Kecskeméti Lapok, 1896. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1896-07-05 / 27. szám

2 Európa Fejedelmei is kifejezést adtak érzel­meiknek, felkeresték táviratban a magyarok királyát és szerencsét kívántak neki az új ezredév hajnalán. Sőt a kereszténység Atyja a római Pápa is így ír levelében hozzánk: „Nekünk a ti Jubileumotok olyan örömöt okoz, hogy az már nagyobb nem is lehet és se­m­m­i se­m k­e­d­v­es­eb­b előttünk, mint szívben és lélekben nálatok időzni.“ Ezer év! Istenem, de nagy idő egy nem­zet életében, hány nemzet kihalt, hány nép elpusztult ezer év alatt, de hála az isteni gondviselésnek, mely kegyes szemeivel őrzötte, kegyes kezeivel vezette, védte és millió elle­neinek fondorkodása és támadása ellen meg­óvta nemzetünket ezer évig. T. Közönség! Valamint lehetetlen egy beszédben elmondani mind­azt a sok szenve­dést és viszontagságot, mely ezt a mi drága magyar hazánkat ezer év alatt érte; úgy le­hetetlen kellő kifejezést adni az örömnek is, melyet a nemzet érez, midőn ezer éves fen­­állásának dicsőítésére ünnepeket szentel. Nincs nyelv, nincs ékesszólás, mely méltóan tudná ecsetelni a nemzet ezer éves fájdalmát; nincs nyelv, nincs ékesszólás, mely méltóan tudná tolmácsolni a magyar hazának örömét, melytől most ezredéves országos ünnepein át hatva van. T. Közönség! Én úgy vélekedem, hogy ez alkalommal a szónoknak nem arra kell kiterjeszkednie, hogy méltó emlékbeszédet tart­son az ezer éves hazáról, ennek viszontagság­teljes életéről és eseményeiről, hanem arra kell szorítkoznia, hogy méltó hálát mondjon a nemzetek és népek sorsát bölcsen intéző isteni gondviselésnek, mely megengedte, hogy a magyar nép ezer évig tapodja ezt a föl­det, melyet dicső atyáink annyi harcz, vér­ontás és küzdelem árán szereztek és nekünk, unokáiknak örökségül hagytak. Igen, örökségünk nekünk ez a haza, melyet mint egy szent birtokot őriznünk, véd­­nünk, felvirágoztatnunk és fentartanunk kell, örökségünk nekünk ez a haza, melyet mint legdrágább és legféltettebb kincsünket jó és balsorsban, szivünk-lelkünk teljes erejéből és érzelmeiből szeretnünk kell. A hazaszeretetet nem kell tanulni a ter­mészet maga oltotta azt szivünkbe. Hiszen nem találunk széles e világon nemzetet és népet, mely saját hazáját nem szeretné, vagy azért lelkesedni és ha kell, meghalni, képes ne volna. Pedig vannak olyan világrészek, ahol az élet folytonos küzdel­mek­ és szenvedéseknek van alávetve. És ha ezek mégis szeretik hazájukat, mennyivel in­nem lehet ezeken a dolgokon csodálkoznunk, mert mindenki fel akart tűnni a híres város még híresebb szépségei előtt. Hogy a mulat­ságról magáról bővebben írjak, arra nem ér­zem magamat eléggé hivatottnak, írja meg azt avatottab kéz. De azt hiszem fölösleges is profán kezekkel fellebbenteni a múlt fátyo­lát azokra nézve, a­kik ott voltak, mert hi­szen úgy is szívükbe van vésve. A­kik pedig nem voltak ott, megérdemlik, hogy ne tudja­nak a dologról. Természetes, hogy reggelig tartott a táncz. Pedig nagy dolog előtt áll­tunk. Aznap volt ugyanis a matinéé, melyhez foghatóra még a legöregebb emberek sem tudnak emlékezni. El is voltak ragadtatva a fiatalok a művésznők szépségétől és játékától egyaránt. De nemcsak a fiatalok, hanem még az öregek is. Kegyelmes urunk, kinek szíve minden szép­ jó­­s nemesért hevül, két remek felköszöntőben ünnepelte a művésznőket és a művészetet. Mondott olyan tósztet a művész­nőkre, mely meleg szívről tesz tanúbizonysá­­ságot. Ha még az öregek is úgy tudnak lel­kesedni a szépség és művészet iránt, nem le­het csodálkoznunk, hogy az ifjúság lelkesedé­sében kifogta a művésznők kocsija elől a lo­vakat s maga húzta ki a kocsikat az állo­másra. (Én mosom­­kezeimet, a kocsin ültem én is.) A művésznők és művészek elutazása után zeneszó mellett vonult a fiatalság a nőegylet rózsa ünnepélyére, hozva magával vidám hangulatot, pezsgőbb életet. Mindjárt akadtak az elárusító hölgyek mellé lovagok, mindjárt jobban kelt minden. Este táncz volt. S a társaság a legjobb hangulatban oszlott szét a késő éjjeli órákban.­kább kell nekünk saját hazánkat szeretnünk, a­kiket a gondviselés olyan világrészbe he­lyezett, melyről már a példabeszéd is azt mondja Magyarországon kívül nincsen élet, és ha van, ehhez nem hasonló. Mennyivel inkább kell nekünk szeretnünk ezt a minden földi javakkal bőven megáldott édes hazát, Magyarországot, melyet nem szeretnünk már azért sem lehetne, mert ezt maga az Isten is annyira szereti, hogy ennek megvédését és fentartását ime ezer év után is igazolja. Igen, szereti Isten a magyarok hazáját, mert ha visszaemlékezünk hazánk csodálatos történelmére, ha visszagondolunk ama vesze­delmekre, melyek létünket ezer év alatt oly sokszor fenyegették, el kell ismernünk, hogy a gondviselés gyermekei vagyunk, el kell ismer­nünk, hogy nem emberi erő, nem földi hatalom, hanem a mindenható Isten szentséges jobbja őr­zött és tartott meg bennünket ezer évig. Hiszen voltak a nemzet életében oly mozzanatok és pillanatok, hogy már csak azt lehetett várni, hogy ezt a sokat küzdött és szenvedett ma­gyar népet a sír nyeli el s a történet azt írja röviden sírjára: ezt a népet magyar­nak hívták. Ámde a gondviselő Isten nem úgy akarta, hanem fentartotta magának, hogy nemzetün­ket nagykorúvá neveli s idővel a művelt és czivilizált nemzetek sorába helyezi. Fentar­totta magának, hogy a magyar népet, mint saját gyámoltját, gyámsága remekeül egykor a föld népeinek bemutassa. És hála az isteni gondviselésnek, annyi válságos küzdelmek és szenvedések közt, ezer viszontagságos év után, megértük azt a szép és fényes korszakot is, hogy itt Európa kö­zepette, megfogyva bár, de törve nem, ragyo­gunk mint nap, sok nemzetek fölött. Ma­napság büszkébben elmondhatjuk, mint bár­mikor, hogy Magyarország a mi hazánk, mely bennünket szült, táplál és egykor föld­jével eltakar. Magyarország a mi hazánk, a­melyre oly büszke lehet a rongyos koldus, mint a dúsgazdag. Magyarország a mi hazánk, melynek oly édes fia az utolsó napszámos, mint az ország legelső ura. Ezért a szép hazáért, ezért a drága föld­ért készen kell lennünk tisztelt honfiak, a költő szavai szerint mindenkor élni és halni. Készen kell lennünk annyi verejtéket hullatni felvirágzásáért, mint az égnek harmata, és annyi vért ontani fentartásáért, a­mennyi csepp ereinkben csörgedez. Dicső őseink, mikor e szép hazát elfog­lalták, áldozatot mutattak; mi is mutattunk már áldozatot érette és hálát adunk Isten­nek a lefolyt ezredév sokszoros áldásaiért. 20-án 7 órára mindenki igyekezett a vo­natnál lenni. Ekkor indultak Pusztaszerre. Az utasok nagy része azon volt, hogy jó he­lyet találjon, hogy kipihenhesse magát. Csak egy kis társaság nem akart helyet engedni a fáradságnak. Csupa jó hangú fiúkból állott az, kik Orpheus példájára dalukkal életet akartak adni a félholt embereknek. Ötnegyed­­órai utazás után megérkeztünk Kistelekre. Itt igen kedves meglepetés várt reánk. Egy 12 tagból álló parasztbandérium jött elénk Pusztaszerről. Kisteleken pedig még a haran­gokat is meghúzták tiszteletünkre. Puszta­szeren fehérruhás lánykák vártak ránk, és csokrokkal kedveskedtek a vendégek nagy részének. Az öreg Pusztaszer aligha látott Árpád apánk óta ily sok embert egyszerre. Az alapkőletétele után jött az ünnepély mulatságos része. Csak úgy görnyedeztek a hosszú asztalok a sok jó alatt. Volt ott min­den, a­mit csak egy éhes társaság szeme­­szája megkívánhat. S hogy a mulatság töké­letes legyen, csakhamar rázendített a czigány egy ropogós csárdásra és a haza arany ifjú­sága megkezdte a tánczot a pusztaszer szép lányaival. Igazi demokrata mulatság volt ez. Jogász és juhász egy sorban tánczoltak ott a sátor alatt. Talán még most is folynék a mulatság, ha derék vasúti főnökünk nem inti a bortól és szép szemektől nekihevült fiatal­ságot, hogy jó lesz már hazafelé indulni. Mindegyik fogott a kezébe egy egy üveg bort, hogy legyen az útra is s felhangzott az álta­lános jelszó: Haza! Milyen visszavonulás volt ez! Vig danák zajától zengett az egész pusz­taság. Hiába próbálnám meg ezt az utazást De én itt újra, a néppel együtt, ennek szi­­véből és lelkéből merített ama legszentebb imával járulok a nemzetek és népek Urához Istenéhez, hogy bocsássa meg és felejtse el nemzetünk ősi bűneit és még sok századon és ezredéven keresztül éltesse ezt a szép magyar népet hitben, egyetértésben és szeretetben; tartsa meg az ősi erényekben, hírben és di­csőségben, és áldja meg az ég mindennemű áldásaival ezt a szép édes magyar hazát és nemzetet. Éljen az ezredéves dicső magyar haza! Majd dr. Horváth Ádám orsz. kép­viselő mondta el nagy hatással és szónoki hévvel következő ünnepi beszédét: „Áldjuk a magyarok hatalmas Istenét, hogy megengedte érnünk, hogy a magyar ál­lam ezeréves fennállását ünnepelhessük. És én áldom a gondviselést azért is, mert azt a kiváló szerencsét juttatta osztályrészül, hogy Isten szabad ege alatt, szabad nemzet, szabad városának szabad polgárai ezreinek tolmácsa lehetek e szent ünnepen.“ Tovább folytatólag elmondá, hogy joggal és okkal ünnepelhetjük mi ezeréves fennállá­sunkat. Mert alig volt nemzet, amely oly sok küzdelmeken ment volna keresztül. Megemlíti az évek hosszú során tartó folytonos hábo­rúskodást, míg Ázsiából kijőve elértek Attila örökéhez. Röviden érintette a honfoglalás nagy munkájának nehézségeit. Felsorolja a tatárpusztítást, a mohamedánizmussal való évszázadokig tartó élethalál harc­át. Hatal­mas nemzetek és fejedelmek törekvéseit, hogy meghódítsák, vagy hűbéresükké tegyék a magyart. Rövid pillantást vet azután arra, hogy a szomorú napok mellett voltak fényes és dicső korszakai is a magyar nemzetnek. Ezután azt fejtegeti, hogy mik voltak a legfőbb okai a magyar állam ezeréves fenmaradhatásának ? Elsősorban ő is a Mindenható kegyelmét nevezi meg. Azután rámutat a magyar nem­zet kiváló tulajdonságaira. Mihelyt megsze­rezte a hazát, törvényt, alkotmányt alkotott. Igyekezett a fejedelem és nemzet jogait és kötelességeit szabályozni. Ez a törekvés végig vonul egész történelmünkön. A magyar szí­vósan ragaszkodott a törvényekhez, alkotmá­nyához. Belül szabadságot, kívülről önállósá­got akart, ezt védelmezte mindenkivel szemben. Kiemelte továbbá a magyar nép erénye­ként, hogy olyan vallási és felekezeti viszá­lyok, aminek nagy nemzeteket is az örvény szélére sodortak, nálunk elő nem fordultak, mert a józan magyar ember türelmes minden leírni részleteiben, be kell vallanom gyenge­­s­ségemet, nem vagyok képes arra. Látni igen, de leírni nem lehet azt, mert az egész lap se­­ volna elégséges arra. Délután öt órakor volt a búcsúbanker. Sóhajtva mondogatta vendég és házigazda egyaránt, hogy ez az utolsó. Sok szép tósztot hallottunk, melyek szívből jöttek s szívhez szóltak. De mégis legjobban megnyerték tet­szésünket szeretett főkapitányunkhoz intézett azon szavak, melyeket egyik vendégünk inté­­­­zett hozzá. Köszönetet mond beszédében, hogy a kongresszus ideje alatt azok a rendőrbácsik nem igen alkalmatlankodtak és kéri a főka­pitány urat, hogy még azon éjjel hagyja azokat a félelmetes bácsikat pihenni. Ezen az estén üdvözölhettük körünkben képviselőnket N és Horváth Ádám urat is, ki dicséretre méltó kitartással húzta ki velünk együtt az egész éjszakát. Köszönet érte! Bármennyire is féltünk tőle, mégis elér­kezett a 21-ike, a válás szomorú napja. Bi­zony-bizony szomorú volt ez a nap. A vendé­gek egy része azonban még itt maradt, hogy segítsen jogakadémiánknak háláját le­róni szeretett igazgatója iránt. Ma már nincs itt senki. Eltávoztak vendégeink, de maguk­kal vitték Kecskemét páratlan vendégszerete­tének hírét s megtanulták szeretni azt, a­kit mi jogakadémiánk jószellemének tartunk, a kecskeméti jogászok édes atyját Dr. Ko­vács Pált. A mielőbbi viszontlátás reményében kí­vántunk nekik szerencsés utat. Adja Isten, hogy reményünk teljesedjék. Káté. KECSKEMÉTI LAPOK, 27. sz.

Next