Keleti Ujság, 1921. január (4. évfolyam, 1-14. szám)

1921-01-01 / 1. szám

Cluj - Kolozsvár, 1921 * Szöîlîbăt * janaérías 1 r­ imep/ szám ára 2 lej /g. évfolyam * 'f * Marn iBimimimni Előfizetési árak: Egy hónapra............25*— Lei Negyedévre.......................70* „ Félévre ..............................130* „ Egész évre................... 240* — „ Politikai napilap Felelős szerkesztő: ZÁGONI ISTVÁN Egyes szám ára 2 Lei Megjelenik minden reggel és kiadóhivatal: 3. szám. Telefonszám : 664. Közleményeink utánnyomása tilos m&gsmams&smaaaBE SCSszöfcasa Temetésről jöttünk. Ott voltunk valameny­­nyien és könny nem csordult a szemünkből. Haldoklását néztük, kimúlását várva­ vártuk, de az örökségnek nem örülünk. Egy esztendő halt meg, amint időknek előtte végzeteképen elren­deltetett s nekünk úgy tetszik, mintha hosszúra nyúlt vénségének utolsó pillanatáig sötét teherként nehezedett volna az ártatlan föld sok jármot viselt hátára, amely végtére megunta és ledobta magáról, hogy zuhanva sülyedjen a múlt végtelenségének mindeneket magába fog­­laló mélységes tengerébe. Mi pedig odaszalad­tunk temetésm néző közönségnek­­ ,de kezünkben nem vittünk babéros koszorúkat, sem ibolyás bucsucsokrokat, hanem zsinegre fűzött ménkő nehéz köveket, hogy nyakába akasszuk, mint óceánjáró hajósok szokták a halottaiknak. Irtó­zatos, önsúlyú­­ köveket, hogy a hullámsirba fenékig elmerüljön, soha fel ne támadhasson, viz ki ne dobja, világosság valahogyan még egyszer életre ne támaszthassa. Szomorú fejfát faragunk ez élethatár mesgyéjére és rárójjuk emlékeztető panaszos szavainkat, így búcsú­zunk a lebukott tegnapi esztendőtől. Tort nem ülünk felette s amit itt hagyott a mi részünkre, mindazt számba vesszük, mert­ ha keserű is örökségnek, életet kell összerakosgatnunk belőle. Eltelt, lassú enyészet élte meg a tegnapi esztendőt. Nem járt az idő gyors sólyomszár­nyakon, alig bírtuk kivárni a múlását. Hosszúra nyúltak a napjai s ha csak hirtelen futamban végig nyargaltatja az ember emlékezetét egy évnek rövid története felett, most is úgy találja, mintha nem háromszázhatvanöt nappal ezelőtt kezdődött volna, hanem sokkalta régebben. Pedig nem volt gazdag tisztuló, fordulatos nagy eseményekben. Keleten forradalom, nyugaton a politikai irányzatok felett ur­alkodó győzelmi mámor, így volt ez egy esztendővel ezelőtt is. A két véglet hangulata között valahol ott állot­tunk ,és állunk, ahol a légköri hullámok a fejünk felett összecsapnak, mint viharos idők­nek fellegei, melyek cikázó villámaikat ejtik le a földre s ha embert találnak, sebet bélyegez-­ hetnek a lelkére. Így állunk a világfárgatagokat szító irányharcok között s ahogyan középre ren­delte a sors életünket, a földrajzi i­devetettségünk átérzésével is meg kell találnunk a középutat, amely szilárd és nem hirtelen felborító talajt nyújt éle­tünk és magatartást szabó eszméink számára. Nem most jutott Erdély népe ebbe a szélső­séges világrészeket elválasztó barázdába. A múltban is itt mérkőzött össze valahol körü­löttünk, vagy épen a mi testünkön keresztül, minden keleti népáradat a nyugati hatalmak védőfalaival. A nagy eszmei kavarodások­ itt gomolyogtak a fejünk felett akkor is, amikor nyugaton új életet hirdetett a diadalmas júliusi francia forradalom s keletről a porig levert lengyel felkelés szomorú foglyait hozták szuro­nyok között és bilincsben a gyulafehérvári vár­falak börtönébe. Az erdélyi politikai érzék nem engedte, hogy elveszítsék fejüket az irányt mutató emberek s a végzetes bukás pánikjába roha­n léptek helyett valahol a középuton jár­tak a lelkek gondolatai. Most egy éve már készen állott számunkra az a békeszerződés, amely nagy megfontolá­sokat és mély magunkbaszállást kell hogy kiváltson. Készen volt az az elhatározás is, hogy nem engednek enyhítést, sem változtatást. Csak néhány napot vártak a múlt januárban a kihirdetésre, aztán egy félév telt el az alá­írásig, majdnem mind a tizenkét hónap elmúlt a magyarországi ratifikációig s a szerződés életbelépte még ma sincs a ceremóniás formák szerint kihirdetve. De már­ elismertük és tudjuk, hogy befejezett tényt jelent a számunkra. Tu­domásul vettük azt is, amit a kisebbségi jog­védelemként rendel és azt is, amit kilátásba helyez. De leszámoltunk már a magunk maga­tartásával és ez jelenti a tegnapi nappal lebo­rult időszaknak ránk nézve legkimagaslóbb ese­ményét. Ami körülöttünk és a magunk világán kívül történt, az tudomásunkra szolgál, mert mindezekre a magunk erejével nem tudtunk befolyást gyakorolni, de magunkra maradottan minden percnek minden lépéséért magunk va­gyunk felelősek a nép, a történelem, a jelenben élők é,­ az ezután támadó nemzedékek előtt. Nincsen ott semmi elveszve, ahol ha lap­pang, ha duzzad, de meg van, ha nem is fitog­­tatja ki magát az erő, amit a szenvedések és megpróbáltatások csapásai csak izmosíthatnak, mint ahogyan acél lesz az ércből is, ha sokáig kalapálják. Erőinket kell felkutatni, összeszedni és egységbe kovácsolni, hogy minden próbára­­tétel, amely esetleg megrázná még egyszer ezt a földet is, szilárdan találjon, mint a dúló vihar orkánjai a pusztában nőtt hatalmas, kemény tölgyet s hogy a munkára rendelt szélcsendnek minden másodpercét kihasználhassuk az erő gyűjtésére. Az erőbe vetett bizalom első jelen­ségét hirdeti az a magyar elhatározás, amellyel az új esztendő fogadására készültünk elő s a bizodalom alaposságát kell most minden elkö­vetkezendő lépéssel nyilvánvalóvá tenni. Ezt jelenti annak az elhatározásnak a lényege, hogy a felpiroslott évhajnalon a magyarság aktivitásba lép. Kihasználását az erdélyi gazdasági erőknek az erdélyi népek boldogítására, a nemzeti lét és versengés gyümölcsöző alapjává pedig a kultúrának kell válnia. A gyűlölködés munkát és nyugalmat emésztő mindennapi villongásai így válnak majd világértékekké, amelyek nem morzsolják fel eltűnő ok nélkül valósággá egész nemzedékek termelésre hivatott energiáit, hanem bizonyságot tesznek az emberi fejlődést figyelő és mérlegelő történelmi ítélőszék előtt arról, hogy itt magasztosult élet folyik, a minél több ember minél nagyobb boldogságának átérzett céltudatosságával. A világ nagy rengetegében kis föld ez a mi erdélyi hajlékunk. Kevesen vagyunk az ember A rózsa meg fog halni Irta : Szentimrei Jenő . . . Egész nap telefonáltam azoknak a ronda tüzéreknek, hogy azt az oldalozó árkot lőjjék. És ne adj Isten. Szemközt a buza tábla mögött ron­gyokká tépették a drótot, a gránátok fekete gejzirjai földdel egyen­ivé tették a fedezékeket és ők meg voltak elégedve, hogy gyönyörűen dolgoztak De az orosz okosabb volt, kimászott az árokból idejében, előre és vígan röhögő­­ a buzaláb­ábain, hogy mö­götte a pattantyúsok milyen szorgalmasan kalapál­ják a fedet azokkal a rettentő gránátokra. Az oldalozó árokra pedig egyb­en lövés sem esett. Tud­om­, láttam és kegyetlenül éreznem kel­lett, hogy ott van a komoly veszedelem. Ahány emberemet go­yó érte, az mind jobb oldalról érte és majd minden lövés hal­álos vo­l. Pedig nem­­ volt valami kitűnően maszkírozva az ez árok. Keresztbehasadt a tarlón, mint egy szélesen vágott száj. Látszott jól. Akkor éjszaka lett és végre kellett hajtani a rohamot. Olyan nyári tiszta, felhőtelen éjszakát, olyan mosolygó, édesdeden derűs holdat soha az életben nem lá­tom­. És azt a roham előtti csendet sem felel­em, míg élek. De amíg azt az oldalozó árkot ki nem füstöl­tük, addig hiába minden. Hogy ilyen gyönyörű éjszakát az őrület kur­­jantásaival, a halé­ hörgéseivel és gyilkos gépek esztelen szájalásával megszentségtelenítsen, arra is csak az ember képes. A fiatal partján, ahol beásva minden idegünk a következő percek előreviharzását reszkette, bódultan illatoztak a menták és a kakuk­­füvek és ezüstködök remegtek a hold felé. A mond­­hatatlanul halk, lehelletnyi szél úgy simogatta az érettkalászos mezőt, mint szerelmes asszony álmatag keze az ölében szendergő férfi haját. És vad, rikoltozó zenebona, hangok förgetege, melyekben a verés elől szűkölő kutya von­zása és a vért szimatoló oroszlán csontokba lépő felhörkenése egyetlen kergető és földhözcövekelő s végül min­deneket magával, sodró őrületté szivajul, vitt, lódí­tott, hömpölygetett, mint mikor egy szalmaszálat hátára kap az ár és táj­ékozva vágtat vele a vég­­telen befutás lendületével. Valami puffant mellettem, valakik jajgattak. Rajta 11 Rajta !! Előre ! ! Valami hang nélkül sziszegett a szemem közé, valami szép, vagy sok kis szél, rövid, igen röv­d időközönkén meg-megújuló új lendüle­tkkel: én nem tudom mi volt, sokan arcrabuktak, mások még vadabb ordítással rohantak előre. Hajrá 1 Rajta 1 Raj a legények 1 Sohasem képzel­em, hogy ilyen rossz távbecslő legyek. Az az o­dalozó árkot nem becsültem tá­volabbra háromszáz lépésnél és legalább négy óra óta megyünk, folyton megyünk, ordítunk . . . hócopp! Mi ez? Lehet ez? Lefeküdt az egész rajvonal? Gyalázatos kutyák ! Egész éjszaka orditnak, mint a fenevadak s most húsz lépéssel az árok elő­l megkushadnak, mintha lepofozták volna őket, egy mukkanás, egy moccanás nélkül ? Olyan csendesség van, mint ájult ember mel­lében. Előre emberek! Előre fiúk ! Előre, az istenit a feje­­knek!! Mi ez? Nem hallom a saját hangomat? Nem mozdul a nyelvem? Halott vagyok? Én, én meg­hallam­ ? Én ? Emberek! . . . előre emberek . . . magyarok ... Én ... én . . . én . . . rettenetes . . . Én . . . nem ... é . . . lek. Valami fellegek mennek, seszínű, fehérszürke fellegek, de olyan puhák, de olyan puhák, mint a galambtoll a madárka meleg mellén. Igen, melgek is, melegek, mint a kifakadó köny és harmattal simogatnak, de olyan lágyan, de olyan lágyan. Ide­­szálltak, egészen ide hozzám, az arcomat simogat­ják, a kezemet simoga­ják. A’ám terjengenek, be­takarnak ... gyengéden megemelnek . . . szü­lünk’. . . Székjünk. Ahogyan az ember fekszik a hajó kajüljében, nagy, nagy hajón, óriási fehér gőzösön és halad, halad a hajó nesztelenül s valami ringató, altató, tompa, távoli zúgással remegteti a gép a kolosszus testét. De nincs a­a­tank víz, se föld, se levegő Semmi. Volt egy anyám Pesten, Óbudán. A parlament fölött megyünk, olyan az egész, mint egy középkori távlati kép. A felleg, a fellegünk rajta ül a temér­dek k­arcsú torony hegyén, középen át is szúr a kupola villámhárítója s én mintha messziről az egészet látnám, de benne is vagyok a felhőben, körülölel langyoshús fitelegség. Anyám Óbudán van és rám gondol. Jól vagyok anyám és megbékülten. Nézd ha már meg kellett történnie, jobb most. Hidd el, jobb most. Csak téged sajnállak, szegény. Neked fájni fog, pedig ha tudnád­. . . ha tudnád, hogy nekem m­ilyen könnyű, hogy nem fájok . .. semmim sem fáj . . . még . . . még az életem hiánya se. Nem ér­zem a fájdalmat pedig valószínűleg fájnia kellett a fizikumomnak, míg a halálig eljutottunk. De nem, képze­d te szegény, csak jött egy szelíd, szelíd fel­leg és felemelt. .. Huszonhét éves­­ voltam. Múlt időben mon­dom és ez se fáj. Tizennyolc évig iskola, nem, hu­szonegyig iskola. Nyomorúságok, vidám vakációk, kis garnizon, nagy, őrült szerelem egy vöröshajú nőbe, csalódés, nem fáj, semmi se fáj. Sem az, amit otthagy­om, sem az, ami jöhetett volna még. M­a ha vetítővásznon peregne le előttem az egész, ezek a más fájdalmai, a más örömei, én puha kar­székben ü­lk. Nem, nem lusta, csak valami súlyta­­lan kényelemben és olyan mosollyal nézem, épen olyannal, mint Mona Liza képén láttam. Ez a mo­soly a mindenséggel tudattalan eggyélevés mosolya, örök mosólg,­é ez. Igen, élet. Mert én élek, ez életi életebb minden levésnél. Csak nem szólok, de szólhatnék is. Minek? Mit mondjak? Kinek? Valakinek, talán egy nőnek el kellene mondani ezt. Ha ő is idehullana most erre a rehegre, mint a rózsaszirom a­ sziromágyra és ne csókoljon, nevetséges, nem kell a csók. Érzem, semmi emóciót nem kedene bennem. Csak azt akarnám neki megmondani, hogy nem sajnálom már, hogy nem lett az enyém. Csak azt sajnálom,

Next