Kecskeméti Lapok, 1899. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1899-01-01 / 1. szám

________________________________ ezt szidja az anyatejjel magába a magyar, ezt dobogja szive utólszor is sírba dőlte előtt. Mert a­mit az elvakult pártoskodás rontott a nemzet anyagi és szellemi érté­kein, vagyonában, erkölcseiben , azt csak a becsületes munka tudja helyrepótolni. Az önérdek, a hetvenkedő mellfeszités dudvásitotta meg házunk környékét s tette parlaggá mezőinket: csak a kéztörő, észerőltető munka indíthat bimbót veté­sünkön s lebegtethet aratást reményeink látóhatárán. A tétlen, kerékkötő hazafias­kodás megölőnk lesz, a tevékeny haza­­szeretet megmentőnk lehet. A heverő szájaskodás szétszakítja orvosolhatatlanul e megromlott társadalmat, s­a komoly munka még helyreütheti a csorbát, vég­hez viheti a kibontakozás nagy művét. De dolgoznunk kell fáradhatatlanul, kinek­­kinek a maga körében, hogy a magyar haza a magyaré maradjon. Tűz! ez a dicsősége a magyar hazafi­­ságnak: ez járja át mindnyájunk keblét, hogy megtaláljuk a helyes utat. E tudat váljék meggyőződésünkké s homlokunk­ról ennek fénye ragyogjon le, ha az új esztendőben jót kívánunk egymásnak. Ilyen b. u. é. k. oh magyarom! — a. A nagyérdemű közönség körében rég hangoztatott óhajnak vélünk eleget tenni midőn azon czélt tűzzük magunk elé, hogy a helybelyi rom. hath. plébánia-templomnak, — mely stylszerű és monumentális kiépítésé­nél fogva messze idegenből jövő látogatóink­nak is dicsérő elismerését és érdeklődését kelti fel; — szép festés által valahára belsejé­ben is megfelelő alakot adjunk, éppen azt találja megnézni, a­kit nem sze­retné, hogy meglássa ? . . . És mégis meglátta. A leánya vőlegénye volt ez; az a kék­ szemű, ábrándos lelkű kis német báró, úgy megtalálta nézni, hogy még akkor is maga előtt látta, a mikor nem akarta. És annak a mosolytalan arcznak a szomorú­sága úgy ránehezedett a szivére. Ha ő ezt a leányát megtudná tanítani mosolyogni! . . . Egy nap a kastélykertben összetalál­kozott vele. A leány rátekintett s aztán szótlanul akart elhaladni mellette. — Rózsika! — szólt a báró halk, bátor­talan hangon. A leány megállt. Ez a hang új volt előtte, nem így szoktak ő hozzá beszélni, vagy talán ez így szokott gúnyolódni ? A báró közelebb ment hozzá, részvéttel nézve rá­s szólt: — Rózsikám, mert ily szomorú mindég? A leány meglepetve tekintett reá. Ez az első ember volt, a­ki azt kérdezte, miért szomorú ? Belenézett ennek az embernek ar­­czába. Hát van a világon valaki, a­kit az ő sorsa is érdekel? Nem csúfolódás ez? Nem volt csúfolódás s hogy mi volt, el­mondta neki az az önfeledt, rajongó kifejezés, a­mi a báró szemeiből felé sugárzott. És a leány elfordult e szemektől. Hiszen árulás volt neki azokba tekinteni, czigány­­hála, álnokság. Pedig mily jól esett volna e csodába nézni, mit Isten e szemeken át mu­tatott neki, hogy : nézd te mindenkitől elha­gyatott, megbántott, megcsúfolt teremtés, itt van egy szív, ezt neked adtam, a mely téged szeret, a kinek te vagy mindene, a ki téged megvéd minden bántalmaktól, csak mond el neki, mi bánt? Nem mondhatja el. Elfordult tőle s azon gondolkozott, hogy mikép dobja ő el ezt a szivet, a mit csak egyet adott neki Isten a világon. A báró pedig megfogta azt a kezet, a­mi őt eltaszítani készült. — Rózsikám, — suttogá, — egyetlen Rózsikám, legyen hozzám bizalma, ha tudná, mennyire szeretem ! . . . A leány tündöklő szemekkel tekintett reá. A­ki bölcsőjéből látja meg apja, anyja koporsóját, a­ki egész életén át hiába sóvá­rog egy melegebb szóért; a­kit bölcsőjétől fogva soha senki sem szeretett; a kinek az emberek százezrei között is rideg, kietlen pusztaság a világ, csak az tudja, hogy mi­lyen csodás varázsa van ennek az egy szó­nak : szeretlek. Egyszerre megnépesül az el­hagyott világ; a nap mintha csak most jött volna először az égre, virággal, fával csak most lett volna behintve a föld, úgy meg­szépül minden. Mosolyra nyílnak a lánynak ajkai s ki eddig mosolyogni nem tudott, e perczben megtanult, mindkét kezét nyujtá a bárónak, fölnyitá ajkait, hogy feleljen annak az embernek, a kit még az előbb elakart taszítani. De e perczben két fenyegető szem jégtekintetét érzé reá nehezedni, mely alatt megfagyni érzé tagjait, a kinyújtott kéz le­hanyatlik, a félig fölnyilt ajk lezáródik s a mosoly eltűnik arczáról, rideg lesz az, szinte élettelenné válik az egész leányalak, mintha hideg márványból lenne faragva. Egy fiatal férfi lép hozzájuk, arcza sötét, fenyegető, szemeinek jégtekintete átszúrni látszik, a­kire rá néz. Egy ideig mind a kettőre szótlan, mereven néz s csak aztán mondja : — Menj föl, Richard, a kastélyba, anyám és nővérem várnak rád, kértek, hogy küld­­jelek fel. A kis báró lehangoltan vett búcsút és eltávozott. Most a gróf keresztbe tette karját, fejét büszkén, gőgösen vetette hátra, azután úgy nézett végig a leányon azzal az északsarki fagyos tekintetével és gúnyosan, megvetően mondá : — Mégis czigány marad a czigány . . Mindent láttam, még a mosolygásodat is, a­mit eddig még senki sem látott. Vigyázz, hogy másodszor ne lássam! Jaj lesz neked, ha még egyszer egyedül beszélni látlak vele! A leány arcza kipirult, fejét daczosan vetette fel. — És látni fogsz! A gróf közelébb lépett hozzá. — Mit akarsz te ezzel a gyermekkel ? — kérdé szikrázó szemekkel. A leány ellépett tőle s az előbbi dacz­­czal felelé. KECSKEMÉTI LAPOK.______ __ __ Kérelem a nagyérdemű közönséghez. A fenti czélra azonban megfelelő pénz alappal nem rendelkezvén, a rám. kath. egy­­háztanács nevében adományok tétele végett a nagyérdemű közönséghez s ennek körében a vallás és szépművészetek barátaihoz forditunk. A művészi festés egyike azon eszközök­nek, melyek templomainkban úgy a vallásos áhítatot emelni hivatva vannak, mint alkal­masak arra is, hogy általuk a szépművészetek iránt táplált hajlamainkat s ezek által kul­túránkat és városunk haladását bizonyítsuk s ezért arra kérjük a vallás és szépművé­szetek barátait, hogy kegyes adományaik által a nagytemplom kifestését, illetőleg az ezzel járó költségek fedezését lehetővé tenni szíveskedjenek. Hiszszük, hogy ezen kérelmünk indokolá­sául nem kell bővebb magyarázatokba bocsát­koznunk, sem részletesen fejtegetnünk, hogy az ily művek általában a város haladására is közrehatnak; elégnek tartjuk csupán arra hivatkozni, hogy teendő adományaink által alkalmunk nyílik vallásunk és városunk haladása érdekében némi áldozatot hoznunk s meg vagyunk győződve, hogy valamint a múlt század végén egyes egyedül a nép buzgósága és áldozatkészsége volt az, mely ezen párját ritkító egyházi épüle­tet létrehozta, ez áldozatkészséget és buzgóságot a nagyközönség lelkületében ép úgy ma is fel­találjuk s annak bizonyságára és Isten dicső­ségére a belső festés nagy és szép művét létre hozni fogjuk! Isten áldása legyen az összes nemes keblű adakozókon. Kecskeméten, 1898. decz. 26-án. Zimay Károly s. k., Bogyó Pál s. k., főgondnok­, apát-plébános. Politikai szemle. Most már­ egészen bizonyos, hogy a négy hónap óta dúló, országot és alkotmányt pusz­tító obstrukcziónak értelmi szerzője és tulaj­­donképeni vezére a nemzeti­ párt, a többi pár­tok csak segédhadak: Polónyi, Barth­a és a nép­párt öntudatosan, a 48-as és függetlenségi­párt jó része öntudatlanul. A czél a szemé­lyes bosszú és gyűlölség kielégítésén kívül a szabadelvű­ párt szétrobbantása és azután­­ a krenikális reakczió hatalomra juthatása. Ez a czél magyarázza meg Polónyi rendkívüli tevékenységét és Molnár János apát azon föl­lépését, hogy még Zichy Nándorral és Eszter­­­házy Móriczczal is ellentétbe helyezi magát és nép­pártot a harcz folytatásának módjára nézve. Ebben az áldatlan hajszában a 48 as és függetlenségi­ párt azt hitte, hogy a 67 iki kiegyezés bukásán és az önálló vámterület megszerzésén fáradozik, pedig az ő szerepe csak ama bizonyos czitromé, melyet a ki­facsarás után el szoktak hajítani. De lássuk e csúnya harcznak még csú­nyább taktikáját. A nemzeti­ párt, a segéd­hadak buzgó támogatása mellett, szeptember óta nap-nap után a legszemen­szedettebb tá­madásokkal illette Bánffy miniszterelnököt. A legcsúnyább vádakkal és a legdurvább ki­­­fejezésekkel támadták folytonosan nemcsak politikai, hanem egyéni becsületében is. Tették pedig azt annál bátrabban és vakmerőbben, mert Bánffy több ízben kijelentette, hogy az ország és az alkotmány nagy érdekeit tartva , szem előtt, nem fog az alaptalan támadások-­­ kal és ráfogásokkal szemben védekezni és­­ bármily személyi sértésekkel sem fogják őt ; kötelessége és meggyőződése útjáról letéríteni. Hanem azért itt is megtörtént az, a minek a természet rendje szerint előbb-utóbb meg kellett történnie, hogy t. i. a túlságosan­­ megfeszített húr elpattant. Már hónapok óta hirdette Apponyi és Horánszky, hogy Bánffy az 1898. évi 1. törvényczikkel, mely Magyar­­országot az önálló vámterület jogi állapotába helyezte, de tényleg a közös vámterületet tar­totta fönn, megszegte és megsértette a Japán­nal kötött szerződésben, mert a monarchia két állama együtt szerződött Japánnal. l. sz.

Next