Kecskeméti Lapok, 1896. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1896-01-05 / 1. szám

1. 9Z, KECSKEMÉTI LAPOK. 3 és drámai — volt felolvasás, igazi magyaros humorral fűszerezve s aki mindezeknél ma­gasabbra vágyott, az hallott hegedű szólót, | amilyet nem sokat hallhatott még s nem egy hamar fog hallani s végül, hogy semmiben sem legyen hiány, hangverseny után vig tánczra kerekedett a fiatalság és tánczolt fá­radhatatlanul egész a hajnali órákig. íme dió­héjban a kecskeméti kör Sylvester-estélyének története. Most pedig vegyük a dolgot rész­letesebben. Fél kilenczre megtelt a casinó nagyterme válogatott közönséggel; a válogatott szó talán fölösleges is, mert hiszen az estély meg­lehetősen zártkörű volt. Az első számot a dalárda éneke töltötte be, a nála már meg­szokott s a közönség zajos tapsától kisért si­kerrel adva elő Zichy Géza Szerenád-ját. Majd Katona Ernő úr szép szavalata következett, ki nagy drámai erővel interpretálta Kiss Jó­zsef Jehova czimű költeményét. Ezután Kada Elek úr kelt védelmére a kecskemétiek által eléggé meg nem becsült kaszapkútnak frap­páns megjegyzéseivel miduntalan viharos de­rültségre ragadva a hallgatóságot. Felolva­sásában találékonj'an mutatta be társadalmi életünk egy-egy typikusabb alakját s mind végig feszült érdeklődésben tartotta a közön­séget. Majd a kecskeméti szalonok ünnepelt szavaló művésznője Zombory Ida úrhölgy lé­pett az emelvényre s miután az ő előadásának művészi volta, felfogásának tisztasága és ér- czes csengőhangja már nem meglepetés nekünk: azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy nem drámai költeményt szavalt, mint eddig ren­desen, hanem Szalay Truzina egy bájos idylljét .mesélte“ el, könyedén, szépen, diszkrét árnya­lással. (Hogy mily gyakorlott szavaló, bemu­tatta azzal is, hogy túltette magát a figyel­mes közönség némely — nem is nagyon hátul ülő — részének apró figyelmetlenségein.) A rendezőség díszes csokorral rótta le háláját Zombory Ida úrhölgy iránt. S most rátérünk a műsor utolsó — de (engedjenek meg a többi szereplők) mindenik fölött kimagasló pontjára s ez: Huszka Jenő úr hegedűjátéka. Ha másért nem, már azért, a legnagyohb elis­merés illeti meg a rendezőséget, hogy meg­tudta nyerni hangversenyére azt a fiatal mű­vészt, aki most 20 éves (pardon ezért az in- diszkréczióért) és már művész a szó leg­szorosabb értelmében. Mikor ez a fiatal ember fellépett az emelvényre, már meghódította a közönséget. Az az előkelőén nyugodt egyszerű, keresetlen magatartás, melylyel a közönség Most az első asztalnál folyik a pör­gettyűzés, a hol viruló szép leánykák s jogász­inak ülnek. Éppen Pista úr hozza forgásba a hatoldalú motollát, még pedig oly erősen, hogy kín kivárni, mig az felbukik. Mindenki találgatja, melyik oldala lesz felül? Egyik azt mondja, „S. Z.“ a másik „N. A.“-t jöven­dői, de legtöbben a „T“-t óhajtják, a mikor is kimennyit bir, annyit húz ki a középen levő kasszából. E tálálgatás okozta zajt többen kihasz­nálják; József úr például arra, hogy oda súgja Dezső kollegájának: „Te, én már annyit össze­kapkodtam, hogy telik belőle egy vacsora borravalóval együtt!“ Az egyik gólya (első éves jogász) pedig egy újabb ostromra használja fel az alkalmat minden áron megtudandó, kitől kapta bájos szomszédnője mellcsokrát. De bizony nem tudta meg ismét, nem azért, mintha kiváncsivá akarta volna tenni a szép Irmácska csupasz képű udvarlóját, hanem azért, mert eldőlt a pörgettyű, még pedig úgy, hogy a „T“ betű került felül. A másik asztalnál, a hol már valamivel nagyobb leányok s számbavebetőbb udvarlók ülnek, a huszonegy járja. Ez már jobb játék a pörgettyűnél, de csak annyiban, hogy több idő van a beszélgetésre. Egy első éves jogász adja a bankot. A fekete szemű s szőke hajú szép Ilonka, miután pillanatnyi öröme, hogy a négy kártyából álló tizennégyre beütött a hetes, csökken, a mellette ülő komoly és csendes modorával inponáló Vadász úr felé fordulva, aggályának ad kifejezést a felett, hogy a Szylveszter esti mulatságon előreláthatólag kevés lesz a tán- czos, mert sokan — többek közt a tisztek is — haza utaznak az ünnepekre. A csinos rózsaszín blúzos Tekla meginterpellálja az új elé lépett tökéletesen méltó volt játékához, melyhez hasonló nem sok hangzott még el a caszinó nagytermében. Az ember nem tudta mit csodáljon inkább: felfogásainak zseniali­tását, szellemességét, vagy minden afifektált- ságtól ment tiszta játékát, vagy a nagy szel­lemi képességet, mely óriási emlékező tehet­ségében nyilvánul, midőn a legnehezebb klasz- szikus darabokat kotta nélkül játsza a leg­nagyobb preczizitással. Kidolgozása korrekt és lelkiismeretes; a technikailag legnehezebb részeknél sem vész el egy hang sem. A kö­zönség elragadtatásának oly viharos tapsban adott kifejezést, hogy Huszka úrnak kétszer kellett megismételnie játékát. Játszotta a kö­vetkező darabokat: Wieniavszky: Polonais, Hubay: Csárda jelenet (Hullámzó Balaton tetején) és a Lepke, végül Huber: Harmadik ábránd. (S most — bár ez már nem tartozik feladatomhoz — elárulom azoknak a fiatal lányoknak, kik a mulatságon jelen voltak, hogy Huszka úr nemo3ak hegedűművész, de igen szellemes társalgó, jó tánczos, jó zongo­rista, jeles zeneszerző s mindezeken felül egyike a legcsinosabb jogászoknak.) Huszka úr hegedűjátékát Barta Henrik úr kisérte s azt hisszük mindent megmondtunk azzal a kijelentéssel, hogy a kiséret méltó volt a hegedű szólóhoz. Hangverseny után megkezdődött a táncz, mely reggel 5 óráig tartott. Az első négyest 22 pár tánczolta. A rendezőség gyönyörű tánczrendekkel lepte meg a hölgyeket, kik a következők voltak: Papp Sarolta, Nagy Tinike, Bélák Mariska, Nyíri Vilma, Horváth Irma. Harkay Etelka, Kada Margitka, Zombory Irénke, Zombory Ida, Hankovszky nővérek, Szalontay Gizella, Szombathy Katika, Dékány Mariska, Szabó Sarolta, Széli Mariska, Szalay Emilia kisasszonyok; továbbá: Papp Sándorné, Darányiné, Pócsyné, Pacsuné, Kadáné, Szeless Jánosné, Szalontay Sándorné, Katona Zsig- mondné, Pataky Imréné, Dömötörné, Horváth Béláné, Zomboryné, Hankovszkyné, Harkayné, Szappanos Sándorné, Szabóné, Nagy Imréné, Szalayné, Dékányné, Nagy Lajosné, Belákné, R 713.T r» & Cl . "R -Lvp í 4-T7Ör 1 1 l/ 4/ í Szombathyné, Kardosné, Füg Dénesné, Váradi csendőr íőhadnagyné, dr. Uj Kálmán ezred orvosné úrhölgyek. Most pedig csak gratulálni tudunk a kecs keméti kör tagjainak, kik idegenből haza jöt­tek, hogy megmutassák, hogy kell sikerült mulatságot rendezni. N. korcsolyázó egyleti elnököt, mikor lesz már a Vitéz és Sashegyi vaskereskedők boltja előtt kitűzve a kék-fehér zászló? Verona kisasszony bosszankodik (vagyis csak akarna, mert bájos arcza nem tud bosszúságot kifejezni) hogy az ásza és tízese közé oda tolakodott az ostoba tökfilkó. Az absolváló félben levő negyedéves jogász minduntalan befucscsol, még pedig úgy, hogy néha akkor is vesz kártyát, mikor már huszonötje van. Többen találgatják okát, a mire én mindjárt rá jöt­tem : többet néz az igéző Gabriella kisasszony arczára, mint a kártyájába, jobban várja Gabriella egy pillantását, mint az ászra a másik ászt! A harmadik asztalnál az udvarlókat derék, czivilségünkkel (nb. annak mindkét nemével) melegen rokonszenvező equitatiós tisztek képezik. De már arra, hogy megfigyeljem, ennél s a többi asztaloknál miféle mulatságos társas­játékok járják s mi képezi a társalgás tárgyát, legnagyobb sajnálatomra nincs időm, mert fél nyolcz. Néhányan távoznak, a nagy többség pedig átvonul az étterembe, s ott telepedik le egy boszszú asztal mellé a társas vacsorához. A jó kedv vacsora közben annyira foko­zódott, hogy annak végeztével ismét vissza­tértek a kis terembe, de ezúttal nem pörgety- tyűzni, hanem: tánczolni. * * * Mélyen tisztelt nőegylet! Nagyságos asz- szonyaim ! Nekem volna végezetül egy indít­ványom. Jövőre ne 3 jourt rendezzenek, a melyek 6 órakor kezdődnek, hanem megfor­dítva: 6 jourt s kezdődjék 3 órakor! Kérem, fogadják el indítványomat. Színház. A színházi hetet szombaton — nem valami jó auspicziumok között, közönségre és direk­torra egyaránt — az Özvegy kisasszony második előadása nyitotta meg. Egyizben már bátorkodtunk abbeli nézetünknek kifejezést adni, hogy nem okvetetlen kívánkozunk minden premierében részesedni. S ez a darab is azok közül való, melynek léhaságainál csak a hü­lyesége nagyobb. Előadása természetesen ehhez mért is volt. Röstelkedtünk mi ott a nézőtéren magunk miatt, akik néztük, azok miatt, akik játszották. El sem hinné senki, hogy ugyan­azok az emberek, akik szombaton az özvegy kisasszonyt végigcsinálták, vasárnap az Ember tragédiájá-ban, hétfőn a 47. czikkben fogják nagyon tisztességesen megállani a helyüket, sőt nagyon élvezeteset is nyújtani, egy s más irányban. Az Ember Tragédiájában Rakodczay (Luczifer), Morvay (Adám), Csetényi (Éva) olyan ensemblét nyújtottak, mely kielégíthette a kényesebb ízlést is. A két első az egész nagy szerepet súgó nélkül játszották. Nem valami különös magasztalásul hozzuk ezt fel, mert nem föltétlenül szükséges, de mégis el­ismerésül, mert láttunk mi már Ádámot is, Évát is, aki lépten-nyomon belegubanczolódott a szerepe jambus szövevényébe. Pedig bizony a szereptudás, a játszani tudás el9Ő és alap föltétele. A 47. czikk ismét a legjobb előadások egyike volt. Simán ment és jól volt rendezve is. Csetényi (Cora) és Morvay (Duhamel) vitték a két főszerepet s mindaketten jól meg­állották helyüket. Csetényinek különösen a II. felvonásban alkalma volt szavalóképességét szépen érvényesíteni. A mellékszerepekben Fehér K. (szobaleány), Rakodczay (ügyész), Rajz és Iványi voltak nagyon kielégítők. Az I. felvonásban több staffáge lett volna szükséges s a hat személyzetből telt volna is, hogy mért hagyták el, nem tudom. Boccaccio csütörtöki előadása egészbe véve nagyon kielégítő volt. Torossy a czim- szerepben sok ügyességet és kedvességet fejtett ki. Hangjánál is volt s egyik-másik dalát sok érzéssel s nagy preczizitással is in­terpretálta. A II. felvonás után élénken ki­tapsolták. Anday nagy bravúrral énekelte Fiamettát, I. felvonásbeli templomi dala való­ságos óvácziókra adott alkalmat. Pedig ne­künk úgy tetszett, hogy ez a már magában véve is szinte megindító dal előadása, inkább fényes volt és ragyogó, mintsem meleg és szivhez szóló. Ez a dal csupa érzés s ezt az érzést nem tudta Anday benne megszólaltatni. Olyan hanggal, mint az övé, olyan jó isko­lával s könnyű hangvétellel még sokkal szeb­ben lehetne énekelni, ha Anday hozzászoknék nem csupa hangjegyeket le énekelni, hanem e kifejezett érzelmet is megszólaltatni. Itt az ideje, hogy már ebbe is beleszokjék és némi játékbeli ügyességre is iparkodjék. Rajz Pietroban is megállta helyét, szóval mindenütt használható. Tordayné (Izabella) és Pet­ronella (Szabóné) szintén ügyeskedtek. Budapesti levél. — Katzenjammeres karczolat. — Budapest, 1896. január 1. Tisztelt Szerkesztő úr! Fáradtan, törődve a „pesti kecskemétiek“ derekasan átlumpolt, bravúros sylvester-éjétől, épen most érkeztem hazulról — vissza Buda­pestre. Fülembe még vissza-visszacsengnek a teg­napi est édes emlékei, a szemeim elé boruló ködfátyolon keresztül phantásiám elém vará­zsolja a sylvester-éj nagyszerű panorámáját — telve kipirult, üde leánvorczákkal, mosolygó asszonyi ajkakkal, lábam alatt mintha ott éreznék még pár foszlányt a Bandi édes-bús vonójából és mintegy önfeledten ajkamra tolul a soupé-csárdás szilaj, öröktartó refrainje: „Soh’se halunk meg!* . . . Ejh, dehogy sem! ... A soupé-csárdás j derűs optimismusa után ránehezedik a lélekre a katzenjammer borult világfájdalma. A csár­dás közben karjainkban tartva a szeretett leányt, úgy hisszük: nyitva előttünk az út egészen Rómáig, az üdv városa felé; a katzen­jammer kesernyés philosopháló hangulatában pedig sajnosán konstatáljuk, hogy addig még

Next

/
Thumbnails
Contents