Keleti Ujság, 1921. június (4. évfolyam, 113-119. szám)

1921-06-04 / 113. szám

Egyes szám­ára 1 L. — Bucurestiben 1­50 Németországban 1 M. — Ausztriában 5 K. Csehszlovákiában 1Ck.Jugosláviában — 6od. Politikai és közgazdasági napilap Szerkesztőség és kiadóhivatal: Str. Memorandului 3. — Telefon: 894 Közleményeink utánnyomása tilos Az elmaradt csángó kereszt Úrnapján történt, Szatmárban. Megin­dult a vallásos processió, ünnepet vertek a ha­rangok, szállott a kentétek röpte a r­ép ajkairól. A szatmári főtéren tízpercre lehullottak a rollók, a kereskedők becsukták üzleteiket, tízpercre megbénult a kereskedelmi élet. Mi ebben a figyelemre méltó? A felszínes olvasó elfelejti, hogy Szatmáron a magyar katolikusok ünnepeltek, tehát nem volt ál­lami ünnep és akik üzletzárással demons­tráltak, azok nem magyarok, de zsidók voltak. Még csak nem is asszimilánsok, akik a más vallásos hovatartozás mellett a a magyarsággal és kulturközösséggel vál­lalták az atyafiságot, de h­ászidok, Szatmár ismert macskakalaposai, selyem kaftánban, szemlélő szálakkal, őrizvén külsőleg is egy más világnézet attribútumait. A zsidók eggyütt ünnepelik a katolikus Úrnapját a magyarokkal, bezárják az üzleteiket, mi ez, ha nem­­tiszta irredentizmus? — szorgos­kodtak a szatmári közigazgatási hatóságok éber vezetői. Nosza felírni, előállíttattni, megbüntetni őket, adták ki a jelszót és megjelentek az üzletek előtt a rendőrök és parancsolólag léptek föl. Miért csukja be az üzletet? kérdezték az egyik ősz chászid­­tól, — hiszen maga zsidó! A zsidó gondol­kodás nélkül felelte: Én vallásos ember vagyok, éppen azért tisztelem a más hitűek vallását. Azért tisztelem a más vallását, hogy ő is tisztelje az enyémet. Űrnapot tartok ezért itt, ne­m rámutatván a macska­kalap alól kihulló tincseire. Mert a vallásos ember nem a saját vallását tiszteli csupán, hanem magát a vallást, azt, hogy valakinek világnézete emelkedettebb csúcsok felé mutat és egy anyagiasságtól elkülönzött harmónia felépí­tésének titkát kutatja. Szatmáron nincs is felekezeti viszálykodás, nincs lappangó antiszemitizmus, nem állanak vérbeforgó szemekkel szemben egymással a különböző hitelvek. És amikor az ortodox rabbi meg­hal, katolikus és protestáns és görögkeleti templomok húzzák meg a halotti harangot, így van ez Szatmárban. Így van, sőt jobban is. Odavalósiak azt mondják nekünk, hogy amikor egyik román városi főtisztviselőt, aki jó érzését kimutatta a magyarsággal szemben, elhelyez­ték, magyar deputáció ment le Tanasescu belügyi államtitkárhoz, hogy helyezzék vissza állásába a távozót. Pedig£ ott hadizónában élnek az emberek. Mégis néhány jó ember megtalálja a lehetőségét, hogy külön hitek és külön fajták összetalálkozzanak. De térjünk vissza a gondolat eredeti kerékvágásába. Egy pillanatig valami könny­csavaró melegséggel fogott meg bennünket, amit Szatmárról mondottak. Ugyanakkor Csiksomlyóról jön a hír, mely a dolgok egészen visszáját mutatja. Csiksomlyó híres bucsujáróhely már a múltban is. Marosszék népe három teljes napon gyalogol a csoda­tevő szent szűz elé, hogy hegyek között zengjen fel az isten szeretet szabad áhítata. Sok ezer ember fohászát vonultatták a csíki felhők az égi trónus elé, csak a gyimesi csángók nem tudtak közelébe kerülni az úristennek. Távolmaradásuk okát sürgöny tu­datta : „Corna a szépvizi­ főszolgabíró vissza­­parancsolt Középlakról, ezért nem ment csángó kereszt". Távol áll tőlünk a gondolat, hogy mesz­­szebbmenő következtetéseket vonjunk le Cornea főszolgabíró megválasztásától. Egé­szen bizonyos, hogy a román hivatalos szel­lemet nem lehet megvádolni vallásos érzé­ketlenséggel. Sőt azt is megengedjük, hogy Cornea önönmaga is vallásos ember. Sőt el lehetne mondani, hogy kevés népet isme­rünk Európában, mely vallásilag érzéke­nyebb volna, mint a román lakosság. A vallás elleni izgatás egyike a legsúlyosabban nézett bűnöknek és az állam intézményei telítve vannak az ortodoxia vallásos tartal­mával. Az­­erdélyi nép babonás hite fo­gantyút a papnak­ tanításaiban keres, a sűrűn járt körbe a nemesmivü bilikom telve szikrázó vérszinü borral. Fenékig hajtotta a serleget Barnabás ur, végigsimitotta lengő aranybarna szakállát s a pattogó ágak lángnyelvei között ott látta magasra nyúlni a Dalma szoborszép alakját. * , Nemzetgyűlésre hívta egybe a fejedelem Kolozsvárra az ország nagyjait. Barnabás m ur drága hímzésű, finom művű gombokkal, díszes violaszínű dolmányt, skárlás­­piros nadrágot és aranysarkantyuval ékes szattyán­­bőr csizmát öltött magára, dús, tömött fürtökkel hullámzó fején, kócsagforgós, gyémánttal ragyogó süveg díszelgett. Vasderes ménje büszkén hányta a fejét, játszion szőkéit a súlyos teher alatt, nyereg­szerszáma aranytól és drágakövektől csillogott. Két csatlós jóvérű paripákon tisztes távolban követte a komor várúr nyomdokát. A Monostori-út egy athézának rozmaringos ablakából halványarcu, csillagszemü asszony éjsötét szemeiben bámulattal és hódolattal szem­léli a termetes vitéz hatalmas alakját, búskomor nemes fejét és a ruházatán elomló gazdagságot és pompát. Barnabás úr téveteg szemei odavillannak a rozmaringos ablakra, a patyolat asszony éjsötét szemeibe.­­ Vasökléinek egy mozdulatára, kemény tér­deinek szorítására egy gondolat villanása alatt mereven áll a mén, majd egy mozdulatra rop­pant ugrással az ablak alatt terem, ijedt sikoly tör ki, az asszony vértől izzó bíborajkairól. Barnabás megnyugtatólag int s mialatt komor lelkipásztorok vannak a legnagyobb hatás­sal a népre, az ő kezökben van a békes­ség és perpatvar mérlege, a szeretet és a marakodás kulcsa. Épen azért, mert a val­lás oly hatalmas domináló erővel mozgatja a román közszellemet, várni lehet és el lehet várni, hogy a vallási türelmetlenséggel az egyes hivatalbéli funkcionáriusok is leszámol­janak. Mert a nép nem türelmetlen. Nincs is türelmetlen nép és nincs is türelmetlen­­vallás a világon. A vallás csak akkor kezd türelmetlen lenni, amikor megkerüli az iste­nes szempontokat. Olyan mellékvágányra tereli a hitet, mely már nem lelki szemlé­lődés, de politika. A vallásos ember nem fog gyanakodni, hogy hohó, a másik fele­kezet hive csak játsza a vallásosat, de bé­­vül nemzeti flottademonstrációkat rendez Úgy vélekedik, hogyha én kiélem magam hitszükségleteit ünnepem szertartásosságá­ban, miért ne tegye ugyanazt a másik ? Miért magyarázzam be, hogy ő csak farizeus módon ostyába takargatja igazi érzéseit, elleplezi valóságos szándékát, hiszen ha én el tudnám képzelni, hogy így is lehetséges, akkor mér önönmagamat mérgezem meg annak feltevésével, hogy, talán ugyanaz nálam is lehetséges? A minden kákán csomót kereső hiva­talnokok­­s mert többen vannak ők és a csík­­somlyói eset, ha mindjárt szórványosan is, de itt-ott megtörténik — aligha azzal a lelki készséggel fogják fel a vallás igazi lényegét, mint maga a nép, értvén alattuk akármelyik népiséget, kik lakják Erdély hegyeit és hegyekből alföldre szökő lankáit. Szemben ezzel a vallásossággal az igazi vallás inkább túlzottan jóhiszemű, mint túl­zottan gyanakodó. Inkább együtt ünnepel a többi ünneplőkkel, mintsem hogy ön­maga ünnepét rontsa el azzal, hogy ün­nepéből kirekeszt másokat. Az igazi vallá­sosság megérzi gyökerében, hogy ami ne­kem jó, az másoknak csak akkor lehet jó, ha az ami másoknak jó, nekem se lehet­­ rossz. Semmi sem húzza úgy szét a népe­szem­eiben a régi emlékek lángoló tüzei gyűlnek, távoli menydörgésként két ajkán a szó: — Asszony! Te régi szerelmem tündérmása ' Ki vagy te, hogy szivemben újra lángra kelted meghalt szerelmem, ifjú boldogságom zsarát­nokát ? — Száz ördög álljon elém, én mégis elra­gadlak, magammal viszlek téged. — Váramnak úrnője, termeimnek csillogó disze leszel. — Selyemmel, drágakövekkel halmozlak el s ideölellek erős karjaimba, dobogó szivemre ! Mint a fészkében megriadt csalogány téve­teg ide-oda repdes és csőréből a félelem csat­togó hangjai gyöngyöznek, úgy szakadoztak a dallamos szavak az asszony ives ajkáról. — Nagy jó uram! Vitéz uram, Bábika va­gyok, Bodor csizmadiamester hitvestársa, miért zavarja vitéz uram az én egyszerű nyugalmamé.­­ — Hiszen igaz, igaz, tetszik neken irigye­­med vitéz uram, olyan becsületes szomorú sze­mei vannak, de hát — s közben lángbaborult arccal lehunyta hosszú, selymes szempilláit — hogyan viszen magával s hogyan véd meg az én uram bosszúja ellen ? Barnabás szemei lángokat löveltek az asz­­szony hajlamos szavaira s széles melle hullám­zott az indulattól. — Még ma elviszlek húgom, ide magam elé, ménem hátára ültetlek. . — Mint a szilaj fergeteg száguldunk haza váramba s ha ott vagy, megvédjek én az egész város ellen is ! — Nyolcvan fegyveres csatlósom táborzik a várudvaron, a falakról két szakállas ágyúm ásít Kolozsvárra, hadd lássuk, ki merészeli meg­támadni Géczi Barnabást? Három falu egy asszonyért! Irta Csernáth József Kolozsvár felett a nyugati havasok aljában, a cseregő Jára vize mellet emelkedik magasra égbenyuló tornyokkal egy ódon mohosfalu­i vár: Géczi Barnabás uram lovagvéra. A komor boltozatos termekben sok eszten­dők óta egyedül él a mogorva várul. A krimiai khán udvarában évekig nehéz rabságban senyvedett Kemény János urammal, a fővezérrel együtt. A szerencsétlen végű lengyel hadjárat után került a kegyetlen khán fogségábe s ott csörgette nehéz rabbi lincseit, ette a rabság keserű kenyerét. Néha csak az elröppenő pillanat idejéig hullott egy-egy fénysugár a busongó rab vitézre, ha a khán szépséges leánya, Dalma átvillant a börtönudvaron, mint egy elsuhanó álom s lopva kacér mozdulattal rózsát, illatos szinpompás tulipántot dobott a sokrácsú ablakon és a bo­rongó rabvitéz ölébe. A nehéz rabság szenvedéseit elfeledte Bar­nabás uram. Meggörnyedt termete szálegyenesre emelkedett újólag. Lovagi tornában, szálfa ök­­lelésben hite, erénye messze földre szállt. Heteken át űzte a havasokban a fekete vérmedvét, ölre ment a szörnyű vaddal s nehéz tusában földre dobta, acél kezeivel agyon foj­totta a temérdek szörnyet. Leénycsókra, asszonyölelésre nem hajlott a kemény vitéz soha. Ott imbolygott emlékében a szépséges Dalma patyolat arca sötét, csillogó szeme,­­pálm­aalakja. Nehéz vadütések után a vadászcimborákkal

Next