Képes Figyelő, 1947. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1947-07-05 / 27. szám

POLITIKAI, TÁRSADALMI, MŰVÉSZETI ÉS GAZDASÁGI HETILAP FŐSZERKESZTŐ SZERKESZTŐ PETUR LÁSZLÓ DR. VÁSÁRHELYI FERENC Álljunk meg egy szóra! írtta: Bölöni György Különös jelenségeket tapasztalhatunk újabban a közéletben. Politikusok, ha nincsenek megelégedve a kormány tettei­vel, a nemzetgyűlés határozataival, a nemzeti akarat ellen azonnal a külföld­höz fellebbeznek. És annál meglepőbb ez a külföld ítéletéhez való appellálgatás, mert azok a politikusok csinálják ezt, nem éppen szerényen, hanem nagy zajjal és feltűnő hűhóval, akik szuperhazafiak­nak hirdetik magukat, mindenkinél fél­tékenyebben őrködnek a magyar állam függetlenségén, a sokat emlegetett nem­zeti szuverenitáson és mindenképpen a szabadság patentírozott hőseiként visel­kednek. Ezek a nemzetgyűlési képviselők hosszú nyilatkozatokat olvasnak fel arról, hogy nincs Magyarországon szólásszabad­ság, és ugyanekkor ezzel a szólásszabad­sággal élnek, sőt visszaélnek. Az utolsó lehelletig kiszónokolják magukat, és ami­kor már végigjátszották obstrukciójukat a törvényjavaslatok ellen, végül kime­rülve megvonatják maguktól a szót vagy elállnak a szólás jogától és hangos tilta­kozással távoznak a nemzetgyűlés termé­ből. Ők teszik azt, hogy amikor még csak a választások szele ér hozzánk, már eleve külföldi ellenőrzést kérnek a választások lefolytatására. Ugyancsak ők azok, akik csepegnek a lojalitástól a Szovjetunió iránt, de ugyanakkor csalafintán igye­keznek az országban szítani a polgárok közt a keleti-nyugati blokkos ellentéte­ket és az­ esetleges, de hőn óhajtott kelet­nyugati kenyértörés paripáján nyarga-­­­ásznak. Ők azok, akik olvassák és sze­mükkel ellenőrizhetik a jobboldali nyu­gati sajtó szemérmetlen rágalmait, de ugyanekkor a magyar állapotokról ezeket a hazugságokat saját agitációikkal és hír­terjesztéseikkel megtoldják és más alak­ban megerősítik. Megmondjuk őszintén, különös er­kölcs ez, mert hiszen ők azok, akik a Kis­gazdapártból azért szorultak ki, mert belső ellenzéke voltak Nagy Ferencnek és most mégis jól megférnek az áruló műparaszt árnyékában, és ha más zene­karral is, de ugyanazt a politikát játsz­­szák. Ha mindez csak szokásos magyar el­lenzéki szokás és tempó volna, korteske­dés, kirakatágulás, csinálhatnák saját politikai ízléstelenségük és politikai fo­gásaik szerint. De mindaz, ami történt, kezd túlmenni a nemzeti tisztesség határ­vonalain. Ezek az újfajta »muszkaveze­tők ”, mialatt az ország szuverenitásán szőrszálhasogatóan látszanak őrködni, egyszerűen idegen hatalmak beavatko­zását sóvárogják és ezt igyekeznek kiér­demelni. Demagógiával, szűz pillantások között, alattomos kertelésekkel, de poli­tikájuk ugyanolyannak tűnik, mint ami­lyet Nagy­­ Ferenc csinált és az ma is, újra fellobbantva amerikai kebelbarátai­val a reakció tüzét. Hiába akarjuk meg­vonni a két politika között a határvona­lat. Mások az eszközök, mások a szemé­lyes ambíciók, mások a manőverek, de a cél : mindenféle mesterkedésekkel ma­gukra irányítani a külföld szemét, és felajánlani az ország szellemi, politikai és gazdasági vonalvezetését. Nem verjük félre és nem kongatjuk a vészharangot. De tudjuk, hogy mit jelent a külföld szeme, mit jelent az, ha szét­rombolják azt a nehezen megteremtett magyar szimpátiát, amit külföldön hu­szonöt esztendő gyalázata után sikerült az új Magy­arországnak kivívni és meg­teremteni. A Horthy-rendszer Potemkin Magyarországot játszott ki rólunk kül­földnek. Igaz barátja ennek az országnak nem lehetett a politika kétszínűsége miatt : reakciót csináltak, de demokrá­ciát hirdettek. És a kétes, mesterséges rokonszenvet is eljátszotta a németbarát­ság, el a Hitlernek való behódolás, el a magyar nyilasok esztelensége és becste­lensége. Az új Magyarországnak az er­kölcsi romokból is fel kellett támadnia. Mi, akik külföldön éltünk, tudjuk azt, hogy mily nehéz volt elhitetni, hogy nem vagyunk sem társai, sem utódai ezek­nek a kompromittált magyaroknak. Mily nehéz volt kultúrmunkával, baráti szó­val, tollal és rábeszéléssel megnyitni az utat egy európai rokonszenv számára a sokszor elárult és sokat szenvedett Ma­gyarországnak. Azzal, hogy Magyaror­szág most tette meg azt, amit egy negyed­századon át elmulasztott és kiállt állami és politikai szabadsága védelmére, meg tudta szerezni a nyugati demokrácia rokonszenvét. Ezt a pozitívumot rontják le a hamis hírterjesztések és az alattomos színjátszások; mind csak azt az erkölcsi tekintélyt akarják megfúrni, amelyet az új Magyarország megszerzett magának, összeesküvők, disszidens diplomaták, ki­mondott ellenforradalmárok, átpártolt követek és kullancsaik, élősdi hírlapírók és üzletes politikai kalandorok, a Nagy Ferenc polgári zsírjában hízó árulók fenn­tartás nélkül ezt teszik. Amit ők csinál­nak, az nyílt hazaárulás. Álljunk meg hát egy szóra. A nyugati, modern »muszkavezetők« még nem tar­tanak itt. De ha hasonló ütemben foly­tatják, nehéz lesz a piszkos ellenforra­dalmi propagandától elválasztani az ál­szabadságharcot, amellyel csorbítják és semmissé akarják tenni azt a tekintélyt és becsülést, melyet megszereztünk és élvezünk. Csúnya munka ez, semmiesetre sem szabadságvédő és semmiesetre sem hazafias. Csak a nemzet hitelét rontó. Itt a legfőbb ideje hogy felhagyjanak vele.

Next