Kecskeméti Lapok, 1897. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1897-01-03 / 1. szám

s élményeit s abból vonunk következtetést a jövőre. És ez a következtetés csak reménynyujtó. Azoknak a derék férfiaknak emléke, kik hazafias buzgósággal és lelkiismeretes munkássággal szerezték meg polgártár­saik elismerését s a legszebb polgári erényekkel dicsekedve, édes hazánk és szeretett városunk fölvirágzásáért, szűkebb családjuk és a társadalom boldogulásáért küzdöttek, azon férfiak emléke legyen mindenkor szövetnekünk, hogy mi is hasonlóra törekedjünk. A nagy millenniumi év dicsőséges örömeiből, a múltak szép emlékeiből, az ősök hazaszeretetéből és önfeláldozásából merítsük az erőt, hogy honpolgári és emberi kötelességeinket minél teljesebben betölthessük. Adja Isten, hogy a bekövetkező új­évben öröm, dicsőség, hazafias büszkeség és szerencse legyen a haza minden fiának osztályrésze ! A sorscsapásokat pedig tartsa tőlünk távol a Mindenható. Boldog újévet! Tisztujitás előtt. A törvényhatósági bizottsági közgyűlés városunk közigazgatásának új aeráját lesz hivatva megalapítani a f. hó 9-én tartandtó tisztujitás alkalmával. Ismeretes, hogy az új szervezeti sza­bályokat s ezz­el kapcsolatban a tisztviselők fizetésének méltányos rendezését a belügy­minisztérium jóváhagyta. Ez alkalommal nem akarjuk ezen utazásoknak nagy horderejét vitatni, és legyen azt konstatálni, hogy a fej­­lett korral haladó társadalmi viszonyok evetelték azt, hogy a városunk közi­­azgatását intéző tisztikar fizetése, nagy és fontos munkájukhoz képest legyen olyan, mely úgy hivatali, mint személyes reputációjukat fokozni képes. Helyén­való volt a nemes elhatározás, hogy azok a tisztviselők, a­kik a város­nak több millióra menő vagyonát, oly önzetlenül kezelik, a kik a város szellemi, erkölcsi és anyagi fölvirágzásáért küz­denek s a kik a közigazgatás minden ágában folytonosan a közönség érdekében fáradnak, e sok oldalú lelkiismeretes mun­kásságukért kellőkép méltányoltassanak s nekik oly existentia biztosíttassék, hogy anyagi gondok terhe nélkül szentelhessék életüket a közügynek. Ezzel szemben jogos a közönség azon kívánsága, hogy azon egyének, a­kiket tisztességes fizetéssel a város közigazga­tásának vezetésével bíz meg a törvény­­hatósági bizottság, — kellő szakértelem­mel, lelkiismeretes pontosság és a hivatás fontosságától áthatott buzgósággal teljesít­sék kötelességeiket Méltán elvárhatjuk, hogy a­kik a nagyfontosságú állásokra vállalkoznak, bírjanak a kötelességérzetnek azon tuda­tával, hogy legjobb tehetségük szerint igyekezzenek feladatuknak megfelelni ; legyenek első­sorban tisztviselők, a­kik minden idejüket hivatalos ügyeiknek szen­telik, míg minden más mellékfoglalkozástól,­­ a­mely esetleg hivatali kötelezettségük teljesítésében őket gátolja, tartózkodjanak. És ha most már vizsgáljuk jelenlegi tisztikarunkat, az öröm bizonyos érzetével mondhatjuk el, hogy az egész tisztikar, nagyban és egészben feladatának magas­latán áll. Közigazgatásunk az egész vidéken páratlanul áll, mert tisztviselőink úgy szakavatott működésük, mint lelkiisme­retes buzgóságuk által a közönség elis­merését érdemelték ki. Ugyanezért azt hiszszük, hogy a bi­zottsági közgyűlésnek ez alkalommal nehéz szerepe nem lesz, mert mindazokat, kik hosszú, relkasu,csétes m­uku,­am­i az elismerést nagyban kiérdemelték, bi­zalmával újra megajándékozza. Azok a felforgató eszmék, melyeket némelyek személyes ellenszenv, vagy politikai pártállás, sőt felekezeti szem­pontokból hangoztatnak, oly kicsinyes érvek, a­melyekkel szemben a felvilágo­sodott szabadelvűségnek mindent el kell követni igazainak érvényesítésére. Teljes mértékben hozzájárulunk tehát a szabadelvű párt azon elhatározásához, hogy a tisztikar élére Fekete István h. polgármester, a tisztikarnak e kiváló, nagy szorgalmú s a város szolgálatában hosszú időn át lelkiismeretes pontosság és odaadó munkásság által sok érdemeket szerzett tagja választassák meg. Az így megüresedő helyettes polgár­­mesteri állásra a közbizalom Vámos Béla jelenlegi főkapitányt, e nagy talentumot és széles látókörű, példányszerű tisztvi­selőt jelölte ki. Ifj. Bagi László a város aranyos tollú főjegyzője, a közigazgatási ügymenet és a város összes ügyeinek legalaposabb ismerője, minden ellenjelölt nélkül áll. A városi tanács többi tagjai, u. m.: Zom­­bory László főügyész, Dékány László, Mé­száros József és Szegedy György tanács­nokok, a közgyűlés többségének osztatlan bizalmát bírják, mert úgy személyes ké­pességeik, mint szorgalmas, buzgó hiva­talos működésükkel arra érdemeket sze­reztek. És így vagyunk a többi tiszti állá­sokkal is, azok, a­kik kötelességeiknek minden alkalommal pontosan megfelel­tek, méltányos, hogy elismerésképpen állásaikban továbbra is megtartassanak, illetőleg a közgyűlés további bizalmában részesíttessenek. Az esetleg megüresedő, vagy az újonnan rendszeresített állásokra pedig válaszsza meg a törvény­hatósági bizottság a jelentkezők közül az arra leghivatot­­tabb egyéneket, a­kik úgy qualifikátiójuk, mint ismert személyes tulajdonságaik ál­tal a betöltendő állásnak leginkább segíti várna'á. *­­Bizunk a bizottsági közgyűjtős soros* mérsékletében és tapintatos eljárásában, hogy higgadt megfontolással, menten minden mellékérdeklől elhatározásában s? ebből kifolyólag a tisztikar megalakítá­sában a város érdeke és a közügy szere­­tete vezérlendik. Bízunk a bizottsági tagok elfogulatlan ítéletében, hogy a város legfőbb érdekeit a lányokhoz kurizálni mégy s megtudják (ah, rettenetes), hogy te már három hónapos ko­rodban is rossz fiú voltál? Mi?... — ügy van, mondja a dadanéni, nacsasá­­gának akarát igaza van! Én bennem pedig felforrt a vér, kis hom­lokomon az erek kidagadtak. Szerettem volna felugrani, hogy a „becsületsértőt“ megbün­tessem és a nagy titkot, — a csókolózást, fel­fedezzem. De nem, gondoltam, a bosszú egy három hónapos okos fiúcskához nem illik s csendesen hallgattam. Ez volt az első pillanat, melytől kezdve a nőket­­ gyűlölni kezdettem. Ekkor vert kis szivemben mély gyökeret ama nemes elhatározás, hogy ha majd felnövök s nagyobb fiúcska leszek, a nőket mindig kerülni és gyűlölni fogom! . . . Alig voltam öt éves, már elfeledtem ezen nagy esküt, mert a szomszéd kapitányok 6 éves leányukba, az Ilusba — halálosan beleszerettem. Éppen nagyban kurizálok neki, leborultam lábai elé s könyörögtem — szerel­méért. (Én is úgy tettem, mint az a vörös hadnagy bácsi tette a mi Gizikénknek.) Ott terem ám a kegyetlen mama. — Mit csinálsz te itt? Szólt rám riadva. — É . . . é . . . én, dadogtam, az Ilus czi­­pőjét fü . . . fü . . . fűzöm. — Nem igaz, mondja a szemtelen Ilus, a Pista, mama, hihihi, a Pista, hihihi . . . — Mit nevetsz, szólt hozzá, valid meg szépen mi történt? — A Pista, mama, hühühüm, nekem, nekem — szerelmet vallott. — Micsoda?... hahaha. Te ficzkó, igaz ez? — De biz’ igaz ám ! feleltem bátran. — Hát úgy vagyunk? Mondá a mama. Rögtön takarodj haza; ne várj, te kópé, majd megmondalak az a óvónéninek; no te tacskó, ugyan jól kezded! — Bánom is én, feleltem. Azzal ott hagy­tam őket, miközben sötét pillantásokat vetettem — a hűtlen Ilus felé! Alig hogy onnan kiléptem, régi esküm eszembe jutott, de hiába, már későn volt! . . . Igen, késő volt!. . . Mit soroljak fel még, minek ecseteljem az én sok csalódásomat, minek írjam le, hogy eskümről — oly sokszor— megfeledkezve, mint­ valltam boldog-boldogtalannak hű szerelmet s mint akasztott boldog boldogtalan a nyakamba — kosarat! Ah, de hagyjuk ! Elég lesz a sokból még egy esetet felem­lítenem, mely azután eszembe juttatta mindig a régi szent eskümet! Diákkoromban történt meg velem. Tél volt. Éppen az öt órát ütötte el a nagy torony órája, midőn én a sötétben hazafelé tartottam. Egyszerre ijedten hátráltam, előttem a földön egy sötét alak motoszkált. Szivem hangosan dobogni kezdett, lélekzetem elállt s én oly rémült voltam, hogy néhány keresztet sem vethettem hirtelen magamra. Egyszerre egy kedves, kérő női hang ütötte meg fülemet. — Ah, uram, kérem, segítsen meg. Hirtelen magamhoz tértem. Előttem egy középtermetű női alak körvonalai tűntek fel. Nem tudtam hirtelen, hogy mit tegyek. Feleljek-e, avagy tovább menjek ? Ekkor azonban, egy pompás eszme villám­­lott át agyamban. Kalandot fogok kezdeni, úgy sem valami sűrűn részesültem benne. De az ismeretlen hölgy „kiléte“ mégis kétségbeejtett. Mint hangjáról ítéltem, nem lehetett több 20 évesnél s különben erre utalt termete is. Vérem hevesen lüktetni kezdett, agyam majd­nem szédült erre az elhatározásra . . . Mély gondolkozásomból a szép ismeretlen (mert reméltem, hogy szép is) csengő hangja vert fel. — Oh, uram, könyörgött, segítsen! — Oh kérem! Mi történt? szólok. — Jaj, elvesztettem a drága melltűmet! — Jézus Mária, kiáltottam, hát ugyan hol ? — Éppen itt! — Itt? S én megkeressem? — Igen! — De azért, kedves nagysád, jutalom is jár! — Megkapja! — Oh, boldoggá tesz­e szóval, mondom; oh, ezer örömmel megkeresem a melltűt. De mi lesz a díj, kedves nagyság, ha szabad még is kérdenem? — Ugyan mi? — Egy — csók! ■ — Ah !... A szemtelen! felesé. — De kérem ez — nem sok! S a szép ismeretlen ekkor gondolkozni kezdett, úgy látszott, küzd önmagával, hogy a melltűz, mely bizonyára elég értékes lehet, nem engedi — ilyen csekélység miatt — el­veszteni. Végre megszólaltam én: — Keressem-e kérem, vagy pedig tá­vozzam? KECSKEMÉTI LAPOK. 1. sz.

Next