Képes Sport, 1970. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-30 / 26. szám

dásfölénnyel a brazilok. Igen, tudásfölény­­nyel, mert nem vitás, hogy ezt a játékot ma ők tudják a legjob­ban játszani. Játszani a szó teljes ér­telmében! Sok millió szó fogalmazza majd meg en­nek a játéknak a lényegét, az egyes meg­oldásokat, technikai és taktikai változa­­­­tokat. A milliárdnyi néző emlékében pe­dig ottmarad a nagy élmény: a brazilok játéka. Ahogyan a középpályán szinte las­san építették a támadásokat, ütközések helyett a labdát futtatták, helyezkedtek,­­ váltották a szárnyakat, majd az ellenfél­­ kapujához közel érve rakétaszerűen meg­­­­gyorsultak, s ekkor következtek azok a villám­akciók, amelyekkel végül is min­den csapat hálóját be tudták venni. Fel­­, felhördült a közönség egy-egy káprázatos labdalevétel, ördöngös csel láttán, s egy­­- egy finom, ragyogóan időzített átadás­­ szinte lázba hozta a játék kedvelőit. És ezek a szemre is mutatós, látvá­nyos mozdulatok nem voltak öncé­lúak, minden megmozdulásuk a já­ték célja érdekében történt, s nem a közönség szórakoztatására. Hogy a közönség méltányolja a jót és szépérzékét is kielégíti, az persze más kér­dés. P­elé „őfelsége”, a hálás csodacsa­tár úgy nyilatkozott, hogy a FIFÁ-t, a játékvezetőket illeti köszönet a megváltozott légkö­rért. Pelé szerénysége ezen a té­ren is megmutatkozott, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás „űzött vad­jai” a legcsekélyebb javulást is hálásan fogadják. Ahhoz ugyanis, hogy a labdarúgás va­lóban játék legyen a szó sportszerű értelmében, játékvezetők kellenek. Olyan játékvezetők, akik a szabályok szigorú alkalmazásával megvédik a játékosokat, a játékot. Kétségtelen, hogy Pelé és társai ezúttal nagyobb védelemben részesültek, mint négy évvel ezelőtt, de ez a fejlődés eléggé lassú. A mai labdarúgásban változatlanul megoldatlan a cél­ dancsok (az ún. „takti­kai faultok”) kérdése. Ezen a világbajnok­ságon is meg lehetett figyelni, hogy nem egy játékos szorult helyzetében egysze­rűen leterítette ellenfelét, s egészségügyi szempontból örülni lehetett, ha csak a mezénél fogva ráncigálta vissza. De igen sokszor elgáncsolta, megrúgta, vagyis szándékos durvasággal állította meg a tá­madást. A leterített játékos rendszerint földön maradt, a bűnös esetleg álszent si­­mogatással igyekezett kiengesztelni áldo­zatát, a játékvezető figyelmeztetett, sza­badrúgást ítélt, de alapjában véve a vétkes játékos csapata jutott előny­höz, egy-egy esetleg jelentéktelen sza­badrúgás árán meg tudta akadályozni az ellenfél támadását. Szabálytalanság véletlenül is kicsúszhat, a labdáért való becsületes harcban, túlzott igyekezet következtében is előfordulhat dancs. De a hideg fejjel, tervszerűen al­kalmazott durvaságok ellen, azt hiszem, másképpen kellene felépni, mint eddig. Az ilyen „taktikai” megoldásokhoz nem lenne szabad segédkezet nyújtani, hiszen az enyhe büntetés másnak nem minősíthető. Nem áll az sem — amint az a VB so­rán megfigyelhető volt —, hogy a mai já­tékos „nem kényeskedik”, s ha leterítik, felugrik és szalad tovább. Ilyesmiről szó sem volt. Akit leterítettek, huzamosabb időt töltött a gyepen, a gyúrók és edzők eléggé gyakran befutottak elsősegélyt nyújtani, s a durvaságok nyomán nemegyszer el­mérgesedett a légkör, dühkitörések közepette rontottak néha egymásnak a játékosok, s a játékvezetők (akik, úgy látszik, megesküdtek, hogy sen­kit sem állítanak ki) néha alig tudták szétválasztani a „vitatkozókat”... Ez a kérdés tehát — akár tetszik, akár nem — még megoldásra vár. D­e térjünk vissza a brazilokra. Vajon ők talán valami módon Millennium-szerű csillogást kép­viselnének? Korántsem! Játé­kuk korszerűbb volt, mint akár­melyik más csapaté. Rendkívül gyors va­lamennyi játékosuk, s ha „beletapostak a gázba”, szinte elérhetetlenek voltak. Köz­tudomású, hogy talán ők edzenek a leg­többet és a legkeményebben. Kidolgozott izomzatú sportemberek — ennek bizonyítására elég visszaemlé­kezni Pelé felsőtestére, amely a mez­­cserék jóvoltából gyakran látható volt. Nem ijedtek meg az ütközésektől sem, de nem törekedtek mindenáron a testtel való játékra. Megcsodált mozdulataik hihetet­lenül szorgalmas munka eredményei. A múltból is idézhetünk egy példát ennek bizonyítására: Didi, az 58-as brazil „aranycsapat” egyik csodacsatára hosszú esztendőkön keresztül gyakorolta be azt a nyesett szabadrúgását, amely aztán „lombhullás” néven vált világhírűvé. Ma is számos tervszerű hadmozdulatuk volt megfigyelhető, amelyeket a rögtönzés a pillanatnyi helyzetnek megfelelően gazda­gított. Mennyit gyakorolhattak, mennyit „skálázhattak” ezek a játékosok, amíg a művészetnek erre a megcsodált fokára ér­tek el! Itt mindjárt egy kis tanulság kívánko­zik tollhegyre. Ahhoz ugyanis, hogy a bra­zilok keresztül tudták vinni sajátos tak­tikai terveiket, egészen kiváló játékosok kellettek. És voltak. Pelé, Tostao, Jair, Gerson ... Született labdaművészek? Nyil­ván van tehetségük a játékhoz, született labdaérzékkel áldotta meg őket a sors. De ezt a tehetséget ki is kellett csi­szolni, tovább kellett fejleszteni, mint az istenadta tehetségű hegedűmű­vésznek a technikáját. Kitartó, szorgalmas munka nélkül elszürkül a legnagyobb te­hetség is. A kint járt szakemberek nyil­ván megtudtak valamit abból, hogy a bra­zilok milyen módszerekkel képezik ki egyénileg játékosaikat, hogyan tesznek szert ilyen színvonalú labdakezelésre, s ezek közül a módszerek közül bizonyára nem is egy alkalmas meghonosításra. An­nak az ismeretlen szurkolónak ugyanis igaza volt, aki azt az egyszerű tételt han­goztatta, hogy jó csapatot csak jó játékosokból lehet összeállítani, s klasszis csapathoz klasszisjátékosok kellenek. Szerény tudású, de lelkes játékosokkal el lehet jutni egy bizonyos határig, de az igazi nagy feladatok megoldására alkal­mas „nagycsapat" nagy játékosokból áll. A lelkesedés, a küzdőképesség nevelési feladat, s szép feladat felkelteni a játé­kosokban az odaadó lelkesedést, a nemes becsvágyat. A fő feladat: minél több nagy­képességű, a labdával tökéletesen bánni tudó játékost nevelni, akik minden hely­zetben urai a labdának, s ezekből kell csa­patokat összeforrasztani. Egész játékos­nevelésünket ennek a gondolatnak kell át­hatnia, úszásokba pedig ne essünk, a magyar labdarúgásból nem kell brazil labdarúgást csinálni. Megvannak a magunk hagyo­mányai — éppen azon a téren, amelyen a­­brazilok most a csúcsra jutot­tak, a játék terén. Vannak nagy tehetsé­geink (csak meg ne feledkezzünk róluk!), s megvannak a lehetőségek még több nagy tehetség kinevelésére. A brazil játékmo­dornak talán nem is minden mozzanata alkalmas utánzásra. Hogy csak egy pél­dát említsek, valószínű, hogy nekünk gyorsabb támadásépítés felel meg a kö­zéppályán. De ez már olyan részlet, amely a későbbi idők szakmunkájához tartozik. Egy biztos: a labdarúgás mint játék nyert csatát ezen az emlékezetes világbajnokságon, a legjobb játékosokból álló, a legjobban játszó csapat győzött. Ez a letagadhatat­lan tény bizonyára megszabja a labdarú­gás fejlődésének útját az elkövetkező esz­tendőkre. És ez annál is kedvezőbb szá­munkra, mert a magyar labdarúgásnak — megfelelő erőnléttel, atletikus kiképzéssel párosulva — ez a játékmodor felel meg a legjobban. És mellékesen a játék sokat emlegetett szellemének is. Feleki László

Next