Kecskeméti Lapok, 1925. január-június (58. évfolyam, 1-145. szám)

1925-01-01 / 1. szám

Főszerkesztő: Hankovszky Zsigmond. I Telefonszám: 141. [ Felelős szerkesztő: Szabó Ambrus dr. Újév hajnalán. Irta: Soós Tamás. Égrenyujtott csonka ágakkal, megdermed­te!), kifosztottan állja rendületlenül ezeréves harcát világrészek viharában Petőfi vén tölgye: a magyar! Terebélyes büszke koro náját megszabdahák, leveleit és gyümölcseit kegyetlenül letéplék, kérgét meghasogatták, gyökereit rászabadított miazma idegen férge rágja. Sehol egy barátja, egy rokon terem tés, mely védné íz ős ellenségek gyűlölő viharától. Megmaradt csupasz ágai, mint megtnnyi pattok, csapnak össze a szelek forgatagában egymást tördelve, egymást mar cargolva. És mégis áll a büszke tölgy ég felé meredő ágaival! Miéit vagyunk hát még mindig itf, miért kell dacolnunk egy új ezredév minden för­getegével? Magyar hüjel hisszük, hogy az Úr íka rala ez! Az Ő dicsőségére keli itt lennünk, mint a Kertsztrefeszitettnek az ö Golgolá ján. Mert hivatásunk var, isteni rendelésünk, meiyet be kell töltenünk. Gyarlók és állha tatianok vagyunk és minerg zúgolódunk sorsunk mosiohasága ellen. Mert kemény a harcunk, mert elfátadiunk a vérvesztés­től. Mégis élünk! Pogány, török, német és szláv összes ármánya és fegyvere sem tu doii megfojtani bériünkéi. Onvétkeink és maró belső férgünk sem tudott még sírba őrleni Hogy ennyi balsors közölt is itt va­gyunk, .zniígában is a legfőbb bizonysága isteni küldetésünknek. Választott nép va gyünk, melynek hivatása volt egy ezred éven át rmgvédeni Islernek a keresztyén világban kifejtett munkáját a pogány Kelet pusztító rombolásával szemben. Bármi gyarló eszköz voltunk Isten kezében, büsz­kék lehetünk rá, hogy ezt a küldetésünket az Ő segítségével betöltöttük. Legyen ez bátoritó záloga jővőnknek. Íme, ez új ezredév első negyedén mégis kihullott kezünkből az eddig büszkén vil­logtatott fegyver. Ne csüggedjünk azért mégse, ez nem rnnsk a jele, hogy fajunk megérett a pusztulásra. Csak elknségeink szeretnék ezt elhitetni velünk, ezért harsog ják minduntalan füíüi kbe. Azt akarják, hogy ernyedten nézzük, mint ássák a gödröt számunkra. Nem és ezerszer rém! A ma gyár fajra nagyszerű hivatás vár a jövő­ben. Csak az a vétkünk, hogy még nem ismertük fel Isten ujjmutatásáf. Csak a más célokra irányított fegyvert verte ki a ke­zünkből. Ez az ujj biztos irányt jelöl: nekünk magyaroknak, az igazság fegyvereit kell diadalra jutiatnunk, ezért történt ve­lünk a legnagyobb igazságtalanság. Mert mi >voltunk« a sarkpont, Európa kemény bástyája ezer éven át, ímelynek erős ál ásá tói függött egy művelt világrész sorsa. Mi >leszünk* a jövőben is a határkő, amely az igazsághoz vezető utat mutatja a nem­zeteknek, mert a mi csonkaságunk Európa legkiáltóbb igazságtalansága. Az igaztalan ság megismerésén át vezet az úl az igaz Sághoz. És Euiópa újjászületésének ez az egyetlen útja. Állj hát büszke tölgy! Nyújtsd ég felé ágaidat, Istennek adva hálát, hogy a hálát lan Európának élő lelkifurdulása lettéli WWWV/WWtAAlVWWWWWWWWWVV Meg vagyok győződve, hogy abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyik­ben megérik rá a szivünk. Azonnal vissza­kapjuk régi országunkat, mihelyt képesek leszünk megtartani. Dr. Ravasz L.: Gondolatok. Balázs Árpád. Irta: Farkas Imre. A magyar dal, amely a hetvenes évek óta egy csapáson mozgott, újabb csil’ogó köntösbe lép elénk. Az egyszerű dalok, amelyek ugv muzsikában, mint szövegben semmi újat nem produkálnak, most iirai formát öltöttek és úgy hatnak, mint egy- egv szép Iirai versnek egykori strófái. Ezek a Balázs-datok és ebben rejlik Balázs Á'pád varázsa, titka és művészete. Igen. Balázs Ápád letért a megszokott sablonos útról s amikor magyar nótákat komponál, egyedül a szivétől kér fanácsot. És valóban ez a legjobb tanácsadó, mert a nagyközönség, akinek megtetszik egy mrgyar dal, aki fölkap egy-egy nótát: a maga sorsára, a maga érzéseire, örömére, bánatára ismer berne és éppen azért, mert oly egyszerű és természetes, nem veszi észre, hogy tz a legnagyobb művészet, aminthogy a kinyílott réz iában sem a tér mészeti csodát látjuk, hanem egyszerűen élvezzük annak színét és illatát. Balázs Á pád dalköltői pályája a fejlő­dés, a fölfelé haladás szép vonalát mutatja, Mikor a »Gyere velem akáclombos falumba«, a í Rácsos kapu, rácsos ablak«, a >Két apró kis szoba« sikere kulminált, azt hittük, hogy ez! a népszerűséget már fokozni nem le­het. És ime, úgyszólván minden esztendő­nek meg van a maga nagy nótasikere. Hogy csak egy pírat emiitsünk meg: »Két babonás szép szemednek«, »Az alispán lá­nya«, »Ahogy én szeretlek«, »Levelem, leve­lem«, »PLospettyes ruhácskádban«, »Sárga rózsa«, »Lemondás« stb. stb., és a leg újabb Petőfi dalok... ezek a sorok, ezek nekadaloknakacimei szebben beszélnek min den méltatásnál, minden magasztaló cikknél. Műsorán, mint újdonság szerepel Ady Endtének egy főbb mint 14 év előtti verse, » »Zilahi ember i ótája« cimü, amelyet Ady Endre B lázs Árpád számára írt, ezt neki is ajánlott^ Tudvalevő, hogy Ady Endrét és Balázs Árpádot meleg barátiég fűzte egy­máshoz és hogy ennek a barátságnak nem csak a muzsika és Ady poézise, hanem az Ady egyéni szeretetreméltósága volt a ru­gója. Á halhatatlan költő verse ez: Zilahi ember nótája. (Balázs Árpádnak küldöm.) Zilah fölött felhőzik most Ifjúságom kicsait vére, Vörös-fényes a Diák domb, Vér hullott a Terbetére, Régi ember régi vére. Istenem, csak egyszer lennék Csókos ifjú, boldog másik, Ott a hires Meszes alján Az utolsó állomásig, Olyan boldog, mint a másik. Meghaltak már a leányok, Kiömlött a szivem vére, Vörös-fényes a Diák domb, Vér hullott a Teibetére, Kiömlött a szivem vére. Balázs Á'pád dalai egy nagy nagy csokor színes virág, magyar virág. Benne van az akácvirág mellett a rozmaring, a violavirág, a sárgarózsa, az orgonavirág, a pirosrózsa, bazsarózsa .. . váratlan ajándék ebben a mi sivár életünkben, kedves dísze szomorú házaink ablakainak. Balázs Árpád kedves emlékünk, de ked vés reménységünk is, hisszük, hogy még sokszor, nagyon tokszor deríti föl lelkünket ás csal könnyet a szemünkbe gyönyörű dalaival. Ä föld legészakibb városában. — Naplótöredék az Északi Jeges-tengerről. — Tromsö, 1924 julius 14. Posfagőzösűnlr, a »Midnatsol« fedélze- tén virrasz'ok. Úgy sem jön álom sz em­ber szemére a delejes, fehér éjszakában. Nordkspi kártyáimat barátaimnak már meg­írtam, most északi utieirásokat próbálok olvasni. A könyv áronban minduntalan kihull a kiz mbői s megmentem telkemet a tenger végtelenségében. A víz színé olyan fagyasztóin zöldeskék, mintha egye­nesen az északi sárk jégpáncélja alól sik­lott volna le ide. A felhőkből kiszabaduló nap aranyglóriát von a távolból integető szikkóriások hómezőire. O yan a kép, mintha opálos zománccal futtatták volna be, amelyből vakitóan csillan ki a hegyek koronáinak tüzes zafirkőve. Éjjel kél órakor beérünk a furcsa alakú hegyek közé, amelyek nagy sírkövek mód jára merednek le ránk. Kegyetlenül szo­morúak ezek a kősziklák. Mintha a halott föld sziklákba merevedett volna itt. M ntha a fehér gleccserkarok halálos ölelésükkel eltorzították volna a haldokló föld arcát. E'gondolkozom, hogy mihez hasonlíta­nak ezek 2 sebzett testű, egymásba sza­kadó hegyláncok. Csak uióbb jövök rá, hogy a heidelbergi csillagvizsgáló telesz­kópján iáíiam ilyen siváran szomorúnak holdunk kihűit gyűrődéseit. Lelkem csüg­gedve akid meg földünk jövőjének pers­pektíváján. Ajkamra veszem Mrdáchot: Először a virág tűnt el szemünkből, Aztán az erdők rezgő lombja; S feledted-é már a tudós szavát, Ki felszámolta, hogy négyezredévre Világod megfagy, a küzdés eláll ? Északbánya. Fél háremkor hajnalban tülkölve siklik be hajónk a »a föld legészakibb városába«, Hammerfestbe, hol két órát időzünk. Kiki- sérem társaságunk legbájosabb tagját, egy kriszliániai ezredes lányát. Amikor Kirke- nesben a hajóra léptem, amerikainak véltem ezt a dacos, férfiaskodó, magas szőkesé­gei. Aztán egészen kedélyes jálszópajtás lett belőle, anélkül, hogy egy pillanatnyira is elvesztette volna lelkének azt a merev egyenes vonaluságáf, amely utánozza ezek­nek ez északi embereknek testi vonalait. A kikötőben vőlegénye várta, akivel együtt elkísértem őt a Grand Hotelig, ahol segí­tettek még a portástól néhány képeslapot szereznem. Aztán elbúcsúzom íő’fik és be­vallom, kissé zavarbanvoltammár csak akisér- teties világosság miatt is. Azt sem tudtam, jó reggellel, vagy jó éjszakát kivánjak-e nekik. Haza gondoltam, délre. Hát lehetséges volna ez minálunk, hogy pajtásaival utaz­zék egy fiatal leány s aztán vőlegényével együtt szálljon be egy hotelbe? Sőt, mint ez a vallkürszetü leány elmesélte nekem, náluk nem ritkaság, hogy a fiatal jegyese két utazni küldik, hisz utazás közben ismeri ki a legjobban egyik a másikát. Elgondol­kozom, hogy micsoda mélység választja el itt egymástól a férfit és a nő*. Lelkűk egyenes vonalusága csak a hűséget és az erényt ismerheti. De ugyan erény e itt hű­nek lenni, ahol nem leselkedik a kisértés ? Nem hiszem, hogy itt édes, szép meló­diákba tudjon olvadni a szerelem. Férfi és nő itt sohasem értheti meg egészen egy­mást, miként az Ibsen-tragédiákban. Ezek­ben a Hedda Gabler féle norvég női ala­* Jukifejő? LVIII. évfolyam 1. szám. Ára 2000 korona. Csütörtök, 1925. január I. Előfizetési ár helyben I Jf SB BiflBfl f OB fi^S BBI laHBIAII Megjelenik minden nap házhoz hordva W£ fc | \ |# lg fWl Er. TT 8 1I SÍ 11 fi M -hétfő és­..deken P„s.an Wdve || tLiKtPl fali UlUVll “ifi: ks ooo k (KECSKEMÉTI FRISS ÚJSÁG) ^“2.2 2hoŐk __________FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP_____________

Next

/
Thumbnails
Contents