Kecskeméti Napló, 1916. január (5. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-01 / 1. szám

V. év). 1. sz. /Ira A fill. Szombat Kiecskemét, 1516. január 1. a* E­­6 fizetési Beák: aa. n ...... . Megjelenik minden nap délután Mat,kan hé,hoz hildaa: Vidékra postán hOtdaa: független pO/hdlRdl Hdpilap ~ ~ ~ 3té*j é". X. 12 Égisz évre . . A ^ ő z 8 r k e s 21 é s 6 g es kiadoivasal: W tara . . . S.__ Fin iare ... , 8___ Arany Jár­os­ utca 6. 82. — Balafonadám: 27d *".......* • • ’ Jf*8ytd im­ : ■ Felelős szerkesztő: DIÓSZEGI JÓZSEF “ . * v * * T S f, Egy azim 4 fill. • „X b G § X EM E T/ Jt Jt PL 0" lapkiadó társasig VIGASZTALÁS. Azt hisszük, hogy e vérzivataros ó év utolsó napján szebb, vigasztalóbb és a virradó újév reggelén egy dicső s boldogabb jövő ragyogó napsugár­­ként sziveinkbe lövelő reményének nyúj­tásánál kedvesebb cikket nem bocsájt­­hatnánk lapunk élén olvasóink rendel­kezésére, mint Révész István praetátus plébánosunknak arany­tollával megirt és Szilveszter-estélyén híveinek elmon­dott következő beszédét: Temetésre jöttünk. Temetjük azt­ az esztendőt, mely százezreket temetett el azok közül, akiknek sírja még csak a messze távolban látszott. Temetjük azt az esztendőt, amelynek minden napja egy esztendő volt. Mert míg a boldog­ság évei gyorsan repülnek el, addig a fájdalom és bánat ideje ólom lába­kon jár. Mikor egy-egy nagyobb csa­pás ért az életben, szerettem volna hosszú álomba merülni, hogy ne lás­sam, vagy elfeledjem a megpróbáltatás nehéz napjait. Ámde az öröm elzsib­baszthatja idegeinket, elaltathatja sok­szor lelkiismeretünket, de a fájdalom a legjobb ébresztő óra, mely nem hagy nyugodni, míg testünket, lelkünket össze nem gyötörte. Istenem,­­­hány ember van, ki a mai Szilveszter estén szeretné behunyni szemeit, hogy ne lássa úgy az ő, mint szeretteinek ez évi szenve­déseit, de akárhogy behunyjuk is sze­münket, lelki szemeink elé tolakodik a sok véres harctér minden szenvedő­­désével, élénkbe tolakodik a sok kór­ház rettenetes nyomorával, élénkbe tárul a sírdombok százezre, melyek szabálytalan összevisszaságban takarják be Európában a magyar vitézek dicső hamvait. Ez az év volt a világtörténelem­nek legrettenetesebb esztendeje, melyet vér és gyász jelez örök időkre. Emlékezhettek, hogy én ezen a komoly estén mindig vigasztalni szok­talak titeket, mert legszebb hivatásom­nak tartom az Isten vigaszával letörölni arcotok verítékeit és megkönnyíteni azt a keresztet, melyet az élet vállatokra rak. De miként vigasztaljalak ma? ami­kor a lelketek sebét csak a naimi Csodatevő tudná begyógyítani, ki visz­­szaadná a csatatéren elhunyt gyerme­keiteknek, férjeiteknek és atyáitoknak elsiratott, meggyászolt életét. De azért mégis megpróbálom és boldog leszek, ha fájdalmaitok tenyerébe a vigaszta­lásnak egy cseppjét is vegyíthetem. Vegyétek körül e komoly percek­­ben, mélységes figyelemmel gyászba­­borult szívek, míg arról szólok, hogy mi nyújthat vigaszt szeretteteiket gyá­szoló sziveteknek? Vigasztaljon először is az a gondolat hogy szeretteitek a magyar hazáért haltak meg. Már a pogány bölcs is azt mondja: „Édes és dicső a hazáért meghalni“. Mi a haza ? Szebb választ nem olvas­tam még e feleletre. „Gondolat mely milliók lelkében él, érzés, mely ugyanannyi szivet hevít; múlt s benne az emlékezet mosolygó vagy komor képei, az egykor vértől ázott, most kenyértermő föld; a hegy, a folyó, a tenger, a templom, mely apánk, anyánk frigykötését látta; az oltár mely értünk kö­nyörgő imáját elleste, a sirhalom, mely alatt nyugvó csontjaik porlanak a családi kor, gyermekéveink, az ifjú kor gondatlansága, hit­hű­ves szerelme a közös bubánat és öröm, a di­csőség, a nyelv, amelyen először ejtők ki szülő­anyánk és teremtő Istenünk nevét; bölcsőnk, mely egykor ápolt, sírunk, mely egykor eltakar. Ez a haza ! — És mi a magyar haza ? Ezer éves valóság! Az anyaföld Kárpá­toktól Adriáig. A múlt homályában: Árpád s a Hadúrra esküvő vezérek­, sz. István az al­kotmány szerző király, hithirdető apostol és koronájának hosszú sorban örökösei csaták riadója; Kenyérmező, Mohács; a hősök kiket megölni lehetett, de legyőzni nem, maga a szt. korona, a háromszinü zászló, a címer s benne az apostoli kereszt; az alkotmány, a törvény, a szabadság és a törvényes hatalom, a magyar nyelv édes zenéje, irodalmunk, köl­tészetünk; rögöt törő verítékünk, ipari fejlődé­sünk, kereskedelmünk és művészetünk, ereklyé­ink, a szt. jobbkéz, Nagy Asszonyunk pártfo­gása, körötte imádkozó nemzet; szóval az elmúlt ezer év minden bubánata, vigassága, erkölcse, bűne, intézmény, története együtt­véve mind és a jövő ezer évhez fűződő min­den reménység. Ez a magyar haza !* Ezért a magyar hazáért haltak meg azok, akiket ti most fájón gyászoltok. Ha nem küzdöttek, hanem haltak volna meg, talán már rabszolgaság jármát hordaná édes hazánk. Mondjátok meg, érdemes volna-e élni az orosz zsarnoknak, vagy a kegyetlen szerb­nek rabszolgaságában. Nem volna-e rosszabb száz halálnál, ha arra volnánk kárhoztatva. * Ruschek Antal: Alkalmi egyházi beszédek. 28-ik lap, hogy hit és haza nélkül, sirassunk­­ egy di­csőséges ezeréves múltat. ? És azért mig szivetek egyik része hal­doklik a fájdalomtól, szigetek másik része hangosan dobogjon a hálától és áldja porai­kat is azoknak, kiknek köszönhetjük, hogy él még magyar hazánk és hogy mig a had­viselő országok nagy részét feldúlta a bor­zalmas háború, addig a mi édes hazánk alig szenvedett az ellenség pusztításaitól, a második vigasztaló gondolat, hogy azok a hősök tiértetek haltak meg, oh gyá­szoló szívek! Már­pedig az írás szavai sze­rint nincs nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja övéiért. Két hittérítő hosszabb ideig fáradozik egy megátalkodott népnek megtérítésén, de minden igyekezetük hajótörést szenvedett. Végre egyikük még egy kísérletet teendő oly rendkívüli hévvel kezdett beszélni, hogy mel­lében egy ér megrepedt és halva rogyott össze. Társa akkor föllépett a vértől párolgó szószékre és felmutatva vértanújának véres köpenyét igy szólt a néphez: íme a vér, mely érettetek ontatott! s ti a kárhozatnak tudná­tok adni lelkeiteket, melyért oly drága ár fizettetik. E jelenet annyira meghatá a hall­gatókat, hogy mindnyájan földre borultak és töredelmesen mellüket verve, őszinte bűnbá­­natot tartottak. Szeretném, ha oda borulhatnék veletek szeretteiteknek idegen földön szétszórt, talán jeltelen sírjára, hogy oda kiállthatom szo­morú telketekhez : íme, ez a sir a te édes apádnak, a te hitvesednek, a te fiadnak sirja, ki érted halt meg Íme gyermekem, ez a te édes apád sirja, ki azért lett rabja ennek az idegen sírnak, hogy te majd szabad polgára lehess a magyar hazának és szabad birtokosi a magyar verítékkel szerzett magyar földnek. Íme gyászoló feleség a te férjed sirja, ki azért halt meg érted, hogy te élhess, dolgozhass árva gyermekeinkért. Azért mig egyik szemed elvesztett fér­jedet siratja, a másik szemed biztató reményt sugározzon ártatlan gyermekeid lelkébe. Íme megőszült édes­apa, édes anya a te fiad sírja, aki azért halt meg, hogy te, aki egy hoszú életet éltél át a szabad hazá­ban, öreg korodban ne juss rabszolga sorsra, hogy majdan fáradt tagjaid a magyar föld szentel­ hantjai között nyerhessenek örök nyugodalmat. A harmadik vigasztaló gon­dolat, hogy hőseink jámbor halállal haltak meg.­­ „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük“ mondja sz. Pál Örök célunk az üdvösség: boldog egyesü­lés a mi Istenünkkel, ki után nyugtalanul vágyódik az emberi szív. Istenhez vezető utunk lehet rövidebb, vagy hosszabb, lehet rózsás vagy tövises, a fő az, hogy elérjük az örök célt. Minden a halál órájától függ, amilyen lesz a halálunk, olyan lesz örök sorsunk.

Next