Képes Sport, 1970. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-30 / 26. szám
dásfölénnyel a brazilok. Igen, tudásfölénynyel, mert nem vitás, hogy ezt a játékot ma ők tudják a legjobban játszani. Játszani a szó teljes értelmében! Sok millió szó fogalmazza majd meg ennek a játéknak a lényegét, az egyes megoldásokat, technikai és taktikai változatokat. A milliárdnyi néző emlékében pedig ottmarad a nagy élmény: a brazilok játéka. Ahogyan a középpályán szinte lassan építették a támadásokat, ütközések helyett a labdát futtatták, helyezkedtek, váltották a szárnyakat, majd az ellenfél kapujához közel érve rakétaszerűen meggyorsultak, s ekkor következtek azok a villámakciók, amelyekkel végül is minden csapat hálóját be tudták venni. Fel, felhördült a közönség egy-egy káprázatos labdalevétel, ördöngös csel láttán, s egy- egy finom, ragyogóan időzített átadás szinte lázba hozta a játék kedvelőit. És ezek a szemre is mutatós, látványos mozdulatok nem voltak öncélúak, minden megmozdulásuk a játék célja érdekében történt, s nem a közönség szórakoztatására. Hogy a közönség méltányolja a jót és szépérzékét is kielégíti, az persze más kérdés. Pelé „őfelsége”, a hálás csodacsatár úgy nyilatkozott, hogy a FIFÁ-t, a játékvezetőket illeti köszönet a megváltozott légkörért. Pelé szerénysége ezen a téren is megmutatkozott, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás „űzött vadjai” a legcsekélyebb javulást is hálásan fogadják. Ahhoz ugyanis, hogy a labdarúgás valóban játék legyen a szó sportszerű értelmében, játékvezetők kellenek. Olyan játékvezetők, akik a szabályok szigorú alkalmazásával megvédik a játékosokat, a játékot. Kétségtelen, hogy Pelé és társai ezúttal nagyobb védelemben részesültek, mint négy évvel ezelőtt, de ez a fejlődés eléggé lassú. A mai labdarúgásban változatlanul megoldatlan a cél dancsok (az ún. „taktikai faultok”) kérdése. Ezen a világbajnokságon is meg lehetett figyelni, hogy nem egy játékos szorult helyzetében egyszerűen leterítette ellenfelét, s egészségügyi szempontból örülni lehetett, ha csak a mezénél fogva ráncigálta vissza. De igen sokszor elgáncsolta, megrúgta, vagyis szándékos durvasággal állította meg a támadást. A leterített játékos rendszerint földön maradt, a bűnös esetleg álszent simogatással igyekezett kiengesztelni áldozatát, a játékvezető figyelmeztetett, szabadrúgást ítélt, de alapjában véve a vétkes játékos csapata jutott előnyhöz, egy-egy esetleg jelentéktelen szabadrúgás árán meg tudta akadályozni az ellenfél támadását. Szabálytalanság véletlenül is kicsúszhat, a labdáért való becsületes harcban, túlzott igyekezet következtében is előfordulhat dancs. De a hideg fejjel, tervszerűen alkalmazott durvaságok ellen, azt hiszem, másképpen kellene felépni, mint eddig. Az ilyen „taktikai” megoldásokhoz nem lenne szabad segédkezet nyújtani, hiszen az enyhe büntetés másnak nem minősíthető. Nem áll az sem — amint az a VB során megfigyelhető volt —, hogy a mai játékos „nem kényeskedik”, s ha leterítik, felugrik és szalad tovább. Ilyesmiről szó sem volt. Akit leterítettek, huzamosabb időt töltött a gyepen, a gyúrók és edzők eléggé gyakran befutottak elsősegélyt nyújtani, s a durvaságok nyomán nemegyszer elmérgesedett a légkör, dühkitörések közepette rontottak néha egymásnak a játékosok, s a játékvezetők (akik, úgy látszik, megesküdtek, hogy senkit sem állítanak ki) néha alig tudták szétválasztani a „vitatkozókat”... Ez a kérdés tehát — akár tetszik, akár nem — még megoldásra vár. De térjünk vissza a brazilokra. Vajon ők talán valami módon Millennium-szerű csillogást képviselnének? Korántsem! Játékuk korszerűbb volt, mint akármelyik más csapaté. Rendkívül gyors valamennyi játékosuk, s ha „beletapostak a gázba”, szinte elérhetetlenek voltak. Köztudomású, hogy talán ők edzenek a legtöbbet és a legkeményebben. Kidolgozott izomzatú sportemberek — ennek bizonyítására elég visszaemlékezni Pelé felsőtestére, amely a mezcserék jóvoltából gyakran látható volt. Nem ijedtek meg az ütközésektől sem, de nem törekedtek mindenáron a testtel való játékra. Megcsodált mozdulataik hihetetlenül szorgalmas munka eredményei. A múltból is idézhetünk egy példát ennek bizonyítására: Didi, az 58-as brazil „aranycsapat” egyik csodacsatára hosszú esztendőkön keresztül gyakorolta be azt a nyesett szabadrúgását, amely aztán „lombhullás” néven vált világhírűvé. Ma is számos tervszerű hadmozdulatuk volt megfigyelhető, amelyeket a rögtönzés a pillanatnyi helyzetnek megfelelően gazdagított. Mennyit gyakorolhattak, mennyit „skálázhattak” ezek a játékosok, amíg a művészetnek erre a megcsodált fokára értek el! Itt mindjárt egy kis tanulság kívánkozik tollhegyre. Ahhoz ugyanis, hogy a brazilok keresztül tudták vinni sajátos taktikai terveiket, egészen kiváló játékosok kellettek. És voltak. Pelé, Tostao, Jair, Gerson ... Született labdaművészek? Nyilván van tehetségük a játékhoz, született labdaérzékkel áldotta meg őket a sors. De ezt a tehetséget ki is kellett csiszolni, tovább kellett fejleszteni, mint az istenadta tehetségű hegedűművésznek a technikáját. Kitartó, szorgalmas munka nélkül elszürkül a legnagyobb tehetség is. A kint járt szakemberek nyilván megtudtak valamit abból, hogy a brazilok milyen módszerekkel képezik ki egyénileg játékosaikat, hogyan tesznek szert ilyen színvonalú labdakezelésre, s ezek közül a módszerek közül bizonyára nem is egy alkalmas meghonosításra. Annak az ismeretlen szurkolónak ugyanis igaza volt, aki azt az egyszerű tételt hangoztatta, hogy jó csapatot csak jó játékosokból lehet összeállítani, s klasszis csapathoz klasszisjátékosok kellenek. Szerény tudású, de lelkes játékosokkal el lehet jutni egy bizonyos határig, de az igazi nagy feladatok megoldására alkalmas „nagycsapat" nagy játékosokból áll. A lelkesedés, a küzdőképesség nevelési feladat, s szép feladat felkelteni a játékosokban az odaadó lelkesedést, a nemes becsvágyat. A fő feladat: minél több nagyképességű, a labdával tökéletesen bánni tudó játékost nevelni, akik minden helyzetben urai a labdának, s ezekből kell csapatokat összeforrasztani. Egész játékosnevelésünket ennek a gondolatnak kell áthatnia, úszásokba pedig ne essünk, a magyar labdarúgásból nem kell brazil labdarúgást csinálni. Megvannak a magunk hagyományai — éppen azon a téren, amelyen abrazilok most a csúcsra jutottak, a játék terén. Vannak nagy tehetségeink (csak meg ne feledkezzünk róluk!), s megvannak a lehetőségek még több nagy tehetség kinevelésére. A brazil játékmodornak talán nem is minden mozzanata alkalmas utánzásra. Hogy csak egy példát említsek, valószínű, hogy nekünk gyorsabb támadásépítés felel meg a középpályán. De ez már olyan részlet, amely a későbbi idők szakmunkájához tartozik. Egy biztos: a labdarúgás mint játék nyert csatát ezen az emlékezetes világbajnokságon, a legjobb játékosokból álló, a legjobban játszó csapat győzött. Ez a letagadhatatlan tény bizonyára megszabja a labdarúgás fejlődésének útját az elkövetkező esztendőkre. És ez annál is kedvezőbb számunkra, mert a magyar labdarúgásnak — megfelelő erőnléttel, atletikus kiképzéssel párosulva — ez a játékmodor felel meg a legjobban. És mellékesen a játék sokat emlegetett szellemének is. Feleki László