Kecskeméti Lapok, 1935. február-június (68. évfolyam, 5-26. szám)

1935-02-02 / 5. szám

„Hag“ és parlamentarizmus A választójog reformjával kapcsolatban — ma már a kormány részéről is — egyértelmű- lég előtérbe nyomult a titkosság elve, amely valóban elválaszthatatlanul hozzátartozik a de­mokratikus alapon felépült parlamentárizmus intézményéhez. Sokan vannak viszont, kétség­kívül legjobb hazafiak is, akiknek érzelmi vi­lága mindjobban idegenkedik a demokrácia elvétől, mert úgy érzik, hogy az lejtő, melyen át a nemzet feltartóztathatatlanul lecsúszik a szélsőségek mezejére. A huszadik század — és különösen a világháború óta letelt félember­öltő — szomorú eseményekben gazdag törté­nete valóban világszerte riasztó példákkal szol­gál ebben az irányban. Szemet húnyni ez előtt a tünet előtt semmiesetre sem szabad és cso­dálkozni sem lehet afölött, hogy ez a körül­mény a demokráciának valamikor lelkes bará­tait is kegyetlenül megtizedelte. Minthogy pedig a demokrácia és a modern parlamentárizmus egy anyaméhből született édestestvérek, teljesen okszerű, hogy az előb­bivel szemben érzett antagonizmus mindjob­ban átterjed a parlamentárizmusra is. így állt elő az a sajátságos helyzet, hogy a demokrá­cia, melynek a modem parlamentárizmus vol- taképen létét köszönheti, saját betegségével veszedelmesen megfertőzte édesszülött testvé­rét. Tagadhatatlan, hogy a gazdasági viszonyok javulása enyhítené a parlamentárizmus beteg­ségét is, ez a betegség azonban ma már annyi­ra súlyos, hogy a tüneti kezelés távolról sem volna elegendő, itt mélyebb operációra van szükség. A politikai orvosok különféle beavat­kozásokkal kísérleteznek, ilyenek pl. a rendi országgyűlés, korporációk, érdekképviseletek és más hasonlók, melyek abban megegyeznek, hogy az ország népe bizonyos fokig részt ve­gyen a központi hatalom akaratkialakulásá­ban, de valamennyien különböznek az igazi parlamentárizmustól abban, hogy működésűk­ben nem a nemzet egyetemes öncélúsága, ha­nem csak egyes politikai pártok, társadalmi osztályok, vagy foglalkozási ágak partikuláris érdekei jutnak megnyilvánulásra. Ez pedig va­lami egészen más, mint a parlamentárizmus, melynek még mindig túlnyomó többségben levő igaz barátai örömmel és megnyugvással olvasták a miniszterelnök szolnoki beszédjében azt is, hogy a parlamentáris rendszer mellett akar maradni, meg azt is, hogy annak problé­máját a titkos szavazás alapján, de a nemzeti konzervatív erők figyelembevételével óhajtja megoldani. A kormány tervezete még csak egyes részle­teiben ismeretes előttünk; annyi már is nyilvá­nosságra jutott belőle, hogy felvetődött a „mag“ ötlete, ami abban állana, hogy a kép­viselőház tagjainak egy része nem az általános választások során nyerné mandátumát, hanem a vármegyei és városi törvényhatóságok kül- denék fel azokat a képviselőházba. Ez a hat­vanhat képviselő volna tehát a képviselőház „magva“, ez volna az az állandónak szánt ten­gely, amely körül a többi választott képviselők felsorakoznának. Ez az ötlet nem nevezhető szerencsésnek, aminthogy még soha nem vezetett jóra, egy felemás intézmény sem. A két csoport a gya­korlatban élesen széttagozódnék, döntő fontos­ságú kérdésekben szembe kerülne egymással és könnyen megtörténhetnék, hogy partikulá­ris, vagy helyi érdekek győzedelmeskednének magasabbrendű, egyetemes érdekek fölött. Másrészről az az alaptalan gyanú is érhetné a kormányt, hogy ily módon akarna a maga ré- i szére egy mindenkor szolgálatkész többséget ! biztosítani, amire pedig a jelenlegi kormány­nak, amely a választók jelentékeny részének bizalmára hivatkozik, legcsekélyebb szüksége sincs. Ami pedig a titkos választójog mellett két­ségkívül szükséges konzervatív féket illeti, arra ez a „mag“ ugyancsak nem alkalmas. Van­nak erre a célra sokszorta megfelelőbb korrek- tivumok, így különösen a választási jogosult­ságnak óvatos megszorítása, korhatár föleme­i lése, bizonyos kulturális foknak megkövete­lése, difíamáló bűncselekmények esetén a poli­tikai jogok felfüggesztésének gyakoribb és szi­gorúbb alkalmazása, mindezeken kívül ott van a felsőház, s akit első helyen kellett volna em­líteni, az államfő, akik egymagukban sokkal alkalmasabbak a titkossággal járó esetleges meglepetések ellensúlyozására és túlradikális kinövések lenyesésére. A „mag“ idegen és kár­tékony test volna a parlamentárizmus szerve­zetében, amelyre semmi szükség nincs. Dezső Gyula. Kinek nem tetszik a második hűtőház? A Magyar Közgazdaság legutóbbi száma a következő kérdést teszi fel: van-e szüksége Kecskemétnek még egy hűtőházra? Nincs bá­torsága kimondani, hogy nincs, de olyan han­gon foglalkozik a második hűtőház építésére vonatkozó tárgyalásokkal, amely elárulja, hogy nincs ínyére a lapnak vagy az általa képviselt ^ álláspontnak ez a második hűtőház. A földmívelésügyi miniszter a kölcsönt a ' városok rendelkezésére bocsátja. A város ve­zetősége, elsősorban Kiss Endre dr. polgármes­ter a kérdésről rendkívül alapos tájékozottság­gal bír és az a tőke, amely az építésbe bekap­csolódik, szintén alapos vizsgálat alá vette és veszi a kérdést, ha tehát kívülállók tartják a második hűtőházat feleslegesnek, az inkább annak szükségessége mellett bizonyít. A kormányzó, Károlyi Gyula gróf és Kállay Miklós Kecskemétről kérnek kertmunkásokat Az a gondos és alapos kiképzés, amelyet a Duna—Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara kertmunkásképző iskolája nyújt, sok derék szakmunkást és munkavezetőt adott már az ország első gazdaságainak is. Az intézet a gya­korlati kiképzésre helyezi a súlyt és tanulói a gyümölcstermelésben, faápolásban és védeke­zésben teljes jártasságot sajátítanak el. A kertmunkásképző iskola jó hírét nem­csak az bizonyítja, hogy most is meghaladja már százat az érdeklődők száma, hanem az is, hogy nap-nap után érkezik megkeresés végzett növendékek elhelyezésére vonatkozólag. Érte­sülésünk szerint legutóbb Kállay Miklós, a most nyugalomba vonult földmívelésügyi mi­niszter fordult szakmunkásokért az intézethez, márciusban pedig Horthy Miklós kormányzó kenderesi gazdasága és Károlyi Gyula gróf volt miniszterelnök gyümölcstelepe kap a Purgly Emil — gyümölcsiskolájában végzett növendéket. ooooocxxxxxxxxxxxxxooooooooooooooooooooooooooooocxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx» Szabó Dezső a vitáról Szabó Dezső író a Bánk-bán vitáról a követ­kezőket írja: A pesti nyomtatásokban itt is, ott is felütötte fejét egy új irodalmi szenzáció. Hol ügyes fé­lénkséggel: A Bánk Bán-plágium? — Hol dia­dalmas fel visítással: A Bánk Bán-plágium! És i megvan a nagy felfedezés: Katona drámájának kb. 250 sorát egy kis osztrák írócskától vette át, így pld. Tiborc beszédeit. Az egyik „irodalmi“ folyóirat nagyképűen, de látható zavarral, a kor szokásaival mente­geti Katonát. De legtöbb írásocskából kiröhög a győzelmes káröröm Hihi! a Bánk Bán-plá­gium, Katona lopott! Ez a magyarság nagy iro­dalmi dicsősége. A gonoszságot, a rosszindulatot megértem: emberek fiai az emberek. És az is csak termé­szetes, hogy azok, akik rajtunk híztak fel, az öntudat utolsó szikráját is szeretnék eltaposni bennünk. De a tudatlanság és butaság egy bi­zonyos határon túl mégis ámulatba tud ejteni. Ha a Bánk Bánnak nem egy tized, hanem nyolctized részét írta volna át Katona apró né­met íróktól: a Bánk Bán akkor is az európai drámairodalom egyik leghatalmasabb dómja volt és a magyarság egy örökül gigántikus mű­vészi kifejezője. És ha a Notre-Dame minden tégláját úgy lopkodták össze éjszakánként: ez a nagyszerű kőbe dermedése az emberi szár­nyalásnak mégis múlhatatlan gyönyörűsége és vigasztalása marad a sárban ténfergő emberek­nek. Mert ez a fontos a Bánk Bánnál: az egész, a roppant boltozat, az egész faj tragédiáját örökbe mondó mérhetetlen szimbólum. Az az- i tán igazán nem fontos, még csak nem is na­gyon érdekes, hogy ehhez a leikéből és fajából feltömörlő épülethez Katona honnan vette a téglákat és a kulimászt. És micsoda vastag és szemérmetlen irodalmi műveletlenség kell ehhez a mohó meghökke­néshez. A Corneille Cidje, a Moliére darabjai nagyrészben ilyen „plágiumokkal“ lettek a francia irodalom és az emberiség közkincsei. A Boccaccio, a Rabelais műveinek kilenctized ré­szét fel lehet filologizálni vagy harminc nép megelőző műveiben. Goethe plágizálta a Faust- mondát. Az öreg Dárdarázó Vili (Shakespeare) minden műve tele van plágiummal. Lafontaine valósággal plágium-akkumulátor. Moliére már rég elintézte ezeket a felfedezéseket: — le prends mon bien ou je le trouve. És kik ezek az elgurult meghökkenők? Azok, akiknek irodalom, sőt világirodalom a Molnár Ferenc betű-lokálja, akik a szegény bútorozat­lan Földi Mihályt Madách-hoz hasonlítgatják (fényes nappal!), akiknek „kulturtáplálék“ a pesti sajtó masszőrjeinek „riport“ és másféle regénye. KecsKm. I.,,apók FÜGGETLEN POLITIKAI HETILAP ® MEGJELENIK MINDEN VíSíRKIP REGGEL

Next

/
Thumbnails
Contents