Képes Figyelő, 1947. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1947-07-05 / 27. szám
POLITIKAI, TÁRSADALMI, MŰVÉSZETI ÉS GAZDASÁGI HETILAP FŐSZERKESZTŐ SZERKESZTŐ PETUR LÁSZLÓ DR. VÁSÁRHELYI FERENC Álljunk meg egy szóra! írtta: Bölöni György Különös jelenségeket tapasztalhatunk újabban a közéletben. Politikusok, ha nincsenek megelégedve a kormány tetteivel, a nemzetgyűlés határozataival, a nemzeti akarat ellen azonnal a külföldhöz fellebbeznek. És annál meglepőbb ez a külföld ítéletéhez való appellálgatás, mert azok a politikusok csinálják ezt, nem éppen szerényen, hanem nagy zajjal és feltűnő hűhóval, akik szuperhazafiaknak hirdetik magukat, mindenkinél féltékenyebben őrködnek a magyar állam függetlenségén, a sokat emlegetett nemzeti szuverenitáson és mindenképpen a szabadság patentírozott hőseiként viselkednek. Ezek a nemzetgyűlési képviselők hosszú nyilatkozatokat olvasnak fel arról, hogy nincs Magyarországon szólásszabadság, és ugyanekkor ezzel a szólásszabadsággal élnek, sőt visszaélnek. Az utolsó lehelletig kiszónokolják magukat, és amikor már végigjátszották obstrukciójukat a törvényjavaslatok ellen, végül kimerülve megvonatják maguktól a szót vagy elállnak a szólás jogától és hangos tiltakozással távoznak a nemzetgyűlés terméből. Ők teszik azt, hogy amikor még csak a választások szele ér hozzánk, már eleve külföldi ellenőrzést kérnek a választások lefolytatására. Ugyancsak ők azok, akik csepegnek a lojalitástól a Szovjetunió iránt, de ugyanakkor csalafintán igyekeznek az országban szítani a polgárok közt a keleti-nyugati blokkos ellentéteket és az esetleges, de hőn óhajtott keletnyugati kenyértörés paripáján nyarga-ásznak. Ők azok, akik olvassák és szemükkel ellenőrizhetik a jobboldali nyugati sajtó szemérmetlen rágalmait, de ugyanekkor a magyar állapotokról ezeket a hazugságokat saját agitációikkal és hírterjesztéseikkel megtoldják és más alakban megerősítik. Megmondjuk őszintén, különös erkölcs ez, mert hiszen ők azok, akik a Kisgazdapártból azért szorultak ki, mert belső ellenzéke voltak Nagy Ferencnek és most mégis jól megférnek az áruló műparaszt árnyékában, és ha más zenekarral is, de ugyanazt a politikát játszszák. Ha mindez csak szokásos magyar ellenzéki szokás és tempó volna, korteskedés, kirakatágulás, csinálhatnák saját politikai ízléstelenségük és politikai fogásaik szerint. De mindaz, ami történt, kezd túlmenni a nemzeti tisztesség határvonalain. Ezek az újfajta »muszkavezetők ”, mialatt az ország szuverenitásán szőrszálhasogatóan látszanak őrködni, egyszerűen idegen hatalmak beavatkozását sóvárogják és ezt igyekeznek kiérdemelni. Demagógiával, szűz pillantások között, alattomos kertelésekkel, de politikájuk ugyanolyannak tűnik, mint amilyet Nagy Ferenc csinált és az ma is, újra fellobbantva amerikai kebelbarátaival a reakció tüzét. Hiába akarjuk megvonni a két politika között a határvonalat. Mások az eszközök, mások a személyes ambíciók, mások a manőverek, de a cél : mindenféle mesterkedésekkel magukra irányítani a külföld szemét, és felajánlani az ország szellemi, politikai és gazdasági vonalvezetését. Nem verjük félre és nem kongatjuk a vészharangot. De tudjuk, hogy mit jelent a külföld szeme, mit jelent az, ha szétrombolják azt a nehezen megteremtett magyar szimpátiát, amit külföldön huszonöt esztendő gyalázata után sikerült az új Magyarországnak kivívni és megteremteni. A Horthy-rendszer Potemkin Magyarországot játszott ki rólunk külföldnek. Igaz barátja ennek az országnak nem lehetett a politika kétszínűsége miatt : reakciót csináltak, de demokráciát hirdettek. És a kétes, mesterséges rokonszenvet is eljátszotta a németbarátság, el a Hitlernek való behódolás, el a magyar nyilasok esztelensége és becstelensége. Az új Magyarországnak az erkölcsi romokból is fel kellett támadnia. Mi, akik külföldön éltünk, tudjuk azt, hogy mily nehéz volt elhitetni, hogy nem vagyunk sem társai, sem utódai ezeknek a kompromittált magyaroknak. Mily nehéz volt kultúrmunkával, baráti szóval, tollal és rábeszéléssel megnyitni az utat egy európai rokonszenv számára a sokszor elárult és sokat szenvedett Magyarországnak. Azzal, hogy Magyarország most tette meg azt, amit egy negyedszázadon át elmulasztott és kiállt állami és politikai szabadsága védelmére, meg tudta szerezni a nyugati demokrácia rokonszenvét. Ezt a pozitívumot rontják le a hamis hírterjesztések és az alattomos színjátszások; mind csak azt az erkölcsi tekintélyt akarják megfúrni, amelyet az új Magyarország megszerzett magának, összeesküvők, disszidens diplomaták, kimondott ellenforradalmárok, átpártolt követek és kullancsaik, élősdi hírlapírók és üzletes politikai kalandorok, a Nagy Ferenc polgári zsírjában hízó árulók fenntartás nélkül ezt teszik. Amit ők csinálnak, az nyílt hazaárulás. Álljunk meg hát egy szóra. A nyugati, modern »muszkavezetők« még nem tartanak itt. De ha hasonló ütemben folytatják, nehéz lesz a piszkos ellenforradalmi propagandától elválasztani az álszabadságharcot, amellyel csorbítják és semmissé akarják tenni azt a tekintélyt és becsülést, melyet megszereztünk és élvezünk. Csúnya munka ez, semmiesetre sem szabadságvédő és semmiesetre sem hazafias. Csak a nemzet hitelét rontó. Itt a legfőbb ideje hogy felhagyjanak vele.