csekély, egyedül és teljesen ma­gunk vagyunk az okai — eddig ezek virágzásnak indulásáról tudomásunk nincs; pedig a családi és egyéni élet újabb időkben fokozódott igényei, nemkülönben az államháztartás közéletünk fejlő­désével lépést nem tartó terhei, jövedelmeink aránylagos szaporítását követelik a ránk nehezülő nagyobb kiadásokkal szemben — ha hogy azon kö­telességeinknek , melyeket a társadalom, közélet, úgy szinte saját egyéni szükségeink is reánk rónak — megfelelni akarunk. Ez oknál fogva kettőzött erővel kell hozzálátni minden oly cse­kélységnek látszó valamihez is, mint a hal- és ba­romfi-, valamint a selyemhernyó- és méhtenyésztés. Nem szabad kizsákmányolatlanul hagynunk bármi csekélynek tetsző részét is iparunknak és gazdá­­szatunknak, mely jólétünk emeléséhez, ha csak egy kis tényezőül is járulni ajánlkozhatik. Ily fontos tényezőnek tartható a halászat is, mely a legcsekélyebb befektetési költséggel s kevés reá fordított munkával aránylag rövid idő alatt fizeti vissza a költség és fáradság sokszoros kama­tait. Nem lévén ellensége semmi olyannak, mely új, czélszerű és hasznos; nem is akarok annak idézett számokban foglaltakra vonatkozólag elítélő hangon nyilatkozni, mert a kaliforniai lazac­-te­­nyésztésnek lehet jövője nálunk is, de nem mu­laszthatom el megjegyezni, hogy addig, míg hazánk folyói, patakja és tavaiban — habár már mennyi­ségileg fogyatkozó félben is, de kitűnő anyagot bírunk itthon, szerintem az volna még a kalifor­niai lazac­-tenyésztés, illetőleg meghonosítás elébe is helyezendő, hogy a meglevő kitűnő és ízletes halainkat ápoljuk és szaporítsuk, tenyésztését fej­lesszük és minden módon előmozdítsuk. Mert sokkal fontosabb kérdés az nálunk, hogy a hazai folyókban nagy mérvben megfagyott halfajokat szaporítsuk s azokat mesterséges úton benépesítsük, mint az, hogy a kaliforniai lazaczot honosítsuk meg. Itt vannak nekünk kitűnő halaink, pl. a balatoni fogas, mely a vizleeresztés előtt roppant mennyi­ségben volt található a Balatonban, azóta azonban, főleg az ívóterek elpusztulása folytán, naponta kevesbedik.­­ Itt vannak a harcsa-, ponty-, csuka­félék ; itt vannak a tok- (viza) félék s ezek számos válfaja közt a söregtok vagy kecsege, mely hazai tenyésztésre azért legalkalmasabb, mert ez egész életén át itt marad nálunk, mig a többiek eredeti hazájukba a Fekete és Azovi tengerekbe húzódnak vissza téli álomra , habár a nyarat hazánk nagyobb folyóiban, különösen a Tisza és Dunában töltik s utóbbiban felúsznak Komáromig is. A söregtok május, júniusban petézik, húsa a tok­félék közt a legizletesebb s különösen a Tiszában sok van, mert e folyó felel meg életfeltételeinek legjobban. A söregtok mesterséges tenyésztésre a legalkal­masabb, télen a folyó fenekén levő iszapba fúrja be magát s fejjel lefelé téli álmot aluszik. Alcsúth, deczember hó, 1880. Szobonya Bertalan , főlgi gazdatiszt, eresze alól űzni a fecskét, mert a mellett, hogy sok lármát üt, semminemű hasznot gazdájának nem hoz, sőt midőn elköltözik, nem hagy egyebet hátra, mint egy csomó férget és rakás ganéjt. A szép nyári napok folytán csak velünk van­­, de mihelyt a ködös ősz borúja beköszönt, hűtlenül hagyja el gazdáját. Két állat van, melyek az embertől szállást kérnek és mégis annak szolgála­tába nem szegődnek, ezek a légy és a fecske, miért Pythagoras e mondásával: „Hirundinem sub eodem tecto ne habeas (Fecskével egy födél alatt , ne légy) azt akarja mondani, hogy a hálátlan és hűtlen lakótárstól óvakodni kell. Ha ez a jó német úr gondoskodni szíveskedett volna a kedves kis fecske számára téli gúnyácskáról és annyi eleven szúnyog, légy, szitakötő meg pil­léről, a mennyit madarunknak egészséges gyomra elvisel, bizonyosan nem volna oka hűtlenségről vádolni a fecskét, melyről mi bár azt hisszük , hogy szebb hazába megy vigadni; de az­­ öröme, melyet visszatérésekor nálunk nyilvánít, azt iga­zolja, hogy nem paradicsomi vidékeken töltötte a téli hónapokat tőlünk távol, sőt csak önfenntartási kötelessége, mely ő rá is vas­szigorral nehézkedik, űzte ki őt barátságos fedelünk alól, mely neki is dulce natale solum, édes szülőföld. Több kegyelettel emlékszik meg fecskénkről a jó öreg Rückert Frigyes német költő, midőn egyik költeményében a fecske szájába hangutánzó nyelvvel e szavakat adja: „Als ich Abschied nahm, als ich Abschied nahm: Waren Kisten und Kasten schwer ; Ala- ich wieder kam, als ich wieder kam : War alles-----------leer ! (Midőn búcsút vettem, midőn búcsút vettem Láda , szekrény terve volt Midőn visszatértem, midőn visszatértem Minden elfogyott.) Kiegészítője a fecske az udvar majorságának, a városokban valóságos lakótárs, visszatérését fész­kébe 6—7 éven át meg lehet figyelni. Hogy a házhoz, melyben költötték, vagy ő költött, ragasz­kodik , egészen közönséges dolog, de hogy szives­­látó gazdájával együtt hurczolkodik, arra is vannak esetek. A „Wiener Zeitung“ 1862. évi 8-ik száma például erre szép esetet hoz fel. Egy gráczi kocs­­máros lakószobájában épen a nyoszolya fölött sa­rokba rakta fészkét a fecskepár. Gazdájuk iránti bizalmuk oly rendkívüli volt, hogy este magukra hagyták csukni az ablakot, reggel pedig egész béketűréssel csepegtek mindaddig, míg az megint meg nem nyílt. A múlt évben a kocsmáros más utczába ment lakni, de egy fecskepár ott is meg­kereste lakószobáját, és mint erősen hiszi, ugyan­azon madárkák. Hogy fészkét a verebek tolakodása ellen védi és pedig inkább észszel, mint erő­vel, már Albertus Magnus (f 1280.) észlelte Kölnben, midőn látta, hogy a fecskék a tojáson ülő verebet valósággal befalazták és csak pár nap múlva, vagyis akkor bontották ki a falat, midőn tudták, hogy annak meg kellett ott fúlnia. A lynchnek, a rögtön ítélő önbíráskodásnak egy példáját pedig Cuvier (élt 1769—1832) beszéli el a fecskéről. Egy szép tavaszi reggelen észre­veszi, hogy ablaka irányában fecskefészek készül. A hím hozta csőre között mindig a sarat, mit párja azonnal beépített, gyorsan jó kedvvel haladván , csak 30 réz- vagy fa­lap is összetéve már oly vas­tag könyvet képezett, melynek kezelése nagyon ne­héz volt. Az ember figyelmét ekkor a falevelek ra­gadták meg; legelőször is a pálma levelét használ­ták s épen ezért nevezik a görögök az egyptomi írást phönici írásnak, mivel a pálma görög neve phönix. Még most is találhatók vad népek, a melyek kizárólag pálmalevelekre írják szent könyveiket, a­miért is ezeket szent-levél névvel illetik. A levelek helyébe utóbb a fa kérge jött, névszerint a hárs-, nyír-, szil- és iharfák kérge, a­melyre előbb tűvel, később más hegyes eszközökkel írtak. A rómaiak ezen kérget charta cordiceá-nak, azaz kéreglapnak, vagy egyszerűen libernek (kéreg) hívták. Ez utóbbi nevet azután a kéreglapokból álló könyvre is alkal­mazták úgy, hogy a latin nyelvben liber egyaránt könyvet és kérget jelent. A germánok is nyirfa-ké­­regre írtak, ezért viseli a legrégibb német hősköl­temény a „Birkengesang“ (nyirfa-ének) czímet. A kéregtől a vászonig és a gyapotig csak egy lépés volt. Ecset­len az íróeszköz , a festék pedig a tinta. Az emberi művelődésnek igen sok korszakát repültük át, most Nagy Sándor korához (Kr. e. 336—323) jutottunk. Itt kezdődik a papyrus cserje (Cyperus papyrus , vagy papyrus antiquorum) hasz­nálata s ezzel együtt új művelődési korszak Egyp­­tomra E cserje neve átment az irás anyagára is úgy, hogy bár e cserjének a mai irásanyagunkban semmi része sincs, az irásanyagot ma is papírnak nevezzük. Ezen figyelemreméltó növény a sásfélék (Cyperaceae) családjához tartozik. Igen közeli rokona neki a mocsáros vidékeinken előforduló káka (Scir­­bus). — A papyrus Calabria, Sziczilia, Syria és TÁRCZA A papír. (Müller Károly után.) A papír története egyszersmind az emberiség története is. Használata a legtermészetesebb mérték valamely nép szellemi állapotának megvizsgálásakor. Valamint a vas­fogyasztásról az iparra, s hogy Liebig Justus-szal szóljunk, a nép általános művelt­ségére a szappan­fogyasztásról lehet következtetni, úgy a papír használatáról valamely nemzet szel­lemi állapotára lehet következtetni. Azonban nem úgy volt az mindig, hogy az ember csekély össze­gen gondolatainak mintegy tárházat szerzett, mert a hajdankor népei nem ismerték e nagyszerű czikket. Legelső írásanyagok voltak: a cserép, ék és a véső. Emlékoszlopokra, sziklákra véstek fel képírás­sal az írás kifejlődésének első korszakában. A kép­írás azon kornak sajátsága, a midőn még az ember közvetlenül a természetben élt és gondolkozott. Ezért a régi népek betűi mind meg­annyi természeti képek. Hogy mily lassan fejlődött ki a betűírás, vilá­gosan mutatja ezt azon sajátságos mód, a melylyel Peru ősrégi lakói gondolataikat megtestesítették. Ez a quipet vagyis csomó-irás, a­melynek szerkezete a következő. Egy főzsinórból egész sereg mellékzsinór ágazik szét, s ezen zsinórokon mindennemű csomók bizonyos meghatározott tárgyat jelképeztek. Gyakran különféle szinti zsinórok­­jelentettek más-más tárgya­kat , így pl. a vörös zsinór katonát, a sárga aranyat, a zöld gabonát. Mily fáradságos volt ezen írás olvasása, kitűnik abból, hogy az elolvasónak mindig előbb kel­lett tudni, hogy ez és ez a szín vagy csomó mit jelent például háború, adó stb. ügyekben. A fejedelmek a megfejtések eszközlésére csomófejtő hivatalokat (qui­­pucamayocina) állítottak fel. Peru fensíkjain a pász­torok még most is hasonló módszert használnak nyá­jaik számban tartására. Ezen sajátságos módszer a kép- és betűírás között áll. A betűk feltalálásával az emberiség kiemelke­dett a kezdetleges és nagy fáradsággal járó írásmó­dokból ; természetesen ezzel együtt a nyelvtudomány is nagy haladást tett. Az ék és véső voltak az első írószerek, a­melyekkel Babylonban és Chinában cserépre és réteges kőre vésték viselt dolgaikat és gondolataikat. Később hegyes kővel, utóbb pedig meghegyezett érczczel írtak. A kőlapokat nemsokára érczlapok követték, melyek közt puhasága miatt hi­hetőleg az ólom volt az első. Ezen új írásanyaghoz már keményebb írószert kellett használni kőből, vasból vagy rézből Ez utóbbiból nem sokára írólap lett, mivel úgy tapasztalták, hogy ez sokkal tartó­­sabban őrzi meg az írásjegyeket az utókor számára. Mindez azonban nem elégítette ki a folyvást előre törekvő emberi szellemet s a nehézkes réz helyett a falapokat kezdé alkalmazni, a melyre csontból vagy rézből készített vésővel rótta fel az írásjegyeket. Később a falapok viaszszal vonattak be s erre csont-­­ tal vagy hegyezett ezüsttel írtak. Mennél inkább fej­lődött a tudomány, annál nagyobb szüksége volt iratokra és könyvekre az emberiségnek, ugy de a könyvek összerakása nagy nehézséggel járt, mert Téli alvó­ madár. — Hanusz István. — (Vége.) Egy német iró a XVII. századból, kit min­denben a kézzel markolható haszon szempontja vezérelt, úgy gondolkozik , hogy el kellene házaink

Next