Kecskeméti Lapok, 1886. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1886-07-04 / 27. szám

TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 27. szám. 1886. JULIUS 4. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU 1 Egész érre 5 frt — kr. | Negyedévre 1 írt 50 kr. Félévre . . 2 „ 60 „ j Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején tehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, KÖNYÖK-ÚTCZA, 121 SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-ŰTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI DU : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyégdij minden heiglatásért 30 kr. Gyáripart Kecskemétnek. Az európai mezőgazdák erős ver­senytársakat nyertek, mit leginkább hazánk, melynek jobbára földmi velő lakossága van, érez meg. Ennek fő oka a gazda conservativ volta. Ha mi, régibb mezőgazdák, az új, amerikai gazdáktól tanulunk, legalábbis okosabban cselekszünk , mintha az új , életerős és főkép élelmes amerikaiakat tovább is a nyakunkra hagyjuk nőni. Az élelmesség teljes hiánya kiak­názatlan hagyja hazánk azon kincseit, melyek egyrészt földjében, másrészt még fejletlen iparában rejlenek. Kecskemét és környéke főképen rozsot termel, mely árúczikkben gaz dáink aggasztó módon érzik Amerika, Oroszország és India termésversenyét. A legjobb termés is mily kevés ered­ményt helyez kilátásba! Pedig mező- gazdaságunktól függ az állami budget- től kezdve hazánkban csaknem minden egyén és vállalat sorsa, és ha az a nagy külverseny, tehát rósz árak foly­tában pang, úgy ennek nyoma a nyers­anyag-földolgozó iparon, sót kereske­delmünkön is erősen érezhető. A helyzet javítása alföldünkre nézve életföltétel. „Tengerre magyar“, hangzott már félszázaddal előbb a legnagyobb ma­gyar ajkairól, mindannak daczára, fáj­dalom! a magyar Alföld még mindig nélkülöz egy rövid, közvetlen, tehát olcsó összeköttetést Fiúméval. Pedig az olcsó út a tengerhez jelen­ben a legfőbb segítség gazdasági bajaink orvoslására. Kecskemét gazdái annyival nagyobb árat nyernének gabonájukért, mint amennyi a viteldij-külömbözet Kecskemét régi és új, a tengerhez ve­zető vonala között léteznék. E terv, mely a baja—báttaszéki vonal kiépíté­sében találna megvalósitást, ép úgy j áll Kecskemét, mint az egész Délma- gyarország érdekében. Hazánk egy déli „pacific vonalat nyerne, mely Brassótól Gyulafehérvár-, Arad-, Makó-, Szeged-, Szabadka-, Baja-, Pécs- és Zágrábon keresztül, Fiúméig közvetítené a nyersanyag forgalmat. Tekintsük csak Kecskemét gyümölcs- termelését. Főpiacz eddig Németország volt. Kada Elek úr nagyérdekíí czikke a gyümölcstermelésről arról tanúskodik, hogy Anglia még aránytalanul csekély | gyümölcsfogyasztója hazánknak. Mindennek oka, hogy Fiume kikö­tőjéig a gyümölcsöt elég gyorsan és olcsón szállítani nem lehetett. Mindez elmellőzve volna a Szabadka—bajai és duna—drávai vasútvonalaknak a duna- áthi dalás által való összeköttetése foly­tában; Kecskemét város 80 kilomé- ! ternyi útat, a gazda az avval járó na­gyobb költséget takaríthatná meg, illetve annak megfelelőleg válnék versenyké­pesebbé és értékesíthetné gyümölcster­melését. Miután áttanulmányoztam az Alföld gyáripari viszonyait, mondhatom, hogy nagyobb mérvű gyáripart hazánk déli részében Temesváron kívül alig találni. Kiviteli gőzmalmaink keletkezése az egyedüli, mit nagyobb városaink föl­mutatni képesek. Kecskemét még evvel sem bir! Ennek is csak a tengerrel való hiányos összeköttetés az oka. Csak Szabadka város van hasonló helyzet­ben , csakhogy vasúthálózati köz­pontban. A gyapjú és rozstermelés központja pedig ép e két nagy város. A nyers­anyag külföldre kerül. A cseh rozsőr­lők a kész árút tótjainkkal fogyasztanák. Gyapjúnkat a brünni gyárosok dolgoz­zák föl, visszaküldve, drága pénzen a kész posztót. Valóban csodálatos is, hogy ép a rozs és gyapjú földolgozása, ép e két czikké, mely a tengerre nincs utalva, sem tudott iparvállalatot terem­teni Kecskeméten. Ha helyben egy posztógyár rész­vénytársulat alakulna, az olcsó nyers­anyag mellett következőkben volna előnyben a brünniek fölött: 1- ször. A nyersanyag helyben köz­vetítő' nélkül, legolcsóbban beszerez­hető. 2- szor. Nyers anyagért nem kell, mint a brünnieknek, viteldijat fizetni. 3-szor. A készárú nagyrészt hely­ben lenne értékesithető, igy a közvet­lenség megtakarítást és kevesebb kocz- káztatást igényelne. 4-szer. A brünniek régibb szerke­zetű gépekkel dolgoznak, melyek nagy emberi munkaerőt igényelnek, ezeket csak a legnagyobb tőkeveszteséggel lehetne újabbakkal pótolni. így mind az újabb berendezés előnyei esnének reánk, melyek nagy emberi erő meg­takarítással járnak, mind pedig az újabb szerkezetű gépek igényelnének kevesebb szénfogyasztást. 5 szőr. A gyapjúmosásra kitűnő székaós vizzel rendelkezünk, mit a brünniek drágán szereznek be. Bár szükséges, hogy a magyar posztó ne csak neve által váljék kere­setté , hanem kitűnősége folytában, mindazonáltal a régi szép eszme, a ma­gyar ipar pártolása csak elő fogná se­gíteni a vállalatot. Ez ipar emelkedésével még termé­szetes előnyünk a Balkán félsziget ki­viteli területe, mi könnyen egész a magyar posztóipar számára lenne meg­szerezhető. Ép ily előny járulna Kecskemétre egy részvénytársaság által alapítandó rozskiviteli gőzmalom által, tekintve, hogy a monori malom nem termel ele­get és a rozs-kenyeret sok vidéken előszeretettel eszi a nép. Másnemű gyáripar addig sem Kecs­keméten , sem egész alföldön fejlődni nem fog, mig kivitelünk a tenger felé a baja—báttaszéki vonal, illetve hid- rendszer által biztosítva nem lesz. A nagy külvámok által elnyomott búza­liszt, melynek kivitele eddig hazánk legfőbb kincse volt, szintén csak ez út által nyerné el újra versenyképességét az amerikai gyártmánynyal szemben, külömben a szeszipar szomorú sorsára fog a malomipar is jutni. Mindez egy nem kecskeméti, tehát kültekintetek által nem befolyásolt egyén véleménye a város fejlődéséről és azon eszközről, mely e szép, nagy várost hazánk délmagyar városaival egyetemben fölvirágoztatásra juttatná. Úgy Kecskemét, mint az egész al­föld, hiszem, a legnagyobb örömmel fog társulni azon eszméhez, mely Sze­ged városában pendittetett meg, t. i. emlékiratot intézni a n. m. minisztéri­umhoz a bajai dunaáthidalás ügyében. Ez emlékiratot a szegedi ló vonat- társaság nagytudományú igazgatója dol­gozza ki. Ligeti Árpád. Gyümölcskereskedelmünk jövője, külö­nös tekintettel az alföld viszonyaira. Irta: Kada Elek. (Folytatás és vége.) De hát ezen kiterjedt piacz daczára meg­van a kereskedelemnek a nagy baja, a mi miatt nem lehet úgy értékesiteni gyümöl­cseinket a mint azok értékesíthetők volnának. A nyers gyümölcscsel való kereskedelem nemcsak nagyobb tőkét igényel, hanem a jelenlegi viszonyok között sokszor koczkáz­KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Plagiarius. — Németből. — Dalaimat — nem tagadom — tol vaj lom, Egytől egyig, rosza s java, plagium. És még ezzel dicsekszem is fenhangon, Bizony érzem, hogy én ezt még megbánom. Dalaimat — im’ bevallom — tolvajlom, Mariskámnak szép szeméből orozom. Olvasok én a szeméből eleget, Onnan irok én ilyen rósz verseket. Fodor Zsigmond. Budapesttől Kecskemétig. — Karczolat. — Olyan naiv is az ember, mikor huza­mosabb távoliét után az édes otthon felé törekszik. Még a 617 sz. hordár is a szemembe nevetett, a mikor egy órakor szándékoztam a három órai omnibusz-vonatra felülni. S mily szigorú lelkiismeretességgel Őriztem „paktáskámat“ s mily hideg borzongás futott keresztül minden tagomon , a mikor minden­felé három nyelven is láttam hirdetve: „gare aux voleurs“ „óvakodjál a zsebtolvajoktól*, „von Taschendieben vurd gewarnt“... pedig a zsebemet voltaképen és tulajdonképen nem volt okom félteni semmi veszedelemtől, még Cartouche se fedezhetett vón’ fel abba sem­miféle szerves életet, úgy megviselte a „Bu­dapesten állomásozó lapos guta*. De a „Kof­fer“, az már más kérdés, még a tüzes sár­kánytól is megóvom azokat a holmikat, a mi­ket ezelőtt három hónappal az édes jó anya bízott gondjaimra, azokkal pontosan be kell számolnom. Hej! ha tudná, hogy „némely napon“ hova küldtem egynémely „darabot* német, franczia s egyéb szót tanulni. No! de erről ne szóljon ajakad. De jó, hogy nincsen olyan hosszú, a minek vége nincsen, eljött végre vége az én végtelen várakozá­somnak is. Minden baj nélkül coupémba ér­keztem , coupém, mondom, melyet kijelölt számomra a lekenyerezett „condoktor“. Csinos társaság verődött össze , három vig jogász­gyerek , köztük magam is, a fiatalabb Gaz­dag Jancsi, az öregnek a veje, szeretetre­méltó hajadon leányával, Ambrus bácsi a nagy-kőrösi czigánybandának érdemekben megőszült vén kontrása s még pár utazó, kik a mi „cercle separée“-nkben nem vettek részt. Természetes , hogy ez nem alakult meg oly hamarosan, előbb igen közönyös dolgo­kat miveltünk, ki az ablakon bámult ki a ködös homályos tájékra, más a sok státiót szidta, de a legtöbb folyton-folyvást ásitott. Végre is Ambrus bácsi törte meg a jeget. Valami úton-módon a czigányzenére terelő­dött a társalgás, a mire Ambrus bácsi kész­séggel kijelenté, hogy Budapest városában manapság, már nem lehet jó czigányzenét hallani, de annál jobb lábon állanak e te­kintetben a vidéken, magától értetődik, hogy nem feledkezett meg kedvezőleg nyilatkozni a nagy-kőrösi czigánybandáról. — Talán maga is ahhoz tartozik, — kérdi gúnyosan egyik collégám. — Már oda, ha nem bánná az ifijúr, — mond büszkén, nem épen barátságos pil­lantásokkal méregetve a kérdezőt. w — No no! nem azért mondom, mintha a legkisebbet is le akarnék vonni a „nömös banda* érdeméből, de vallja meg őszintén, hogy a Balog Andris ugyancsak tönkre si- lányitotta kelméteket; de száz szónak is egy a vége, tudja mit Ambrus bácsi, tegyen ki a banda becsületéért, jártássá meg a vonót azon a száraz fán, hátha kifutja majd az útiköltséget. — Melyiket parancsolja a tekintetes úr! — mondja a more, alázatos hajlongások közt hámozva ki tokjából hegedűjét. — Kérdezze meg azt a szép kisasszonyt, — mond a fiatalabb Gazdag Jancsi szép leá­nyára mutatva, Péti a vig colléga. De ez alig emelte fel szemérmesen lesütött szem­pilláit, enyhe mosoly játszadozott ajkai kö­rül s inkább lehelte, mint mondta, hogy neki még nincs nótája. — Jól van, hát húzza a „Cserebogár, sárga cserebogár“ szomorú nótáját. Csak úgy a mint a vén Patikárius szokta egy húron , — mondja művészi ihlettől áthatva a nagy-kő­rösi czigánybanda vén kontrása. Húzott még azután többet is s mi elég jól mulattunk Ambrus bácsi primitiv hegedülésén, elany- nyira, hogy egy-egy vigabb csárdás accord- jain kevés híján tánczra penderültünk; mu­latságunkat még növelte a fiatalabb Gaz­dag Jancsi kedves leánya, a ki később kiengedett s szívesen beszélgetett velünk egyről-másról. De a mint a „condoktor“ éles hangja végigsivitott a levegőn „Vecsés“, a mi mulatságunknak vége lett. Gazdag Jancsi nem lévén nála kisebb pénz, százast váltott és odadobott egy „ötöst“ a hajlongó művész­nek, mi se maradtunk hátra s azt hiszem, hogy Ambrus bácsi nem bánta meg, hogy velünk egy coupéba került. A parasztmág­nás távozta után más térre ment át a tár­salgás , beszéltünk többek közt az öregről, a ki a birtokának már se szerit, se számát nem tudja. Az öregről sok fura dolog forog a nép ajkán s nem egy keresztet vet, a mint szinehagyott „kólesz“-án elhalad s áj- tatosan rebegi: „uram ments meg minket a kísértetektől s szabadíts meg a gonosztól Amen! “ Beszélnek bizonyos vérrel irt szer­ződésről , melyben lelkét az ördögnek a kincs­ért lekötötte. Beszélnek a vérfűről, mely minden zárt kinyit. De legtöbbet a „Lucza székéről*. Ez abban áll, hogy az egész év­bizonyos kabbalisztikus szavak mondása mel­lett készítenek egy széket, de úgy, hogy minden nap maradjon rajta tenni való. Lucza napján erre a székre rá kell ülni az árok partján s bizonyos bűvszavak mondására megjelenik tüzes szekéren az ördög s min­den kívánságot teljesit. Mindamellett ; hogy az öreg naponta tarthat tőle , hogy az ördög kecske képében megjelen s szarvára tűzve a poklok mélységes fenekére szállítja, igen jól érzi magát s igen kedélyes ember. Am­brus bácsi mondott róla egy adomát, a mit röviden én is elmondok , elhagyva a kontrás czigányos czikornyáit. A minap a mint Pes­ten volt, furán járt. Bement a Zrínyibe új­ságot olvasni, de a ki ismeri az öreg vise­letét , nem fog csodálkozni azon, hogy ki­tuszkolták. Erre kapta magát felöltözött fé­nyesen ; selyembe-bársonyba, igy állított be a kávéházba. Süvegelték a kellnerek, azaz hogy hajlongtak előtte. Az öreg úr neki du- rálta magát s parancsolt — egy akó kávét. A pinczérek egymásra néztek, de mivel az öreg kivágta a százast, meghozták az akó kávét. Az öreg kapta lelkét, neki vetkezett s megitatta kávéval a selymet, bársonyt, paszomántot. Azután átment a szomszéd boltba s magára vette a szokott gúnyáját, mit még az utolsó koldús se szívesen venne magára. Azalatt megsúgták a kellnereknek, hogy ki a büszke magyar s mivel ismer­ték híréből, nagyon csapták a complimante • kát s mondogatták: — Mit tetszik parancsolni — úr ké- remássan. — Az „úr“, meg a „mit“ tetszik, meg a „kéremássan“ már iszik, néköm meg nem köll semmi. Nem tudom, igazé a mit most elbeszél­tem , de azt tudom, hogy Ambrus bácsi háromszor is megesküdött rá. —ez —ácz.

Next

/
Thumbnails
Contents