Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
is vagyok szép férfi, van tehetségem és ügyességeim Valaki leszek. Wirth Klára végignézte Bleyert, hirtelen megfordult s a kocsiúton átvágott a házuk felé. Nyugtalanul pillantott fel az első emeletre, ahonnét meleg fény szűrődött ki az utcára. Bleyer utána sietett s mellé lépett s amint majdnem futólépésben haladtak egymás mellett, lihegve susogta: — Szeretem, szeretem s akárhová menekül, utólérem. Végtelen, felkavart vágy az én szerelmem. Megálljon. Ne fusson úgy. Hiába fut, mert én utolérem. Ha szépszerével meg nem hallgat, minden eszközt felhasználok, de az enyém lesz ! Érti ? Az enyém lesz ! Hallgasson csak. Dugja be a fülét. Fusson s mégis az enyém lesz. A rút, pokolarcú zsidóé, maga a finom, fehérbőrű, álomarcú leány. Igen. Az enyém lesz. Wirth Klára dúrtan, pihegő kebellel fordult be a kapu alá s szikrázó szemmel állt Bleyer elébe. — Aljas! — kiáltotta s elfutotta szemét a köny. — Takarodjék ! De az erejét hirtelen elvesztette s a márvánnyal burkolt falhoz dőlt. Bleyer elkapta a balkezét s a jobbkezével átkarolta. Vad, évezredek óta a sejtekben átöröklődött elkeseredés és rettentő vágyakozás lángja csapott ki a szavaiból: — Mégis az enyém leszel! Wirth Klára föleszmélt, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon, kirántotta magát Bleyer kezéből s a lépcső felé futott. Fenn a lépcső tetején ajtó nyillott, világosság ömlött ki s a leány hangja riadtan hasított bele a levegőbe. — Ottó ! Wirth Ottó a lépcsőket átugrálva termett a húga mellett. Wirth Klára térdre rogyott s eltakarta az arcát. Bleyer a kalapját leemelve dacos gúnnyal nézett bele Wirth Ottó kérdő szemébe. Wirt Ottó felemelte húgát a lépcsőről s meghökkenve kérdezte : — Mi történt? Wirth Klára a bátyja karjához simult s feltörő, fájdalmas, szaggatott zokogással mondta: — Busi, ez az ember__Ez itt___ S ezzel Bleyerre mutatott. A szava elfulladt s a sírástól többet nem tudott mondani. Wirth Ottó Bleyer elé pattant. — Meg fogja magyarázni ? Bleyer ajkai eltorzultak s szó nélkül biccentett. Körülnézett s a lépcsőházra mutatott. — De talán nem itt? Wirth Ottó a húgának a karját nyújtotta. — Jó. Menjünk be. Becsöngetett az előszoba ajtaján s az ajtót kinyitó szobaleánynak halkan mondta : — Kisérje a kisasszonyt a szobájába. Az előszoba ajtót betette maga után, egy ajtót kinyitott, felpattintotta a villanyt s Bleyert hidegen végignézve, bemutatott a szobába. — Tessék. Bleyer belépett a szobába s fanyar, keserű mosolylyal körülnézett. Wirth Ottó szobája volt ez. Egyszerű, kétablakos, kényelmes szoba. Az egyik fal mellett könyvszekrény, a szoba közepén Íróasztal, a falon vivő fölszerelés. Meleg, süppedő szőnyegek a földön s kényelmes, börzsölylyék az Íróasztal közelében. Wirth Ottó nem kínálta meg üléssel Bleyert, aki konok, elszánt arccal nézett Wirth Ottó arcába. Wrth Ottó halk sóhajjal fordult felé : — Hát mi volt ez ? Bleyer gúnyosan meghajolt. — Bleyer vagyok. Wirth Ottó legyintett. — Nem vagyok kiváncsi. Mondja el hamar, mi izgatta úgy fel a húgomat? Bleyer elkomolyodott s a szeme sötéten meglobbant. — A dolog nem ilyen egyszerű. Wirth Ottó elvörösödött. — Beszéljen s ne teketóriázzon ! Bleyer szeme rálobbant Wirth Ottóra. — Nyugalom, kérem. El is illanhattam volna, de be akarom bizonyítani, hogy amit mondani akarok, komoly. Mélységesen komoly. Én szeretem az ön húgát. Wirth Ottó szeme meglobbant. — Hát kicsoda maga? Bleyer gúnyos mosollyal mondta : — Már bemutatkoztam. Wirth Ottó lökött egyet a vállán. — Bánom is én, de ki maga, hogy mer maga. . . Egy ilyen ronda külsejű ember, egy ilyen söpredék? Bleyer szeme felvillámlott. — Tiszt úr, válogassa meg a szavait. A söpredék megszűnt, amióta Tanácsköztársaság van. Csak dolgozók vannak és herék. Proletárok és burzsujok. Elhallgatott. Fenyegető tartással fordult szembe Wirth Ottóval. — Én komolyan akartam beszélni s maga engem sérteget. De engem nem lehet megsérteni. Igen. Mi évezredekig lenn voltunk, a porban, szennyben, a ghettóban, mert zsidó vagyok, hát persze, Bleyer Mór vagyok, hát persze. De van eszem és tehetségem, hogy most maguk fölé emelkedjek s fel is fogok emelkedni. Jegyezze meg, hogy én Kun Béla bizalmasa vagyok. Wirth Ottó a szemét Bleyerre meresztve, meghökkenve, megrettent daccal mondta: — Bánom is én ! — Hát csak azért mondom, hogy én nem vagyok söpredék s bátran megmondom, hogy szeretem a húgát s a magamévá akarom tenni. A feleségem lehet . . . Wirth Ottó teste megrázkódott. Egy kutyakorbácsot kapott fel a fal mellett álló asztalkáról s Bleyer felé suhogtatta. — Mars ki ! Bleyer dacosan állt elébe. — Ne merjen megütni 1 —Magal Magal Ezzel a ronda pofával, az én húgomra meri a szemét vetni ? — Igen 1 Wirth Ottó újra megsuhogtatta a kutyakorbácsot. — Mars 1 Bleyer a kezét fölemelte. — Vigyázzon ! Meg ne üssön 1 Wirth Ottó megnyomta a csengőt s a belépő szobaleány felé fordult. — A kisasszonyt kéretem. Wirth Klára néhány pillanat múlva belépett. Az arca ki volt sírva. A bátyja felindulva fordult hozzá: — Klárika, nyugodtan mondd meg, mi történt az utcán ? Klárika, összetette a két kezét s a bátyja felé fordult: — Ottó, kérlek. Menjen innét ez az ember. Borzadok tőle. Utálom! — Mit tett veled? — harsogta Ottó. A leány a szemét lesütve s a kezét tördelve mondta