Képes Újság, 1978. január-július (19. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 1. szám

•! Minden csavarnak fogni kell! ,,Mi vagyok én? Csak egy kis porszem. Mit tehetek? Sem­mit!" Ilyen és hasonló kérdésekkel, véleményekkel minden­nap találkozunk. Pedig a gépezetben minden csavarnak szere­pe, funkciója van. Nem egy csavaron múlik a gép léte, de ha itt-ott egy-egy csavar meglazul, az zavarja a gép pontos, nyugodt, egyenletes működését. Ahhoz, hogy a gép jól, hi­bátlanul működjön, minden csavarnak fogni kell. A társadalom nagy, bonyolult gépezetében is megvan a helye, szerepe, minden kis „csavarnak", minden egyes em­bernek. És kinek-kinek ott kell jól fognia, ahol éppen áll, ahol a munka tervezői kiszabták, meghatározták a helyét. Jóllehet ő maga sokszor nem érzi szerepének fontosságát, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fontos. Lehet, hogy lazí­tása nem állítja meg a társadalom gépezetét, de zavarja, akadályozza a pontos, hibátlan működést. Nézzük a példákat. Ha egy vállalati tisztviselő „lazít", és nem adja le időben az anyagrendelést, lehet, hogy tíz, húsz, ötven, száz ember kénytelen órákig, vagy napokig állni, tétlenkedni ennek az egynek a lazítása miatt és talán még az ötödik vállalatnál is döcög a munka az elmulasztott anyagrendelés miatt. Más­hol egy munkás rosszul végez el az általa készített termé­ken egy műveletet, ettől hibás lesz a termék, bosszankodik a vevő, visszaadja a portékát, esetleg a külföldi megrendelő visszamondja a jó üzletet. Egyetlen felelőtlen munkás árthat a vállalatnak, esetleg az egész népgazdaságnak. De nagy kárt okozhat más, jelentéktelennek látszó „ember-csavar" is. Mondjuk, egy utcaseprő észrevesz az úttesten egy olajfol­tot. Nem törődik vele, nem takarítja el, nem szórja le ho­mokkal, nem jelenti a lázit. Az olajfolton megcsúszik egy gépkocsi, nekicsapódik az úttest melletti oszlopnak, vagy ösz­­szeütközik egy másik gépkocsival; lehet, hogy néhányan meg­sebesülnek, esetleg meghalnak az utcaseprő lazasága miatt. Természetesen a társadalomban is vannak — ugyanúgy, mint a gépekben — kisebb, kevésbé fontos és nagyobb, vagy fontosabb „csavarok”. Ha az utcaseprő „lazít”, emiatt meg­halhat egy-két ember, ha a vonatvezető, vagy a sínváltó „lazít", amiatt­ meghalhat száz ember, ha az államfő „lazít”, abból háború vagy más katasztrófa is lehet. Ha a társadalom­ban sok kis csavar lazul meg, együttesen felboríthatják a tár­sadalom működésének rendjét. Egyszóval: a társadalom gépezetében nincs lényegtelen „csavar”, nincs jelentéktelen „porszem”, mindenkire szükség van a maga helyén. Szükség van a „gyújtófejekre", a tudó­sokra, a politikusokra, propagandistákra, akik a gyújtást, a robbanást elősegítő szikrát adják, s ezzel mozgásba hozzák a hajtóerőt kifejtő motort. Szükség van az áramot vivő kábe­lekre, az üzemanyagot szállító csövekre, a hírvivőkre, szállí­tókra, kereskedelmi dolgozókra, amelyek összekötik a gépe­zetek egyes részeit és mozgásba hozzák az egész szerkeze­tet. Szükség van az üzemanyag tartályra, a hajtó rudakra, fogaskerekekre, alvázra­ és futóműre, munkásokra, parasztok­ra, akiken nyugszik az egész gépezet. Mint ahogy szükség van a nevelés „munkásaira", akik az óvodákban, iskolákban vagy tanfolyamokon kovácsolják a különböző kis csavarokat, társadalmi alkatrészeket - az embereket. Mindenkire szükség van, aki be akar illeszkedni a társa­dalom mechanizmusába, rendszerébe. És ahhoz, hogy jól működjön az ország gépezete, hogy előre haladhassunk, hogy eredményes legyen a közös tevékenységünk mindenki­nek „fognia” kell, senkinek sem szabad munka közben lazí­tani, kihagyni, megfeledkezni a szerepéről, feladatáról. A vezetők szabják az irányt, övék a felelősség legnagyobb része azért, hogy a jól megválasztott úton elérjük a célt. De a legjobb kormányos hajója is zátonyra futhat, ha a matrózok nem teljesítik a kötelességüket. Képviselőink az országgyűlésben elfogadták az 1978. évi tervüket. Van megfelelő programunk, célunk. Most meg kell feszülnie minden vállnak, minden deréknak, minden izom­nak és úgy kell működnie minden koponyának, hogy maxi­mális erővel segítse a közös program megvalósulását, a kö­zös cél elérését. Hiszen a közös programban benne van az „én" célom is, a „te” célod is, és az „ő" célja is — vagyis, egyenként mindannyiunké. A feladat — amit a terv szab — nem kicsi. Nem könnyű megvalósítani Nagy erőkifejtésre van szükség, hogy telje­süljön. Most fognia kell minden kis csavarnak, dolgoznia kell minden embernek — lazítás nélkül - keményen, úgy ahogy edzett acélszögekhez, becsületes szocialista állampolgárok­hoz illik. Gerencséri Jenő Vége a munkaidőnek, az asszonyok retiküljeiből előkerülnek a kicsire összehajtogatott bevásárló szatyrok. Jeladás ez, kezdődik a második műszak. Hazafelé iramodván, az ember becserkészi az útbaeső ABC áru­házát, esetleg a zöldséges bol­tot, hentesüzletet stb. Sorba áll a kiszolgálópultnál, pénztárnál, majd valamelyik villamos vagy busz megállójában. Otthon, miközben kicsomagol futólag bosszankodik, mert ismét előbukkan a színhús alá hajtogatott mócsing, s az al­mák ütődött fele. Végül a dél­után fénypontja a vacsorafőzés következik . . . Hosszú ideig nálunk is így zaj­lottak a „csendes" hétköznapok, mígnem az életünkben felbukkant egy férfiú. Azóta ritkábban főzök és kevesebbet vesződöm a bevá­sárlással. Felbukkanásának ná­lam jobban csak a férjem örven­dezett, s ha szokásossá vált kér­désére: „Ma este ki főzi a va­csorát?" — Kimondom e nevet: Haraszti László, elégedett dör­­mögés hallatszik az újság mögül: „Akkor ma jót eszünk." Persze megsértődhetnék, de minek. Ket­tőnk közül, — tényleg ő a jobb, végülis ő profi. Sokat emlegetett ismeretlen ismerősünk ugyanis szakács, méghozzá gasztrofol szakács. Amikor ő „készíti" a vacsoránkat, teendőm mindösz­­sze annyi, hogy negyedóráig for­raljam a légmentes tasakba zárt készételt, s ha átmelegedett, fel­tálaljam. Tökéletesnek érzem ezt a munkamegosztást. Őszinte kíváncsisággal indul­tam a vele való személyes talál­kozásra Munkahelyén, a Pest- Budai Vendéglátóipari Vállalat Maglódi úti gasztrofol üzemében nem kis csalódással hallottam, hogy Haraszti László nem sza­kács, hanem a hatalmas konyha főnöke. — Eddig azt hittem, hogy az ön főztjét esszük, mivel az ön nevét bélyegzik rá az étel dobo­zára. Nehéz lenne naponta 15—20 ezer adag ételt magamnak el­készíteni. Négy szakács és ti­zenegy kézilány dolgozik a kony­hán. Ők főznek, én az adagok mennyiségét, az étel minőségét ellenőrzöm, s a végterméket ké­szítem — azaz a mártásokat, a habarást, s az ízesítést adom az ételekhez. De higgye el, azért főzni is tudok — nyugtat meg a konyhafőnök, aki egy nyurga, csaknem sovány, harminckét éves fiatalember. Ha, az utcán látnám, nyugodtan­, gondolhatnám disc jockey-nak, egyetemi hallgató­nak, vagy taxisofőrnek. — Hogyan lett szakács? — Elmondhatom, de ne írja meg. Illetve . . . Szóval az isko- A konzervgyárakhoz képest a gasztrofol konyha házias kisüzem

Next