Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

1919- november 8. A fogoly. Piritek, február i j. Tegnap reggel apám elvitt magával Moncalieri vidékére. Egy nyaralót akar­tunk ott megszem­lélni és esetleg a jövő nyárra kibé­relni, mert az idén már nem megyünk Chieribe. A villa tu­lajdonosának titkára, a tanító, őrzi a ház kulcsát. Szívesen megmutatta nekünk a lakást, s azután meghívott magához és megkínált borral. Az asztalon, a poharak között egy furcsa alakú tintatartó állott, egész különleges faragású. Feltűnt, hogy atyám nagyon nézi, a tanító is észrevehette, mert így szólt: — Ez a tintatartó nagyon kedves nekem, ennek érdekes története van, ha nem untatom vele, elmondom önnek, uram. — Évek előtt Torinoban voltam tanító. Egy hosszú télen át foglyokat tanítottam a törvényszéki fogházban. Az előadásokat a templomban tartottam. Csodálatos kerek épület volt. Falai régiek és nedvesek. Sok szeg­letes ablaka van köröskörül, mindegyiket keresztbe rakott vaspántok zárják, minden ablak egy kis cellából nyílik. A sötét, hideg templomban a foglyok fel-alá járkálva tanultak, majd meg-megállva odatámaszkodtak az abla­kokhoz, az árnyékban csak arcuk, ősz bozontos szakálluk és gyilkos szemük látszott. Egy közülök, a 78-as figyel­mesebb volt a többinél. Megbecsülte a tanítót és sokat tanult. Fekete szakállú fiatalember volt, műasztalos, inkább szerencsétlen, mint gonosz. Pillanatnyi felindulá­sában egy gyalut dobott gazdájára, ki üldözte. — A sérü­lése halálos volt — amiért is több évi elzárásra ítélték. Három hónap alatt megtanult írni, olvasni, folyton olva­sott és mennél többet tanult, annál inkább megbánta tettét. A tanítás befejeztével elbúcsúztam tanítványaimtól. Torinóból Velencébe kellett utaznom foglyokat tanítani. A 78-as ekkor alázatosan meghatott hangon kért, enged­jem meg, hogy velem kezet foghasson. A fogoly azután megcsókolta kezemet és nem győzte megköszönni fáradozásomat. Ezóta évek múltak, mindennap gondoltam erre a szerencsétlenre, tegnap azután kissé őszes hajú, rosszul öltözött szakállas ember tart lakásom felé. — Ön az a bizonyos tanító úr ? — kérdő tőlem. — Ki ön? — A 78-as fogoly vagyok — felelte — hat éve már annak, hogy engem írni és olvasni tanított, emlékezzék vissza, az utolsó órán kezet fogott velem, azóta leültem büntetésemet és most itt vagyok ! Kérni akarom, fogadja el tőlem ezt a csekélységet, egy tintatartót, melyet a fog­ságban faragtam. Fogadja el emlékül ! Némán néztem reá — ő azt hitte, nem akarom el­fogadni, úgy nézett reám, mintha mondani akarná: — Hát hat évi vezeklés sem elég arra, hogy megtisz­tuljak? — Oly fájdalmasan nézett reám, hogy önkéntelenül megragadtam kezét és megszorítottam. Íme, ez az a tin­tatartó ! Figyelemmel meg­néztük. Nagy türe­lemmel készült, vé­kony véső hegyével faragta a fában a tol­lat és füzetet a kö­vetkező felírással: — Tanítómnak. — Emlék a 78-astól. — Hat évi Alatta egészen apró betűkkel: Ta­nul­mány... remény... — Ez a tintatartó története — fejezte be elbeszélé­sét a tanító. Az egész úton hazafelé nem ment ki a fejemből ez a dolog . . . folyton a templomot láttam ... az ablak­hoz támaszkodó foglyot, búcsúját a tanítótól, a tinta­tartót, erről álmodtam alva és ébren! Micsoda meglepetés várt reám az iskolában ! Alig hogy elhelyezkedtem új helyemen Derotti mellett és elkészítettem számtani dolgozatomat a heti vizsgálatra — elmondtam nekik a tintatartó és a fogoly történetét. Szavaim hallatára Derossi felugrott, Crossira nézett, a zöldségárus fiára, aki előttünk ült feladatába merülve. — Csend ! — mondta Derossi halkan — nem tudod ? Crossi beszélte tegnapelőtt, hogy futólag látott atyjá­nál — ki Amerikából hazatért — egy fából készült faragott tintatartót, rajta füzet, toll és e szavak: hat év! Crossi azt mondta: atyja Amerikában volt, pedig be volt zárva. Crossi meghallotta a beszélgetést, megdöbbent, nem emlékszik semmire, anyja megcsalta, egy szót sem ért az egészből. Szavam elakad, szememet nem tudom levenni Crossiról. Derossi átnyújtotta neki feladatját, a mesét, melyet saját szavainkkal kellett leírnunk, tollakat ajándé­kozott neki, megsimogatta és becsületszavamat vette, hogy senkinek sem mondom el. Elmenőben még sietve így szólt hozzám: — Atyja tegnap eljött érte, ma is itt lesz, tégy úgy, mint én! Crossit csakugyan várta atyja az utcán, kissé félre­vonulva a kaputól. Fekete szakállú férfi, kissé őszbe borult hajjal, rosszul öltözve, arca mélázól Derossi tüntetőleg kezet nyújtott Crossinak, úgy, hogy mindenki látta. — Viszontlátásra, Crossi — mondá. Én követtem példáját. Mindketten elpirultunk, Crossi atyja jóindulattal nézett reánk, de tekintetéből nyugtalanság, kétely szólt, mely pillanatra megbénította szívünket. A műhelyben. Szombat, február 18. Precossi már többször kért, menjek el megnézni apja műhelyét, ott van mindjárt a közelben az utca végén. Elmondtam ezt atyámnak s ő ma este elkísért oda. Épen akkor értünk oda, amikor Garoffi rohant ki az KÉPES KRÓNIKA 181

Next