Kecskeméti Lapok, 1886. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1886-01-03 / 1. szám

, mert a nők mindenféle gúnyos nevekkel és megjegyzésekkel üldözték. Akkor ugyan nem zsindelyezték szá­munkra a kaszárnya tetejét, mert az évnek három negyedrészét az Isten szabad ege alatt töltöttük , de azért nagyon ráillett a kecskeméti leányokra a „Marad itthon kettő három nyomorult, Rátok­lyányok már az ég is beborult“ molinári nóta, mert való­jában volt olyan család is, melynek ez al­kalommal 5­6 férfitagja volt a csatatéren, részint mint nemzetőr, vagy felkelő nép Kossuthnak szeptember 27-én, a vásártéren, tartott lelkesítő beszéde következtében, ré­szint mint rendes honvéd, s a nők maguk végezték a háztartást, gazdálkodást s az öregek és gyermekek gondozását. A zászlóalj megalakulván s a legény­ség borjúval, kefével s tűvel, czérnával felfegyvereztetvén , Váczra szállíttatott, hol néhány napig a katonai mozdulatokban gya­korolt bennünket néhány császári hadsereg­beli altiszt; Kurdik Andrásné asszonyom pedig, hogy a jó Isten áldja meg a porát is, noha tizenketten leptük meg sáska mód­jára csendes hajlékát, úgy gondunkat viselte, mintha csak édes gyermekei lettünk volna s első dolga volt, midőn megérkeztünk, hogy a padsarokban, két szakaszban felál­lított profontot felnyalábolta s olyan fehér kenyeret tett helyette az asztalra, hogy ha kardunk lett volna, még tán az sem érte volna keresztül, ebédre meg, félfont hús és leves után, tett élőnkbe olyan tö­­pörtyűs túrós metéltet, mint a drót, hogy csakúgy ropogott a fogunk alatt. De mi sem voltunk ám hálátlan fiai, mert olyan illedelmesen és csattanósan mondtuk a „Jó reggelt vagy jó estét asz­­szonynéni“, hogy csakúgy hízott bele. Hát még mikor Kurdik András uram megérkezett gabonaszállító hajóján és meg­tudta , hogy milyen becsülettudó tizenkét leendő hős szállta meg vendégszerető haj­lékát , akkor lett ám csak még jó dolgunk, mert urambátyám azonnal közénk sietett, mindenikünkkel kemény paruilát váltott és miután az ő megérkezése napja a mi búcsú­zásunk előestélye volt, estefelé a padsarokba állított egy kis hordó bort s olyan bogrács pörkölt húst főzött, hogy a legénység apraja csak gyalogszékről tudott belőle enni. Vacsora után rágyújtottunk az „Isten hozzád szép falum határa, Perg a dobszó immár indulóra“ kezdetű dalra s úgy belemelegedtünk a bú­csúzásba, hogy úgy éjféltájban csak azt vettük észre, hogy könnyes szemekkel ölel­kezik és csókolódzik a kis társi­ág nő és férfi része egyaránt. Másnap Kossuth Lajos szemlét tartott felettünk a gőzhajó-állomáson s néhány meleg szóval buzdítván bennünket a haza­szeretetre és kitartásra, hajóra szálltunk és Komáromba indultunk. Ez alkalommmal történt velem, hogy boldog emlékű tanárom, főtisztelendő Som­hegyi Ferencz, később a kegyesrend kor­mány­főnöke, minden katonai subordinatio ellenére kirántott a sorból, megölelt," meg­csókolt s örömkönyektől csillogó szemek­kel megáldott és e szavakkal bocsájtott vissza a sorba: „így, fiam, igy! igy sze­retem én látni tanítványaimat, vezéreljen az Isten szerencsésen“, és valóban meg is hallgatta Isten kívánatét, mert a hadjárat­­ után szerencsésen visszatérve, midőn tanul­mányaim folytatása végett ismét Pestre mentem, ő vele találkoztam legelőször s ismét ő lett tanárom. Béke és áldás lengjen porai felett. — Hát kérem alássan annyit láttam, hogy egy ember, hallani sem sokat hallot­­tottam, mert egy kicsit süket vagyok, mi­óta 48-ban egy bomba a fülem mellett pat­tant szét. Annyit azonban hallottam, hogy valamit turbékolt a szobaleány vagy a nagy­ságos asszony ajtaja mellett. — Nem ajtaja mellett? — kérdé elhal­ványodva Recsényi. — Olyanféle ándungom­ van. — És mit beszéltek? — Valamit mondott az a férfi, hanem nem tudom, hogy azt-e, hogy szeret, vagy pedig szenet. — Ő engem megcsalt, gyanúm alapos volt. . . világos . . . dühöngő fel-alá járva. — Már kérem a lássan azt nem tudom, hanem annyit tudok, hogy sötét volt, mert midőn elment, ide-oda botorkált, aztán azt motyogta, hogy elájult. — Hah! most már bizonyos! Nem nevét mondta ki! — Eulália .. . Holnap... nem ma! . . . Megölöm . . . leszúrom a nyomorul­tat! — lekap a falról egy kardot. Péter lát­ván ezen veszélyes előkészületet, vitézül megugrik. Ez alatt Körmendy is felébredt s a le­folyt éj eseményei felett elmélkedett. — No Pista barátom, ma nem a leg­korábban keltél fel. — így elmélkedik mámo­ros fővel. — De hol is jártam az éjjel? A korcsmából kijöttem, az utczán egy kapu előtt egy nőnek szerelmet vallottam, utána rohantam az emeletre. Ő reménylem­ enge­dett s én hazajöttem. De ki volt az a nő? A többi minden rendén volna, csak ez a bibi, ki volt az a nő? A ház, ha jól emlékszem, valami Recsényié, ki arról híres, hogy minden férfivel megverekszik, a­ki nejére néz. De az a nő csak nem volt neje? Mit keresett volna Recsényiné éjfél után az utczán ? Mondják, Recsényiné gyönyörű asszony. Az éjjeli is csinos volt, de nem gyönyörű. Várjunk csak,­­ mintha már láttam volna őt valahol? . . . Igen, múltkor egy boltban szivart vettem, ő is ott volt; kérdeztem, ki e csinos lány, s azt felelték, Recsényinéneki a szobalánya! . . . Thyll! Ezer ördög. Én meg szerelmet vallottam neki!. . . Gyorsan felöltözködött s néhány percz múlva a Recsényi-ház kapujában tűnt el. A lépcsőn Recsényivel találkozott, ki őt meglátva az utczán, felismerte az éjjeli titkos látogatót benne s utána akart rohanni. — Uram! — kiálta Recsényi. — Ah! Recsényi úrhoz van szerencsém ? — Uram! Önnek arczátlansága bámu­latos! — De Recsényi úr! Tévedni látszik. Én Körmendy István földbirtokos vagyok. — Önnek nevéhez semmi közöm, annyit azonban tudok, hogy ön egy alávaló ember. — Uram! Ez sértés! Elégtételt kérek! — Felesleges minden tetetés. Tudok min­dent, rájöttem az ön a­lávalóságára. Ha van még önben egy kis bátorság, félóra múlva a kiserdőben lesz segédeivel, különben az utczán lövöm le. — Ott leszek s ön vérével mossa le a sértéseket. — Elrohant. Még egy negyedóra sem telt el s a két ellenfél szemközt állt egymásnak, kard­dal a kézben. Recsényi dühösen és teljes erővel vag­dalt Körmendy felé, de ez egyszer embe­rére akadt. Mintegy két pereznyi vívás után Körmendy mellén sebesítette meg Recsényit és kiütötte kezéből a kardot. — Uraim, — úgymond, — nézetem sze­rint a lovagiasságnak elég van téve. — Igen, igen! — felelének a segédek. — A pisztolyokat! — kiáltott Recsényi. — Uram! Ha ön erővel agyon akar lőni, legalább lesz szíves megmondani, hogy minek köszönhetem ezen kiváló szerencsét. — Ön még kérdezi? — Kétségkívül! — Bámulatos tetetés! — Uram! szavamat adom, hogy leg­kisebb tudomásom sincs semmiről, s mind­addig nem mozdulok, mig fel nem világosit. — Ön az éjjel házamban volt és nem boudok­ja előtt szerelmi vallomásokat tett, s minthogy tudták, hogy ma elutazom, a találkát mára tették. Ennyi, úgy hiszem, elég! — Hahahaha! — Mit, ön még nevetni mer? Fogja a pisztolyt és menjen helyére, mert keresztül­­lövöm. — Jól van! elfogadom, de csak azon feltétel alatt, ha előbb meghallgat. Időnk úgyis van , mert a­mint látom, az orvos úr még nem végzett sebével. Uraim! Tegnap este egy barátom név­napján voltam körülbelül éjfélig, ekkor a­mint hazafelé mentem volna, Recsényi úr háza előtt egy nőt pillantottam meg. Mint­­hogy pedig este a champagneit kissé a ren­desnél nagyobb pohárból ittuk, jókedvben lévén, a nőt megszólítottam. Ő beugrott a kapun s engem ki akart zárni; én megaka­dályoztam s szerelmet vallottam neki. Ő felfutott a lépcsőn, én utána. Szobája előtt elértem s mindaddig be nem eresztettem, mig reményt nem nyújtott. Ő szobájába zár­kózott, én hazamentem. Uraim, e nő volt . . . — Nem, — vágott közbe Recsényi. — Igen, nejének a szobalánya. Erre aztán mindnyájan jó ízűt kacsag­­tak, annyira, hogy az orvos tévedésből Re­csényi sebe helyett segédének fülét ragasz­totta be. — De mit keresett lenn a szobalány? — kérdé Recsényi. — Valószínűleg valamit kiejtett az ab­lakon s azért jött le, mert láttam, hogy valamit vett fel. — No ez szép! Nem szobalányáért kaptam sebet. — Meg is érdemli, mert nem bízik ne­jében. — Egyébiránt Körmendy úr sem dicse­kedhetik , mert habár kényszerítve vívott is, a szobalánynak önkényt lett lovagja. Most pedig, ha úgy tetszik, mehetünk reg­gelizni. — Feltéve, hogy többé nem verekszik szobalányokért. — És ön nem issza nagy pohárból a champagneit. Az egész társaság a városnak vette útját, a­hol midőn a „Két kakas” előtt el­haladtak , érdemes bakterünk akkor lépett ki a korcsmaajtón, bizonytalan léptekkel haladva, de annál biztosabb hangon hir­detve, hogy Tizet ütött már az óra Ügyeljetek ezen szóra Tűzre, vízre vigyázzatok Hogy kártokat ne valljátok. Krenedics. KECSKEMÉTI LAPOK Egyleti és társadalmi élet, Intézetek. A kecskeméti községi tanitó-tes­­tület az Eötvös-alap és az Országos tanítói árvaház javára az Olvasókör termeiben 1886. január 9-ikén szombaton hangversenynyel egybekötött zártkörű tánczestélyt ad. Mű­sorozat : 1. Ilka operakivonat Doppler Károly­tól, ze­nekarra átírta Nemesszeghy István ze­netanár úr, előadja a műkedvelő ifjak zenekara. 2. Népdal egyveleg Zimay L.-tól, előadja a dalárda. 3. Szavalat, előadja Baán Júlia k. a. 4. Hegedű duett. Janza L. Adagio és Mol­tomoderato-ját előadják 1-ső hegedűn Nemesszeghy István , 2-ik hegedűn Soós Ferencz. 5. Rajnai bordal, Liszt F.-től, előadja a dalárda. 6. Szavalat, előadja Kerekes József. 7. Szép szöszke, polka-mazur Mikus Irmá­tól , előadja a műkedvelő ifjak zenekara. Belépti-dij: Személyjegy 1 frt, család­jegy 2 frt 50 kr. Fölülfizetések köszönettel fogadtatnak s hirlapilag nyugtáztatnak. Kez­dete 7 órakor. Belépti-jegyek előre váltha­tók: Gallia Emma úrnő és Scheiber József úr könyvkereskedésében, Fehér Márton úr porczellán- és Falta Lajos úr fűszerkereske­désében, valamint az estély napján a pénz­tárnál. Ételek és italok pontos kiszolgálta­tásáról gondoskodva lesz. A névre szóló meg­hívó másra át nem ruházható s kívánatra előmutatandó. A Kecskemétvidéki Gazdasági Egyesület rendes évi és újra alakuló köz­gyűlését Kecskeméten 1886. évi január hó 24-ik napján délelőtt 10 órakor a városház tanácstermében tartja, hova az egyleti tagok tisztelettel meghivatnak. — Csereklyei Ká­roly, g. e. titkár. Az ipartestület az ipariskolai fel­ügyelő bizottság átiratát a tanoncz-kiállítás ügyében pártolólag vette tudomásul s egy, az ipar minden ágát képviselő küldöttséget nevezett ki, az ipariskolai felügyelő bizottság által kiküldött bizottsággal leendő együttes eljárás végett. Az ipartestület valóban nagy­fontosságú teendői közt talán egy sincs, mely eredményében az iparügy fejlődésére olyan kihatással lenne, mint az ilynemű kiállítá­sok. Méltó tehát, hogy — a különben tör­vény által is megkövetelt — tanoncz-kiállí­tás iparosaink körében a kellő pártolásra találjon. Kérelem. Mindazok, kik a jótékony Nőegyletnek I. évi január hó 16-ikán tar­tandó báljára tévedésből meghivót nem kap­tak , szíveskedjenek hozzám fordulni. Dr. Hor­váth Mihály, egyleti titkár. Temetési egyesület. Városunk egyik legrégibb egyesülete a „Kecskeméti öröklő és tőkét alapí­tó temetkezési egyesület­ leg­közelebb tartott igazgatósági ülésén elhatá­rozta, hogy az évi közgyűlésen javasolni fogja a másodrendű tagok halott­ díjának 80 frtra leendő felemelését. Kétségtelen jele ez az egyesület vagyoni gyarapodásának, mert hiszen, ezelőtt 8 évvel, a másodrendű tagok halott díja még nem volt több 52 frt 50 krnál. SZÍNHÁZ. A három ünnepen jó estéi voltak a színtársulatnak, a­mennyiben mindig telt ház előtt adattak a darabok. Pénteken a „Nap és hold“ került színre Oroszi Georgettel, ki csinos éne­kével és játékával nagyban előmozdította az operett sikerét, vele együtt Szőnyi Emmát is elismerés illeti. A férfi­ szerep­lők szintén megállták helyüket, csak a Szabó szintelen játéka ellen tehető kifogás. Az előadás különben összevágó volt. Szombaton „Az igmándi kis­­­­pap“-ban Tolna­iné vívta ki az est sike­rét élénk és korrekt játékával s dalaival. Csiszár a kispapban jó alak volt ugyan, de szerepének egyes helyeit nem domborí­totta ki eléggé. Szigethy az apát nagy kedvvel játszotta, de itt-ott egy kissé erő­sen színezett. Erszényesné az anyában elég jó volt, csak hangjának siralmasságát kellett volna mérsékelnie. Szathmáriné Lazsák Zsuzsát nem találta el egészen, Völgyi sem volt teljesen otthon Király Pista szerepében, Erszényes pedig a plébánost inkább hibásan mint jól fogta fel. A „Piros bugyelláris“ vasárnap nem a legjobb előadásban részesült. Először is Taraszovics M­argit, vendégszínésznő, alapjában elhibázta Zsófi szerepét, mert az a menyecske, a­kit ő ábrázolt, inkább be­illett volna egy erősebb kiadású Finom Ró­zsinak , mint a jókedvű, de naiv tölgyesi bírónénak; aztán játékában nagyon is sok volt a mesterkéltség meg hatásvadászat, éneke pedig kevésbbé hódított. Általában szerepébe kelleténél többet vitt be az ope­rettből, melyre talán alkalmasabb lehet, mint népszínműre. Csiszérről csak azt jegyez­zük meg, hogy tölgyesi bírónak nagyon fiatal volt. Hevesi Csillag Pált elég jól adta. Kedden „Czigány Panna” a Len­gyel jutalomjátéka lett volna, hanem a kasszába annyi pénz sem gyűlt össze, a­mennyi elég a napi költség fedezésére, s így Lengyel számára nem maradt más jutalom, mint az az öntudat, hogy — mint jó szí­nész — megérdemelte volna a közönség párt­fogását. „A czigány princz“ pénteken min­den nagyobb reklám nélkül, szinte váratla­nul került színre, — a páholyokat kivéve — zsúfolt ház előtt. Hanem a készületlenség erősen meglátszott az előadáson, mert sze­repükben még azok is ingadoztak, a­kik különben szorgalmasak szoktak lenni. A ve­gyes közönség azért jól mulatott a darab­on , mely bőven el van látva bohócz dolgokkal, karrikatúrákkal és vastag ötletekkel minden más drámai érdem és lelemény nélkül. A közönség érdeklődését három szerplő tartotta ébren: Tolnainé, ki csinos alak volt, Völgyi, ki a török basa hálás szerepében mulattatott, és Lévai, a czigány princz, a ki csak annyit túlozott, a­mennyit a sze­ Kecskemét és a színészet. A több oldalról fölmerült hírekkel szemben , melyek a vidéki színészet szomorú viszonyairól szólanak, lehetetlen elhallgat­nom a kecskeméti színészet sorsát. Nincs miért kétségbe vonnom a jáj­szó komoly voltát, mely a vidéki színigaz­gatók ajkairól hangzik, de azok a siralmas hangok , melyek Kecskemétről szólanak,­­ nem felelnek meg a valóságnak. Én telje­sen megvagyok és meg lehetek elégedve s csak köszönettel tartozom a közönségnek eddigi szives támogatásáért, mert tapasz­taltam , hogy csak ügyes, tapintatos veze­tésre van szükség s a közönséget meg lehet annyira nyerni, hogy nemcsak a színész él­het , hanem az igazgatóság is több-több ál­dozatot hozhat. Ha tehát való az, h a mint az általá­nos panaszt tekintve, valónak kell tarta­nom , — hogy a vidéki színészet mindenütt nyomorral küzd s épen ezért nem képes hivatásának teljesen megfelelni, — hálát­lanság volna tőlem a vádat Kecskemét vá­ros I. közönségén is — habár csak hallga­tásommal — száradni hagyni. Több nagy városban megfordultam már a vezetésemre bízott társulattal , de sehol hasonló lelkes pártolásban, mint a­melyet már 3 hó óta Kecskeméten tapasztalni sze­rencsés lehetek,­­ nem részesültem. Ugyanazért kötelességemnek tartom ki­jelenteni , hogy Kecskemét városában bár­mily nagy társulat — csak ügyesen vezes­sék — fönntarthatja magát. Nem kell küzdenie a nyomorral, nem a részvétlenséggel, a közönség pártfogása tisztességes megélhetést biztosít a színésznek. Borsodi Vilmos, színtársulati művezető, repe is megengedett. A többi szerepek ré­szint jelentéktelenek, részint nem domborit­­tattak ki kellőleg. KÜLÖNFÉLÉK. — E rovatot alig nyithatjuk meg egyéb­bel, mint­ hogy őszinte szívvel boldog új­évet kívánjunk lapunk tisztelt olvasóinak s igen tisztelt családjaiknak. Általában ez év­ben népünknek, városunk minden rendű és rangú polgárainak állandó jóllétét s szor­galmas fáradozásaikra az Isten áldását kí­vánjuk. Úgy legyen! — Gyászhir. Dr. Kocsis József, orvos­tudor és a róm. kath. egyházközség taná­csosa és pénztárnoka, községi iskolaszéki tag, ritka lelkiismeretes, ügybuzgó, köte­lességszerető férfiú, deczember 24-én este elhunyt. Temetése karácsony másnapján délután nagyszámú részvevő közönség jelen­létében ment végbe. A megboldogult előbb, mint gyakorló orvos, kizárólag e téren mű­ködött, s egyik keresettebb orvosa volt vá­rosunknak. Majd a 60 as évek első felében a városi köztartozásokat realizáló bizottság­nál , később az 1867. évi tisztújitás alkal­mával , mint városi főpénztárnok s végre 1872. óta a róm. kath. egyházközségnél, mint pénztárnok nyert alkalmazást, mely állását mindezideig becsülettel töltötte be. Az utóbbi pár év már nagyon megviselte, testi erejében észrevehetőig hanyatlott, de azért hivatalos teendőit mindenkor pontosan 1. sz.

Next