Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-23 / 8. szám
„ANNYI KINCSE VAN HÁT E HAZÁNAK ” Cikkeimre általában kevés levelet kapok, s lelkem mélyén ezt meg is tudom érteni, mert magam is rossz levélíró vagyok. Ha jó cikket olvasok az újságban, örülök, ha rosszat, bosszankodom, de eléggé el nem ítélhető lustaságból még csak eszembe sem jut, hogy levélben fejezzem ki véleményemet. Nincs igazam, tudom, s ezért a legnagyobb elismeréssel adózom azoknak, akik közéleti felelősségtől áthatva levelekkel ostromolják a szerkesztőségeket, dicsérnek, vagy „beolvasnak”, mindenesetre megteremtik azt a visszhangot, amely után tulajdonképpen minden tollforgató vágyik, főleg ha az kedvező. A legutolsó nagy levélözön 1954-ben, a labdarúgó VB döntője után árasztott el, ezek kivétel nélkül helyeslő levelek voltak. Nem sokat segítettek rajtam, de jól estek. Most a „Szakember-kivitelünk” című cikkem váltott ki a sokhónapi átlagnál nagyobb érdeklődést, s mivel szerencsére nálunk nincs postássztrájk, ezek a levelek eljutottak hozzám. Akiknek tudtam, válaszlevélben is megköszöntem érdeklődésüket, csak az álneves (pl. „Coriolanus”) és címnélküli levelekre nem tudtam válaszolni. (Megjegyzem, a névtelen levelek kimentek a divatból, egy akármilyen nevet, vagy címet bárki odafirkanthat levele végére.) Lehetséges persze, hogy egy-két levelem „címzett ismeretlen” bélyegzővel visszaérkezik, de ez tulajdonképpen jelentéktelen mellékkérdés. A címzett lehet ismeretlen, de a felvetett kérdések általában ismerősek. Mondhatnám, elvi kérdések. Az alaptétel éppen mostanában foglalkoztatja több közírónkat, változatlanul nem találok kivetni valót abban, ha egy tehetséges játékos pályafutása éveit anyagilag is ki akarja használni, természetesen a fennálló szabályok keretein belül. Az egyesület nem öregszik ki, de a játékos igen. Természetes folyamatnak tartottam, s tartom ma is a nagy ipari központok sportjának fejlődését és vonzerejét. De elsősorban nem erről van szó, hanem arról, hogy a klubcserék az ország határain belül nem gyengítik a magyar sportot. Ha egy játékos Szegedről Budapestre, vagy Mázaszászvárról Újpestre megy, változatlanul magyar sportoló marad, tagja lehet a válogatottnak is, ha Hoffer József is úgy akarja. Ugyanez azonban nem vonatkozik Varga Zoltánra, s a hozzá hasonlókra. A belső vándorok csak afféle helyi „Coriolanusok”, s nem hiszem, hogy klubcseréjük megihlette volna Shakespeare-t, vagy Brechtet. Senki sem vitatja (s ha vitatja, nincs igaza) az állandóság előnyeit, s ha például valamelyik csapatunkat összeforrott egésszé alakították ki, bizony felborítja az együttes egész egyensúlyát, ha valamelyik kulcsjátékos eltávozik. De ennek a távozásnak százféle oka lehet, s többek között a játékosnak is meglehetnek a maga szempontjai. Az élet bonyolultabb, mint szeretnénk, s nem lehet mindig Nagy Sándor módjára elvágni a gordiuszi csomót. Belső vándorlás is okozhat károkat a nemzeti válogatott csapatnak (például Szűcs Lajos egyéves kényszerpihenője), mégis kitartok amellett a meggyőződésem mellett, hogy a hazai belső vándorlás végső soron nem csökkenti labdarúgásunk egészét, csak némileg átcsoportosítja. A magyar egyesületből magyar egyesületbe átlépő játékost nem tudom elítélni, legföljebb megértem a szurkoló elkeseredését, aki kedvencét egy másik csapatban látja feltűnni. A nemzeti válogatott eszméje azonban ebben a tekintetben is összefogó erejű, s hogy az előbb említett játékosnál maradjunk, meggyőződésem, hogy a Fradi-szurkolók is lelkesen ünneplik majd Szűcs Lajost, ha kiváló középpályásunk valamelyik válogatott mérkőzésen a győzelem fő részese lesz.Mielőtt tovább boncolgatnám a felvetett kérdéseket, szeretném világosan leszögezni, hogy a magam részéről nem intézkedéseket sürgetek, semmiféle „adminisztratív” módszereket nem ajánlok, ez nem az én dolgom. De szükségesnek találom az elvi kérdések tisztázását, akár a szembenálló nézetek összecsapása útján is, mert fontos a sportban is meghatározni, hogy mit értünk „kötődésen a hazához”.) „A piacról élünk!” — szokták mondani, s ugyan miért idegenkednénk ettől a közhelytől, amely minden kitaposottsága mellett is jobban kifejezi az embereknek azt az igényét, hogy az élet javaiból minél nagyobb arányban részesüljenek, a tisztesség keretein belül. Ha valaki több forintot szeretne keresni, ám legyen! Csak az a baj, ha valaki ezt a többletet márkában, schillingben, vagy frankban akarja megkeresni. Baj? Akadt levélíró, aki nyíltan feltette nekem a kérdést, hogy vajon nem vagyok-e büszke azokra a nagyszerű zenészekre, tudósokra, művészekre, akik külföldön szereznek becsületet a magyar névnek, s akik sohasem tagadják meg magyarságukat. Nyíltan válaszolok: büszke vagyok rájuk, s örülök annak, hogy olyan nagyszerű karmestereink és előadóink gazdagítják a nemzetközi zenei életet, mint Doráti Antal, Széll György, Ormándy Jenő, Kertész István, Szigeti József, Cziffra György, olyan tudósok, mint Szent-Györgyi Albert, a néhai Szilárd Leó és Neumann János, vagy olyan művészek, mint Vásárhelyi Viktor, Salgó Endre és Tóth Imre. Egy halvány érzést persze nem tudok elnyomni, hogy mennyivel jobban örülnék, a szocialista hazafiság, vagy egy eléggé szenvedélyes vitában megalkotott fogalom, kötődés a hazához. Szidalmazó levelet egyet sem kaptam, s ez a körülmény érthetően elkeserítené bármelyik nyugati népszerű lap munkatársát. Ott az a jó cikk, amely szenvedélyeket kavar fel, s annál jobb, minél dühödtebb szenvedélyekről tanúskodnak az egyet nem értő levelek. (Egy példa: amikor a virágjában levő Elvis Presleyről a londoni „Daily Mirror” egyik munkatársa, a jópofa Donald Zee megírta, hogy unalmas a filmje, a Presley-rajongók a felpofozástól kezdve a felnégyelésig minden büntetéssel megfenyegették. Zee nemcsak közölte a leveleket, hanem le is rajzoltatta magát felakasztva, megcsonkítva, késektől átszúrva...) Ez nem azt jelenti, hogy valamennyi kedves levélíróm egyetértett velem. Sőt, a már említett „Coriolanus” következetlenséget vetett szememre. Felelevenítette régi cikkeimet, amelyekben erélyesebben álltam ki a játékosok, mint az egyesületek érdekei mellett, nem tartottam árulásnak, ha az egyik játékos átlép egy másik egyesületbe, például azért, mert ott lakást kap és el tudja helyezni esetleg gyarapodó családját. Szép dolog a klubhűség (valóban szép!), de élni is kell, s ha hazulról gazdagítanák a világot, de mindjárt hozzá is teszem, hogy ezek a kiválóságok annyira különböző okokból vettek vándorbotot a kezükbe, hogy egysíkúan nem lehet megítélni távollétüket. Amellett valamennyien az egyetemes kultúrát gazdagítják. Hogy csak egy példát említsek: ha Szent-