Kecskeméti Lapok, 1882. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1882-07-02 / 27. szám

2 A­kiknek a baráti jóakarat (!) fővárosi levelek írását köti a nyakába! * 1 Évek óta nem volt annyi pompás főúri esküvő, mint ez idén, a legutolsó volt mégis a legpompásabb. Régóta is került két olyan szép teremtés együvé, mint Andrássy Ilona és Batthyány Lajos. Az esküvő iránt már hetek óta nagy volt az érdeklődés. Fokozta a közönség kí­váncsiságát az is, hogy egyik-másik kacsa sokszor tévesen gágogta meg az esküvő nap­ját. Nem is lehetett máskép, csak rudakkal visszatartani a kiváncsi asszony­népet az egye­tem­ téren. A templom zsúfolásig megtelt a társa­dalmi körök legkiválóbb tagjaival. A szanktu­­árium a násznép és az arisztokráczia számára volt fentartva. Az oltár körül a háttért va­lóságos ligetté varázsolták át. A zöld gályá­kat alul aranyozott rács szegélyezte, s a hé­zagok közbe-közbe friss mohával voltak ki­töltve. Ezen kívül igen szép rózsabokrokat és más virágokat láthattunk elszórtan elhelyezve. Tíz óra felé a templom már oly zsúfolá­sig megtelt, hogy mozdulni is alig lehetett. Egy szegény kollegám, kinek csak az egyik karja állott rendelkezésére, hogy láthasson legalább kötelességszerűen valamit, a szószé­ken lévő Szent­ János tollára akasztotta föl kalapját. Ha Pauler Tivadarné nem figyel­­­­mezteti a rendezőséget, a kopott czilinder­­ bizonyára ott üdvözli a nászvendégeket. De hiába volt minden kézzel való törekvés, csak a sekrestyés kopott seprőjével lehetett leemelni Szent­ János kezéről. Végre megérkezett a nászmenet aranyos­­ pompában, gyémántos fényben. Legelőt ment Szapáry István gróf. Utána jött a vőfélylyel a menyasszony nehéz moirée antique szövet-­­­ből készült ruhában. Nőolvasóimat bizonyára­­ érdekelni fogja az egész toilette (különben is Firkási barátom azt mondta, hogy mindig csak a nőknek írjak), ha megengedik, leirom. A derék egészen magas volt, elől és hátul csúcsban végződött. Az uszály közvetlenül a derékra volt varrva, s közepén fel volt húz­kodva. Hossza másfél méter lehetett. Az egyik oldalon keskeny, narancsvirágokból álló csík­kal volt díszítve, mely az atlaét alapszövet­ből gyönyörűen kiemelkedő sűrű ezüst brokát desszint még inkább emelte. A ruha mindkét oldalán keskeny sáv vonul, plisszírozott szövetből. Elül új minta szerint vert brüsszeli csipke díszítette. Az OgJ'Oö OOllluguK Ul­uvi aou T Vlvott. ‚ M. A . a ruha alján. Az ujjak szűkek, s egészen leérők voltak. A nyakat a magas derék egé­szen eltakarta. A menyasszony hajában nagy virág volt elhelyezve. A ritka szépségű diadém három nagy csillagsugarakban összeállitott tűje va­kító sugarakat terjesztett. A fátyol ezüsttel volt áttörve s az uszálynál jóval hosszabb volt. A vőlegény megygyszii bársony disz­­magyarban volt öltözve, arany zsinórokkal, gazdag gyémántdiszitéssel és széles nyuszt­prémmel. A dolmány alatt fehér szines viz­nyomatokkal díszített atilla feszült mellért De különben mi nehézség Andrássy­nának a legszebb mágnás legényt kapni jól? A kopasz Bismarck meg is üzente­­ (szóról-szóra így van), hogy nagyon szek­­csésen választotta meg az apját . . . * Az öröm mellett gyász is érte arisi­­kracziánkat. Általánosabb részvétet rég­ támasztott valami köreikben, mint a fél Cziráky Antal grófné. Szegény kicsikék, i­­gény férj, milyen hamar vesztették el a­­­ szeretőbb anyát, a legpáratlanabb szépsű hitvest. Szépségén még a halál se diadalmas­­dott. Könnyű, áttört fehér selyemszemfödői át nézve halavány arczát, azt hinnék, ha alszik, ha a hit és a tágas csarnok megint gyásza nem regélné a halált. De — hiszen nőknek írok — nem ak­­­om, hogy önök többet tudjanak a gyász­­­nél, mesélek mást, valami vigabbat, úgy ha úgy tetszik, majd elmondom felsülésért. Mióta megvált tőlem valaki (félre te értsenek!) nagyon szeretem a „Váljunk ért, természetesen úgy, a mint a nemzeti szinsz­­ban mutogatják. Mivel pedig most a nemeti színháznak csak a czimét és a falairól e­­csü­ngő színlap foszlányait mutogatják, sé­­táltam az előadás hírére a budai színkört, hol még soha, soha nem voltam. Mié? Annak szívrepesztő meséje van, és erről m­s­­szol, most csak annyit, hogy mire letelepí­tem ülőhelyemre, tudtomra adták, hogy a „Váljunk el£‘-től a nemzeti színház udvarit­­lan intendánsa elválasztotta őket, és így kép­telenek voltak összeesküdni az ,,Ibolyás leány­kával. Nem irigylem őket. Locsifecsi Kái. TÁRCZA Barátom sírjánál. *) Félre vonulni szerettél volna a világtól örökre. Ezt nem adá meg az ég bírni ez életen át. Néma helyet kéréséi, hol csendesen alhatod álmod : S ezt megadá Isten, hajh!­de halálod után.. Nincsen enyhítő íz, nincsen arr’ a sebre, Melyet te ütöttél szerető szívemre Korán elhalt barát! A mióta te a sírban alszod álmod, örömtelen, kihalt nekem a nagy világ. Te voltál mindenem! Ifjúi szívemnek Legelső virága te érted nyílott meg ! .. . Most élő kín vagyok: Nem sziromja hullt el... . tövében törött el!. . . Reményem sincs többé, hogy újat nyithatok.— Kivirult a mező, kinyílott a rózsa, A melynek te voltál gondos ápolója; De most halvány éke: Hisz ki ápolgattad , gyönyörködő gonddal Sírhalomnak nyugszol csendes sötétjébe. Bús, panaszos hangú a madárka ének , A mióta téged itt eltemetének, El-elhallgatom ezt, S képzeletem szárnyán elszállok a múltba , — S hogyha föltekintek : ím egy fehér kereszt... Megdöbben a szívem kínos csalódásba — Képzelmem elvezet föld alatti boltba. Irtóztató e csend: „Beszélnem kell veled, szeretett jó barát, Egyszer utoljára, még egyszer — ide lent!“ Nem felel szavamra, szótlan marad ajka, — Fölkelt mély álmomból a szellő sohajja. Megkövülve állok: El vannak temetve boldog emlékeim A büszke remények , a fényes ábrándok. Gyászló kicsi virág, madárének, szellő! Vezessetek innen messze e bús helyről.... Ha megreped keblem: Majdan együtt leszünk , együtt tervezgetünk ott a túlvilágon, mint itt az életben. — — V...! I.­.s *) A korán elhunyt Hajagos Béla emlékének szen­telte e néhány versszakot egyik mélyen sújtott barátja. Szerkesztő: Gondolatok társadalmi életünk meddőségéről. (György Aladárnak a „Kecsk. Lapok“ I. évi 25-ik sé­mában megjelent „Irodalmi körök a vidéken“ czm­ű közleményének folytatásául.) E lapok hasábjain legutóbb egy rendki­­vül figyelemre méltó közleményt olvashattunk Görgy Aladárnak kitűnő tollából, mely reflektálva a hazánk egyes vidékein tapasz­talható műveltségi m­iseriákra, behatóan fej­tegeti az okokat, melyekre ama szomorú je­lenségek visszavezethetők, és különösen éles bonczkés alá veszi egyes intézmények ezért-Lí?" nagy Íípusu ! X tűzfi íte fília i­s főleg városunk társadalmi viszonyait illető gondolataimnak akarok jelen soraimmal kife­jezést adni. György Aladár fönt említett jeles közlemé­nyében jogos és több­oldalú váddal illeti a vi­déken annyira elszaporodott irodalmi köröket; szemükre veti először is azt, hogy nem azok, miknek lenniök kellene, vagyis nem közegei az általános műveltség terjesztésének , a­mennyiben működésök egyoldalú, mivel ki­zárólag csak az irodalmat ölelik föl; továbbá azzal vádolja őket, hogy működésök nem ön­álló, hanem a fővárostól s annak hasonc­élú intézményeitől függő, pedig csakis önálló és független munkálkodás érdemli meg, hogy neki figyelmünkkel, s ha sikert arat, elisme­résünkkel adózzunk. Megjegyzem, hogy e vádak minket kecs­kemétieket nem illethetnek, még­pedig azon egyszerű oknál fogva, mivel mi nem mutat­hatunk föl oly irodalmi kört, melynek mű­ködése kritika, vagy épen kifogás alá esnék. És ez, ne higgyük, hogy dicséretünkre válik, mert ily ügyben korántsem adhatunk igazat azoknak, kik azt vélik, hogy jobb mit sem, mint rosszat tenni. Mert pozitív kárt a György Aladár által vádolt irodalmi körök sem okoz­nak; hibájuk az, hogy mindjárt alakulásuk alkalmával ezélt tévesztve, működésök körét egyoldalúlag jelölték ki, nem ismerték eléggé jól az eszközöket, melyek vidékeiknek szel­lemi érdekeit hivatottan szolgálták volna. És ennek daczára is van egy érdemök, az, hogy léteznek; azoknak, kik alapításukon buzgól­­kodtak, érdeme, hogy a műveltség terjeszté­sében legalább jóakaratot tanúsítottak; ha a ezélt és eszközöket hibásan fogták is föl, az hiba ugyan, de nem olyan, mely jóvá tehető nem volna. Mi pedig, valljuk be, még ily érdemekkel sem dicsekedhetünk. Két kérdés áll tehát előttünk. Az egyik az: van-e szükség városunkban oly intézményre, melynek ezé­rt a váro­sunk közönségének anyagi és szel­lemi javát c cérzó nemes ténykedé­sekben a kezdeményezést eszközölni; a másik kérdés pedig az, hogy ha ily intézmény szüksége valóban fönn­áll, v­aj­­on milyen legyen az? Az első kérdésre, mondanom is fölösle­ges, a válasz csak „igen“ lehet. Számtalan körülmény igazolja szükségét egy ilyen az általános műveltségnek s a társas szellemnek terjesztésére szolgáló közegnek. Mi magunk hangoztattuk már számtalanszor, hogy szel­lemi életünk absolut hiánya, szégyenítő stag­nálásunk és az izoláltság, mely a vidéknek és a fővárosnak sokszor szolgált ellenünk fegyverül, sokáig így nem maradhat; mi ma­gunk érezzük azt legtöbbször, hogy társa­dalmi életünk nincs. De ha nincs, hát terem­teni kell. Ha hiányzik a társas szellem, ön­teni kell a lakosságba, akaratot és erélyt pedig mindenkiben, ki nemzete és szülővá­rosa, de önmaga javát is szívén hordja, a kötelességérzet szava fog kelteni. A városunkban fönálló egyletek, saját píro­fALA és jég szakegyletek, vagy politikai körök,­ melyek nem a tudományos és gyakorlati művelődés terjesztésének közegei, hanem közös foglal­kozás, vagy vélemény által összefűzött egyé­nek közös érdekeinek biztosítását czélozzák. A kaszinót nem tekinthetjük ma már sem nálunk, sem máshol olyan intézmény­nek , mely a társadalmi életbe lelket önteni, szép és nemes eszméket megpendíteni, váro­sunk anyagi és szellemi javát előmozdítani képes volna, mely tehát minden szépnek, nagynak és jónak kiinduláspontját, forrását képezné. Sem czéljuk, sem eszközeik nem egészen erre valók, és még ma is aristokra­­tikusabb színezete van légkörüknek, semhogy bizonyos eszméket és tevékenységi kört sán­­czaikba felfogadhatnának. Szóba jöhetne itt még a helyben székelő „Kecskemétvidéki természettudományi társu­lat“ is, mely azonban egy szaktudomány művelésére hivatva, nem rendelkezik az álta­lános műveltség terjesztésének eszközeivel, sőt azon üdvös hatású szokást sem gyako­rolja, hogy nyilvános előadások által az ér­dekes részletekben annyira dús szaktudomány gyakorlati fontosságú elveit a közönséggel megismertesse. De különben is olyan intézmény, mely a tudományok egyes vagy csak egyetlen sza­kát van hivatva művelni, bajainkon nem se­gíthet. A mi szükségleteinknek csak olyan társulat felelhet meg, mely eszközeiben , erőiben universalisra törekszik és sánczaiba fogad mindent, mi városunkat külsőleg vagy belsőleg emeli. Nekünk egy olyan társulatra van szükségünk, mely a modern társadalom reform eszméit harczba vinné, elavult előíté­leteinkkel és ifjú erőkkel küzdené ki szá­munkra azt a szellemi magaslatot, melyre anyagilag már felküzdöttünk, mert épen az ifjúság az, mely nálunk legjobban van széjjeltépve és izoláltságában meg­merevedve, egyéni szenvedélyek kar­jaiba van dobva e­l ha­gy­at o­tt sag­á­­ban. E vészes állapotból ki kell ragadnunk magunkat most, hogy megmentsük a jövőt. A név, melyet az ily c­élú társulat vi­selne, mellékes. Lehet az „Múzeum-egylet“, melynek megalakítása szoros összeköttetésben állhatna a múzeum alapításának eszméjével, mely újabban városunkban is megpendítte­­tett. Viselhetné a „Katona-kör“ czímét, és e tekintetben figyelmet érdemel a „Kecske­­mét“-nek nem rég tett azon indítványa, hogy a Katona-emlék leleplezési ünnepélyének ren­dezésére kiküldött bizottság állandósíthatná magát. De legyen a név bármicsoda, a czél csak egy lehet: egyszóval a munka, bőveb­ben kifejtve városunk szellemi erőinek üdvös concentrálása. K. L. Leány és menyecske. — Nászajándékul szeretett szerkesztőm fiatal nejének. — Olyan csöpörödő diák legény lehettem , a ki még nem sokat ád a büszkeségre és egy kis kanál lekvárért elsunyiskodik óra hosszan­­ként a konyhában , mikor egy vén katlantá­mogató asszony azt a lélekre igaz mondást magyarázgatta bugris fejemnek , hogy a leány , ha az oltár elé viszik esketni, a v­á­gó­hí­dra lép. Nagyot nevettem a furcsa hasonlaton, de annyira eltelt vele a képzelődésem, hogy még kérdezni se értem rá, honnét vette ez igazsá­got, hanem azért hamis lelkemben benne kó­válygott sokáig ez a két gondolat. Menyegzői oltár és vágóhíd! Bizony csak furcsa két do­log. Talán épen ezért nem akartam elfelejteni. Valahányszor csak a vén nénémasszonynyal ta­lálkoztam , valahányszor egy nászmenetet láttam, mindig az eszembe jutott. Történt azután va­lami , a­mi még jobban az emlékembe, véste. A szép Máli kisasszony férjhez ment a Gyárfás Gézához, a­ki arról volt híres, hogy a nagy­apja ősi telkét egy év folyamában elmuzsikál­­tatta. Máli kisasszonyéknál fényes menyegzőre készültek, a­melynek híre járt nagyon messze. A­mint a templomba indulok, találkozom a né­némasszonynyal. Tisztességtudó ember voltam teljes életemben, megszólítottam : — Nem jön a templomba Zsuzsi néni, a Máli kisasszony esküszik ! . . . — Szegényt, viszik is már a vágóhídra! Ránéztem, mert hisz ő mindig ráillő fele­letet szokott adni a kérdésre és most. . . ! Bi­zonyára kizökkentette valami a régi szokásból itt közeliben, mert én is csak úgy álltam odébb köszöntés nélkül, mint a cseh muzsikus. — Menyegzői oltár és vágóhíd! . . . Nem lehet ez igaz ! Hozzák a szép menyasszonyt, talpig se­lyemhófehérbe. Hullámos fodrokat vet az illanó uszályra a leomló habfátyol. Sürü szövetén alig látni át a myrtus-koszorút: eltakarja ez még azt a néhány kényszemet is , mely végig­gördül piczike orczáján. Hát sir ? . . Miért sir ? ! ... Hiszen olyan régóta ismeri már a vőle­gényét , olyan régóta szereti ő ezt a legényt és még akkor eljegyezték neki, mikor az még süldő jogász volt, ő pedig csak alighogy ki­nőtt a zárda uniformisából és haza ment az apácza testvérek gondja alól a kisasszonynak. Majd megette akkor ezt a sugár szöszke gyereket és bizony csak épen a tudós egye­temi professor urakon múlt, hogy abban a perc­ben nem szaladtak a paphoz áldásért. Hanem lassan-lassan megszokták a várakozást. El volt már az úgy is végezve az ő szívük­ben , meg az öregeknél is, hogy ők egymásé lesznek. Miért türelmetlenkedtek volna ? Meg lehet a bizonyosat várni nyugodt türelemmel! Könnyen is esett szerelmes szivüknek őszszel a megválás. Nagyokat csókolóztak előtte este a lugas árnyában és fölváltva ígérték egy­másnak térdre borulva, égre mutató újjal, igaz hűséget s örökös szerelmet. Mit gondoltak e megkönnyezett eskü mellé? minek meséljem el?... A szép Málika másnap csokrot kapott a fiatal postamestertől és elfogadta örömmel ; megköszönte nagyon szépen, még meg is hívta érte délután uzsonnára. De hát mért is ne tette volna, hiszen ezzel még nem szegte meg az esküt és azért leány! Hadd bomoljék, ha kedve tartja. Az a néhány mosoly , enyelgő gőgicsé­­lés nem vesz el az ő szerelméből és jövendő boldogságából még egy hajszálnyit se!.. Harmadnapra újra ott volt a hamis leány asztalkáján, hol sóvárgó Gézájának irta vi­gasztaló leveleit, az a rózsás csokor, melynek minden sziromkája, minden levélkéje végtelen szerelemről, lángoló szenvedélyről regélt. Meghallgassa?!.. Miért ne hallgatná? Hisz azért csak épen úgy fogja szeretni azt a szőke jogász gyereket, mint eddig és mit is árthat az ő neki, ha már az öregek úgy is el­végezték , hogy egymáséi lesznek ? Nem vál­toztat azon senki semmit! És meghallgatta a szép postamestert!... Enyelgett, tréfált, mosolygott a halvány fiatal­ember mondásaira, majd csak hogy meg nem ígérte neki, a­mit az kért, a jövendő boldog­ságot. Pedig a szíve olyan jól tudta, hogy az öregek már elvégezték, és hol is kapna ő jobb férjet az ő kedves Gézájánál ? Bizony nem kel­lene neki senki fia! De csak nem fogja beérni azzal a szégyennel, hogy ő egy legényt se le­­gyezgetett. Mintha csak az volna a leány dolga, hogy férjet kerítsen magának. Az az öregek gondja !. .. És igy ment ez tovább, tovább! Az el­száradt csokrok, az elfogadott éjjeli zenék , hamis névjegyek , sóvárgó szempillantások, meg más egyéb ártatlan emlékei sok kineve­tett érzelemnek már olyan halomra gyűltek össze, hogy a kisfiúkban minden esztendőben könnyes búcsút kellett tartani. Nem érdekelték a szívét, mégis olyan nehéz volt tőlük megválni. Milyen kár, hogy azt a sok édes mosolyt, melyet érték vesztegetett, nem gyűjtötte össze Gézájának, a­ki az­ért is nappallá teszi, hogy minél előbb keblére ölelje! De hát nem tud ő majd Gézájának is olyan hamisan mosolyogni, olyan szívrepesztően csevegni, mint másoknak szokott ? Próbáljuk meg! Itt a kis tükör. Itt benn áll ő, itt meg én.... azután mosolyg ... Nem, nem lehet, őt csak csókolni kell, hisz ő a f­é­r­j­e­m ! Férjem !... amazok meg az udvarlóim voltak! Férj és udvarló!... Eh, tűzbe a kicsiny levéllel, úgy is azt irta belé az a csinos hadnagy , hogy szivét fel­emészti a szerelem lángja, utána e nefelejts­­füzér, meg ez a piczinyke költemény !... Te­gyük helyébe ezt a levélcsomagot, mit Gézám KECSEMÉTI LAPOK 27. sz. Örvendetes hírek a közgyűlésből. Kecskemét sz. kir. város törvényható­sági bizottságának f. évi június hó 28-án megtartott közgyűlése alkalmával polgár­­mester úr rendes havi jelentése végén érte­síti a Közgyűlést, miszerint a közelebb múlt napokban hivatalos teendők elintézése vé­gett Budapesten időzvén, a városi hatóság felterjesztéseinek és kérelmezéseinek miben­­állása után kérdezősködvén, a következő mindannyiunkat legközelebbről érdeklő ör­vendetes biztositásokat nyerte: a) A polgári leányiskola és 4 elemi is­kola fentartására évi segélyül 6000 forint megújáltatott s az ide vonatkozó magas

Next