Keleti Ujság, 1934. október (17. évfolyam, 224-249. szám)

1934-10-01 / 224. szám

r. f r v i 3 e 1 őh á z Előfizetési árak belföldön: Egész évre 800, félévre 400, negyedévre 200, egy hóra 70 lej. Magyarországon: Egy évre 50, félévre 25, negyedévre 12.50, egy hónapra 6.50 pengő. Egyes számok az Ibusz elárusító kioszkjaiban. ORSZÁGOS MAGYARPÁRTI LAP XVII. ÉVFOLYAM,­­ 224. SZÁM. Felelős szerkesztő: SZÁSZ ENDRE. Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda: Cluj, Karon L. Pop uccu 5. szám. Telefon: 508. —­ Levélcím! Cluj, postafiók 101. szám. Kéziratokat senkinek sem k­üld vissza és nem is őriz meg a szerkesztőség. Ürügy kerekei alatt Maniu Gyula is azt mondja a tisztviselők ki­­seprűzése miatti felháborodásában tett nyilatko­zatában, hogy a kisebbségi közalkalmazottak el­bocsátása egészen más dolog. A felháborodásának határt szab és csak addig a pontig tud háborogni, ameddig a nem kormánypárti román alkalmazot­tak elbocsátásáról van szó. Nem mondjuk azt, hogy Maniu éppen százszázalékosan osztaná, a nagy nyilvánosság előtt, ezt az álláspontot és fel­fogást, amivel a kisebbségi közalkalmazottakat most hajtják kálváriajárásuk kétségbeejtően tö­vises útjára, de mégis rosszul esik látnunk, hogy ebben a kérdésben makacsul behunyja a szemét és úgy tesz, mintha nem látná tisztán azt, amit egész biztosan és egész világosan lát. Hajlandó elfo­gadni a kormánynak azt az indokolását, aki nem tanulta meg tizenöt év alatt az állami közszolgálat hivatalos nyelvét... stb. Mindenki ki tudja egé­szíteni ezt a mondatot, hiszen olyan sokszor hall­juk. Ezt mondotta Vajda Sándor is, budapesti nyilatkozatában. Ezt a magyarázatot írják fel ki­­szépített indokolásként minden­­olyan rendeletre, amelyekkel manapság olyan sűrűn találkozunk. Az állam semmi egyebet nem kiván a közalkalma­­zottaitól, csak azt, hogy a hivatalos nyelvet tud­ják. Úgy hangzik ez, mintha sok igazság volna benne s mint olyan kívánalom, ami külföldön a szövetséges országok közvéleményének kényelmes támasztékot nyújthat a védelmező, vagy nem tö­­rődő magatartásra. Azonban a kisebbségi elkeseredésre nem ez az elvi indokolás adta és adja az okot, hanem az el­mélet mögötti, elvi cégér alatti végrehajtás. Ab­ban a kíméletlen tempóban, amivel a kisebbségi s főként magyar dolgozó elemet a megélhetés szű­kös kenyérkereseti lehetőségeiből ki akarják szo­rítani, nemcsak az állami hivatalok alkalmazottai felett húzzák az egzisztenciák haldokló lélekha­rangját. A megyei és községi közigazgatás és annak közüzemi vállalatai , nem is beszélve a tisztán és kizárólag magánjellegű vállalatok ha­talmi befolyásáról , más a polgári közösségeké. Az a demokratikus alaptétel, amit Maniu a maga politikai programjának szokott mondani, a pol­gári képviseletet ismeri el egyedül és kizárólago­san közigazgatási fórumnak s az alkalmazottak csak e fórumok közegei. Megírták ezt annak idején elég világosan a gyulafehérvári határozatokban is: minden nép, vagy nemzet, akár nemzetiség, sa­ját fiaiból választott közegekkel igazgatja ma­gát. Ha valaki tudja, hogy mit szögeztek le Gyu­lafehérváron, akkor Maniu Gyula legilletékesebb erre. Messze vagyunk attól ma, hogy ebbe az irányba visszafordulhatnánk. Messze vagyunk, éppen az ellenkező pólus felé sodródunk. S az a mélységes keserűség sem tart még ott, hogy a de­­mokratikus berendezkedés valóságát álmodná az ellenünk túlfeszítetten felizgatott mai légkörben. Nem ezt mondjuk még, amikor a hivatalokból és kenyérkeresetből kitett testvéreink igazát védel­mezzük. Hanem állítjuk, hogy az államnyelv nem­tudása csak ürügy. Hol, melyik közhivatalban végezhette volna el minden áldott hétköznapon tizenöt esztendő folyamán a hivatalos munkáját az az állami hivatalnok, aki ne tudná a saját hiva­talának a szolgálati nyelvét? -A vasúti kazánková­csot, az uccaseprőt, ha leültetik írásbeli érettsé­gire, egészen természetes, hogy nem tud megfe­lelni. Különösen most nem, amikor a középiskolát igen jó eredménnyel végző diákokat is halomra buktatják. A román tisztviselőknek nagyon nagy százalékáról meg lehetne állapítani, hogy nem tudnak a saját anyanyelvükön olyan kifogásolha­­tatlanul írni, mint ahogyan tudnia kell a középis­kola irodalomtanárának. Mint ahogyan így van ez Franciaországban, Angliában s másutt is. A román irodalom akadémiai nyelve különben is sokkal későbben alakult ki a mai szabályok sze­rinti formákra, semhogy az idősebb nemzedék biz­tos volna ezeknek használatában. Majd mindenki megbuktatható, ha ezt akarják. És a kisebbségi magyar alkalmazottakról ezért állapítják meg, hogy nem tudják azt a nyelvet, amelyen hivatás­szerűen dolgoztak s munkájukat kifogásolhatatla­­nul végezték. Maniu Gyula felfedezi a tisztviselők elbocsá­tásában a pártérdek lekaszáló szempontját. Éppen ilyen könnyen látja, hogy a kisebbségi tisztviselők elbocsátásánál a nyelv nem tudása csak magya­rázat. Lehetnek kivételes esetek talán, de nagyon kevés. Azokra a román tisztviselőkre, akiket elbo­csátanak, rásüthetik, hogy nem rendelkeznek az állásaik betöltéséhez előírt, feltételekkel. Kisebb­ségiekre ezt nem mondhatják. Maniu Gyula azon­ban azt mondja: az más. Mikor, ki fogja egyszer már nyíltan és őszintén vallani az igaz hitet, hogy emberek és egyenjogú állampolgárok legyünk. LENGYELORSZÁG közös határt akar magy­ar­országgal A francia sajtó szerint Lengyelország határozottan szembefordul Csehszlovákiával és Franciaországgal Kiírták a Saar-vidéki népszavazást (Paris, szeptember 29.) A keleti egyez­mény ügyében a lengyel kormány jegyzékét már eljuttatta a francia kormányhoz, azon­ban még ne­­ hozták nyilvánosságra. Mind­amellett a francia sajtó a válasz fontosabb ré­szeit ismeri­­és megállapítja, hogy a keleti paktum ügyét meghiúsítottnak tekinti, mert Lengyelország határozottan szembe­fordul Franciaországgal és Csehszlová­kiával. Az Oeuvre az erre vonatkozó tegnapi cikkét kiegészíti s azt állítja, hogy Lengyelország a jegyzék szerint nem hajlandó biztosítani Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország ha­tárait. Az Oeuvre megjegyzi, hogy ez nem meglepetés, mert Lengyelország már régóta hangoztatta, hogy közös határt óhajt Magyaror­szággal s ennek érdekében Szlovenszkót el akarja szakítani Csehszlovákiától A lap azt is állítja, hogy Gömbös minisz­terelnök még szombaton elindult Var­­sóba, hogy ott megnemtámadási és ba­rátsági szerződést kössön a lengyel kormánnyal. Ebből a híradásból mindenesetre már az is té­ves, hogy Gömbös elindult volna Varsóba, mert a varsói látogatás időpontját legújabb hírek szerint október 9-re halasztották el. Az Oeuvre, miután úgy tudja, hogy Len­gyelországnak Magyarországgal és Csehszlo­vákiával szemben folytatott politikájára vo­natkozó állításait komoly francia diplomáciai körökben valószínűnek tartják, kötelességévé teszi a francia külpolitika vezetőinek, hogy­ bizonyos kérdéseket tegyenek fel a lengyelek­hez. Meg kell kérdezni a lengyel kormányt, hogy a különböző szerződések után mikép ala­kul a francia-lengyel barátság és öt­szeggéé tethetőnek tartja-e magatartását az eddigi lengyel-francia barátság őszinteségével? Külö­nösen fontos ezeket megkérdezni a lengyel kormánytól, akkor, amikor olyan fontos kér­dések vannak napirenden, mint az Anschluss, a saarvidéki népszavazás és a távol Keleten fenyegető óriási háború. Pertinax a Daily Telegraphnak küldött je­lentésében azt írja, hogy a lengyel kormány tudomására hozta a francia kormánynak, hogy Csehszlovákia határainak biztosítása nem felel meg a lengyel kormány külpolitikai céljainak. Pertinax ezzel kapcsolatban rá­mutat a lengyel-kisantant viszony elhidegülé­­sére és Varsónak Budapesthez feltűnő közeledésére. A francia külügyminisztérium szócsöve különösnek tartja Lengyelország magatartá­sát és nem érti, hogy Lengyelország miért akadályozza a tárgyalások menetét habozásá­val és határozatlanságával, anélkül, hogy ha­tározottan elutasítaná a francia javaslatot. A lap értésére adja a lengyel kormánynak, hogy e magatartás rendkívüli mértékben meglepte a francia közvéleményt és egyáltalán nem egyeztethető össze a fran­cia-lengyel szövetséggel.

Next