Kecskeméti Lapok, 1896. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1896-01-05 / 1. szám

1997, és drámai volt felolvasás, igazi magyaros humorral fűszerezve s aki mindezeknél magasabbra vágyott, az hallott hegedű szólót, amilyet nem sokat hallhatott még s nem egy hamar fog hallani s végül, hogy semmiben sem legyen hiány, hangverseny után víg tánczra kerekedett a fiatalság és tánczolt fáradhatatlanul egész a hajnali órákig. Íme dióhéjban a kecskeméti kör Sylvester-estélyének története. Most pedig vegyük a dolgot részletesebben. Fél kilencre megtelt a casinó nagyterme válogatott közönséggel, a válogatott szó talán fölösleges is, mert hiszen az estély meglehetősen zártkörű volt. Az első számot a dalárda éneke töltötte be, a nála már megszokott s a közönség zajos tapsától kísért sikerrel adva elő Zichy Géza Szerenádját. Majd Katona Ernő úr szép szavalata következett, ki nagy drámai erővel interpretálta Kiss József Jehova czímű költeményét. Ezután Kada Elek úr kelt védelmére a kecskemétiek által eléggé meg nem becsült kaszapkútnak frappáns megjegyzéseivel miduntalan viharos derültségre ragadva a hallgatóságot. Felolvasásában találékonyan mutatta be társadalmi életünk egy-egy tipikusabb alakját s mindvégig feszült érdeklődésben tartotta a közönséget. Majd a kecskeméti szalonok ünnepelt szavaló művésznője Zombory Ida úrhölgy lépett az emelvényre s miután az ő előadásának művészi volta, felfogásának tisztasága és érczes csengőhangja már nem meglepetés nekünk: azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy nem drámai költeményt szavalt, mint eddig rendesen, hanem Szalay Truzina egy bájos idilljétmesélte el, könyedén, szépen, diszkrét árnyalással. (Hogy mily gyakorlott szavaló, bemutatta azzal is, hogy túltette magát a figyelmes közönség némely — nem is nagyon hátul ülő — részének apró figyelmetlenségein.) A rendezőség díszes csokorral rótta le háláját Zombory Ida úrhölgy iránt. S most rátérünk a műsor utolsó — de (engedjenek meg a többi szereplők) mindenik fölött kimagasló pontjára s ez: Huszka Jenő úr hegedűjátéka. Ha másért nem, már azért, a legnagyobb elismerés illeti meg a rendezőséget, hogy megtudta nyerni hangversenyére azt a fiatal művészt, aki most 20 éves (pardon ezért az indiszkréczióért) és már művész a szó legszorosabb értelmében. Mikor ez a fiatal ember fellépett az emelvényre, már meghódította a közönséget. Az az előkelően nyugodt egyszerű, keresetlen magatartás, melylyel a közönség Most az első asztalnál folyik a pörgettyűzés, ahol viruló szép leánykák s jogászinak ülnek. Éppen Pista úr hozza forgásba a hatoldalú motolját, mégpedig oly erősen, hogy kín kivárni, míg az felbukik. Mindenki találgatja, melyik oldala lesz felül? Egyik azt mondja, „S. Z.“ a másik „N. A.“-t jövendöl, de legtöbben a „T“-t óhajtják, amikor is ki mennyit bír, annyit húz ki a középen levő kasszából. E találgatás okozta zajt többen kihasználják, József úr például arra, hogy oda súgja Dezső kollegájának: „Te, én már annyit összekapkodtam, hogy telik belőle egy vacsora borravalóval együtt!“ Az egyik gólya (első éves jogász) pedig egy újabb ostromra használja fel az alkalmat minden áron megtudandó, kitől kapta bájos szomszédnője mellcsokrát. De bizony nem tudta meg ismét, nem azért, mintha kiváncsivá akarta volna tenni a szép Irmácska csupasz képű udvarlóját, hanem azért, mert eldőlt a pörgettyű, mégpedig úgy, hogy a „T“ betű került felül. A másik asztalnál, ahol már valamivel nagyobb leányok s számbavehetőbb udvarlók ülnek, a huszonegy járja. Ez már jobb játék a pörgettyűnél, de csak annyiban, hogy több idő van a beszélgetésre. Egy első éves jogász adja a bankot. A fekete szemű s szőke hajú szép Ilonka, miután pillanatnyi öröme, hogy a négy kártyából álló tizennégyre beütött a hetes, csökken, a mellette ülő komoly és csendes modorával inponáló Vadász úr felé fordulva, aggályának ad kifejezést a felett, hogy a Szilveszter esti mulatságon előreláthatólag kevés lesz a tánczos, mert sokan — többek közt a tisztek is — haza utaznak az ünnepekre. A csinos rózsaszín blúzos Tekla meginterpellálja az új elé lépett tökéletesen méltó volt játékához, melyhez hasonló nem sok hangzott még el a kaszinó nagytermében. Az ember nem tudta mit csodáljon inkább: felfogásainak zsenialitását, szellemességét, vagy minden asffektáltságtól ment tiszta játékát, vagy a nagy szellemi képességet, mely óriási emlékező tehetségében nyilvánul, midőn a legnehezebb klaszszikus darabokat kotta nélkül játsza a legnagyobb preczizitással. Kidolgozása korrekt és lelkiismeretes, a technikailag legnehezebb részeknél sem vész el egy hang sem. A közönség elragadtatásának oly viharos tapsban adott kifejezést, hogy Huszka úrnak kétszer kellett megismételnie játékát. Játszotta a következő darabokat: Wieniavszky: Polonais, Hubay: Csárda jelenet (Hullámzó Balaton tetején) és a Lepke, végül Huber: Harmadik ábránd. (S most — bár ez már nem tartozik feladatomhoz — elárulom azoknak a fiatal lányoknak, kik a mulatságon jelen voltak, hogy Huszka úr nemcsak hegedűművész, de igen szellemes társalgó, jó tánczos, jó zongorista, jeles zeneszerző s mindezeken felül egyike a legcsinosabb jogászoknak.) Huszka úr hegedűjátékát Barta Henrik úr kisérte s azt hisszük mindent megmondtunk azzal a kijelentéssel, hogy a kiséret méltó volt a hegedű szólóhoz. Hangverseny után megkezdődött a táncz, mely reggel 5 óráig tartott. Az első négyest 22 pár tánczolta. A rendezőség gyönyörű tánczrendekkel lepte meg a hölgyeket, kik a következők voltak: Papp Sarolta, Nagy Timike, Bélák Mariska, Nyíri Vilma, Horváth Irma, Harkay Etelka, Kada Margitka, Zombory Irénke, Zombory Ida, Hankovszky nővérek, Szalontay Gizella, Szombathy Katika, Dékány Mariska, Szabó Sarolta, Széll Mariska, Szalay Emilia kisasszonyok; továbbá: Papp Sándorné, Darányiné, Pócsyné, Pacsyné, Kadáné, Szeless Jánosné, Szalontay Sándorné, Katona Zsigmondné, Pataky Imréné, Dömötörné, Horváth Béláné, Zomboryné, Hankovszkyné, Harkayné, Szappanos Sándorné, Szabóné, Nagy Imréné, Szalayné, Dékányné, Nagy Lajosné, Belákné, R 713.Tr. & Cl . "R -Lup 1 4-Tz0r 1 1 l/ 4/ 1 Szombathyné, Kardosné, Fáy Dénesné, Váradi csendőr főhadnagyné, dr. Uj Kálmán ezred orvosné úrhölgyek. Most pedig csak gratulálni tudunk a kecskeméti kör tagjainak, kik idegenből hazajöttek, hogy megmutassák, hogy kell sikerült mulatságot rendezni. II. KECSKEMÉTI LAPOK. korcsolyázó egyleti elnököt, mikor lesz már a Vitéz és Sashegyi vaskereskedők boltja előtt kitűzve a kék-fehér zászló? Verona kisasszony bosszankodik (vagyis csak akarna, mert bájos arcza nem tud bosszúságot kifejezni) hogy az ásza és tízese közé oda tolakodott az ostoba tökfilkó. Az absolváló félben levő negyedéves jogász minduntalan befucscsol, mégpedig úgy, hogy néha akkor is vesz kártyát, mikor már huszonötje van. Többen találgatják okát, amire én mindjárt rájöttem : többet néz az igéző Gabriella kisasszony arczára, mint a kártyájába, jobban várja Gabriella egy pillantását, mint az ászra a másik ászt! A harmadik asztalnál az udvarlókat derék, czivilségünkkel (nb. annak mindkét nemével) melegen rokonszenvező equitatiós tisztek képezik. De már arra, hogy megfigyeljem, ennél s a többi asztaloknál miféle mulatságos társasjátékok járják s mi képezi a társalgás tárgyát, legnagyobb sajnálatomra nincs időm, mert fél nyolc. Néhányan távoznak, a nagy többség pedig átvonul az étterembe, s ott telepedik le egy hoszszú asztal mellé a társas vacsorához. A jó kedv vacsora közben annyira fokozódott, hogy annak végeztével ismét visszatértek a kis terembe, de ezúttal nem pörgettyűzni, hanem tánczolni. * * * Mélyen tisztelt nőegylet! Nagyságos aszszonyaim ! Nekem volna végezetül egy indítványom. Jövőre ne 3 jourt rendezzenek, amelyek 6 órakor kezdődnek, hanem megfordítva: 6 jourt s kezdődjék 3 órakor! Kérem, fogadják el indítványomat. Budapesti levél. — Katzenjammeres karczolat. — Budapest, 1896. január 1. Tisztelt Szerkesztő úr! Fáradtan, törődve a „pesti kecskemétiek“ derekasan átlumpolt, bravúros sylvesteréjétől, épen most érkeztem hazulról — vissza Budapestre. Fülembe még vissza-visszacsengnek a tegnapi est édes emlékei, a szemeim elé boruló ködfátyolon keresztül phantásiám elém varázsolja a sylvester-éj nagyszerű panorámáját — telve kipirult, üde leányorczákkal, mosolygó asszonyi ajkakkal, lábam alatt mintha ott éreznék még pár foszlányt a Bandi édes-bús vonójából és mintegy önfeledten ajkamra tolul a soupé-csárdás szilaj, öröktartó refrainje: „Soh’se halunk meg!” . . . Ejh, dehogy sem! ... A soupé-csárdás derűs optimismusa után ránehezedik a lélekre a katzenjammer borult világfájdalma. A csárdás közben karjainkban tartva a szeretett leányt, úgy hisszük, nyitva előttünk az út egészen Rómáig, az üdv városa felé; a katzenjammer kesernyés philosopháló hangulatában pedig sajnosan konstatáljuk, hogy addig még 3 Színház. A színházi hetet szombaton — nem valami jó auspiciumok között, közönségre és direktorra egyaránt — az Özvegy kisasszony második előadása nyitotta meg. Egy izben már bátorkodtunk abbeli nézetünknek kifejezést adni, hogy nem okvetetlen kívánkozunk minden premierében részesedni. S ez a darab is azok közül való, melynek léhaságainál csak a hülyesége nagyobb. Előadása természetesen ehhez mért is volt. Röstelkedtünk mi ott a nézőtéren magunk miatt, akik néztük, azok miatt, akik játszották. El sem hinné senki, hogy ugyanazok az emberek, akik szombaton az özvegy kisasszonyt végigcsinálták, vasárnap az Ember tragédiájában, hétfőn a 47. czikkben fogják nagyon tisztességesen megállani a helyüket, sőt nagyon élvezeteset is nyújtani, egy s más irányban. Az Ember Tragédiájában Rakodczay (Luczifer), Morvay (Ádám), Csetényi (Éva) olyan ensemblét nyújtottak, mely kielégíthette a kényesebb ízlést is. A két első az egész nagy szerepet súgó nélkül játszották. Nem valami különös magasztalásul hozzuk ezt fel, mert nem föltétlenül szükséges, de mégis elismerésül, mert láttunk mi már Ádámot is, Évát is, aki lépten-nyomon belegubanczolódott a szerepe jambus szövevényébe. Pedig bizony a szereptudás, a játszani tudás első és alap föltétele. A 47. czikk ismét a legjobb előadások egyike volt. Simán ment és jól volt rendezve is. Csetényi (Cora) és Morvay (Duhamel) vitték a két főszerepet s mind aketten jól megállották helyüket. Csetényinek különösen a II. felvonásban alkalma volt szavalóképességét szépen érvényesíteni. A mellékszerepekben Fehér K. (szobaleány), Rakodczay (ügyész), Rajz és Iványi voltak nagyon kielégítők. Az I. felvonásban több staffage lett volna szükséges s a hat személyzetből telt volna is, hogy mért hagyták el, nem tudom. Boccaccio csütörtöki előadása egészbe véve nagyon kielégítő volt. Torossy a czímszerepben sok ügyességet és kedvességet fejtett ki. Hangjánál is volt s egyik-másik dalát sok érzéssel s nagy preczizitással is interpretálta. A II. felvonás után élénken kitapsolták. Anday nagy bravúrral énekelte Fiamettát, I. felvonásbeli templomi dala valóságos ovácziókra adott alkalmat. Pedig nekünk úgy tetszett, hogy ez a már magában véve is szinte megindító dal előadása, inkább fényes volt és ragyogó, mintsem meleg és szívhez szóló. Ez a dal csupa érzés s ezt az érzést nem tudta Anday benne megszólaltatni. Olyan hanggal, mint az övé, olyan jó iskolával s könnyű hangvétellel még sokkal szebben lehetne énekelni, ha Anday hozzászoknék nem csupa hangjegyeket leénekelni, hanem e kifejezett érzelmet is megszólaltatni. Itt az ideje, hogy már ebbe is beleszokjék és némi játékbeli ügyességre is iparkodjék. Rajz Pietroban is megállta helyét, szóval mindenütt használható. Tordayné (Izabella) és Petronella (Szabóné) szintén ügyeskedtek.