Képes Újság, 1978. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-08 / 27. szám

A Faluszéli emberek? Hetvenedik születésnapján köszöntötték az író Veres Pétert pá­lyatársai az írószövetségben, üdvözlő, méltató szavak hangzot­tak el, majd ahogy illik, az ünnepelt kért szót. Szokásos tartásá­val, nyugalmával egy kis papírszeletkét vett elő, s a hallgatóság nem kis meglepetésére egy statisztikát ismertetett, amelynek lé­nyege az volt: ha hosszútávon marad a népesedésnek a jelen­legi (ak­kori) aránya, mértéke, számolni kell azzal, hogy az ez­redfordulóra a lakosság egy jelentős hányada cigány lesz. Két dolgot szándékozott ezzel jelezni az író. Mindenekelőtt a népesedés torzulásaira kívánta felhívni a figyelmet, s ennek kap­csán arra: a társadalom minden erővel segítse, hogy a megnöve­kedett lélekszámú cigányság minél gyorsabban, jobban megtalál­hassa a maga helyét a társadalomban. Hiszen ezt az országot velük, és nekik is kell építeni. Mindennek több mint tíz esztendeje. Vajon betelik-e a jöven­dölés? Úgy, ahogyan elhangzott­­ semmiképp. Hiszen éppen azért is hangzott el „úgy”. De hol tartunk most abban a munkában, amellyel a cigányság helyzetét kívánjuk jobbítani, hozzásegíteni őket ahhoz, hogy önmaguknak s a társadalomnak is a lehető legnagyobb hasznára lehessenek. Magyarországon jelenleg nincs külön cigány­statisztika. Nehéz lenne tehát pontos számokkal kimutatni, hol, mikor, mennyit lép­tünk előre, de azt szinte mindenki „vissza tudja igazolni a saját környezetéből, hogy milyen helyi és országos erőket vetettünk lat­ba azért, hogy felszámoljuk a falusi putrisorokat, emberséges la­káshoz juthasson minél több „faluszéli ember". Azt is könnyű­­ számok nélkül is­­ bizonyítani, hogy cigánygyerekek iskoláztatá­sának gondja már évek óta állami- és közüggyé vált, s talán azt is, mennyit változott — nem kicsi erőfeszítések árán — a ci­gányságnak a munkával kapcsolatos magatartása, szemlélete. Talán ennél az utóbbinál időzzünk is el egy kicsit. Aki járja az országot, vagy akár egy szőkébb területét, s nyi­tott szemmel, az az utóbbi időben tapasztalhatta: építkezéseken - útépítés, házépítés - mezőgazdasági idénymunkán, zöldség­gyümölcs szüreten, sőt a nagyüzemi állattartás körüli munkahe­lyeken is egyre több a cigány munkás. Csak a játék kedvéért elgondolom, mi lenne, ha az a — száz­ezres főnyi? — csapat, egyik napról a másikra kiállna a munká­ból? Hány lakás maradna építetlen, mennyi út kövezetlen, para­dicsom, paprika, káposzta, szőlő, alma, cseresznye szedetlen, és hány jószág gondozatlan? Bizony, bizony, van, ahol megállna az élet. Mert a cigányság - ez lehetne eddigi mondandónk summája — bizonyos munka­­területeken meghatározó erő lett. És ezt föltétlen jegyeznünk kell az eredménylistán. És az eddi­ginél is határozottabban hozzá kell „igazítani” tudatunkat a vál­tozó valósághoz. Mire is gondolok? A dolog elvi megfogalmazása helyett talán egy-két történetet említenék meg. Egy mezőgazdasági üzemben jártam, szilvaszüret idején, s a beköszönés után azt mondja az üzemágvezető: „Jókor jöttek, ép­pen most szedjük”. „Mivel szedik, géppel?, kézzel?” „Mi már elvtársak évek óta a brazil gépsorral dolgozunk.” „Ez nagyon jó. Éppen a gépesítés ügye érdekel bennünket.” De erre már harsány nevetésre fakadt emberünk, térdét csap­kodta nevedében. Hogyne, hiszen jól beugratott. A brazil gép­sor: negyven-ötven cigány munkás volt. Más. Megyek az alföldi utcán, két kis lobogó hajú, lobogó ru­hájú feketeség trappról felém a járdán. Előttem megállnak s én rutinszerűen nyúlok a zsebbe, apró­pénz után kotorásznék, de hirtelen belémfogy a jótékonyság. A kislányok nem gondoltak pénzre, csak utat akartak adni az ide­gennek, s megnézni egy kicsit természetes kiváncsisággal. Talán elmondtam a két kis történetkével a lényeget. A filozófiai igazság itt is érvényes. A tudat változása csak bizo­nyos távolságból követi a tárgyi valóság változásait. Föl kellene gyorsítani szemlélet­változásunkat. Autós nyelven szólva rövidíteni a követési távolságot. Persze, tudom megvan a cigányság életé­nek is a maga „mélytengeri áramlása”. Amely áramlást melles­leg igen hasznos lenne a szociológia eszközeivel föltérképezni, s a közvélemény elé tárni. Aminthogy arról is szólni kell, ami ebben a folyamatban jó, s előrevisz. Ibrányi Tóth Béla Kevesen tudnak arról, hogy Tömörkény határában halastó született. A halgazdaság vezetője Tö­rök István agrármérnök. Gödöl­lőn végezte az egyetemet. A bevándorlók táborának legele­jén érkezett az Alkotmány tsz­­be, Tömörkényre. Budapesten, Angyalföldön nőtt fel, apja, családjának minden tagja gyári munkás, csak ő lett szerelmese a haltenyésztésnek, pontosab­ban mondva az ipari halterme­lésnek. Azzal fogadott: — Jókor jöttek. Ma ünnepe­lünk. — Mit? Milyen nevezetes ese­mény napja van? — Délutánra végzünk a ta­vaszi „betakarítással”. Hajnal­ban fordul ki az utolsó halra­komány a telepről. Ezután csendes napok következnek, aztán majd az augusztus végi próbahalászattal kezdődik a nagy szezon. — Mikor létesült a halgaz­daság? Mekkora területen van? — Tizennégy évvel ezelőtt ha­tároztak úgy a tsz­ vezetői, hogy halastavat létesítenek, ipari haltermelés lesz az egyik üzem­águk. Nyolcszázötven hektár­nyi területen van a tó. Akkor jöttem ide, amikor a természet­átalakító nagy munka elkezdő­dött. Az egyetem elvégzése után a szajoli halászati szövet­kezethez kerültem rövid időre. Jó helyem volt ott, de egy ilyen szép program megvalósí­tása igen vonzó a szakember számára. A pusztaságból kellett létrehoznunk ezt a gazdag tó­országot! Valóságos erőgép „ezred” táborozott nálunk, mé­lyítette a talajt, építette a ta­vakat elválasztó gátakat. Akkor jóformán fa sem volt a környé­ken. Mikor ültettük, azt mond­tuk: ezt már a gyerekeink vág­ják ki. De látja, úgy megnőt­tek, nekünk lesz gondunk vele. A tavak között vasútat építet­tünk. Vagonokkal szállítjuk az eleséget a halaknak, a vízen pedig speciális csónakból te­rítjük eléjük az eleséget. — Mit kapnak enni? — Nyáron búzát, ősz elején kukoricát is keverünk a menü­be. — Terem itt annyi búza, ten­geri, amely elegendő az etetés­hez? — Bőven. A tavakkal egyidő­­ben az öntözőberendezést, cső­hálózatot is megépítettük, hogy több száz hektáron öntözni tud­juk a búzát, kukoricát. — Honnan kapják a vizet? — A Tiszából. S az elhasz­náltat, a fölöslegeset is oda ve­zetjük vissza. Szinte városnyi csatornahálózata van a mi ha­tárunknak. Mintegy tizenhárom­millió köbméter vízben élnek a halak. A tömörkényi halat ke­resik a piacon. A Tisza tiszta, friss vizétől jóízű a húsa. — Mennyi halat adnak el évente? — Idén 850 mázsa étkezési halat termelünk. A kis halakat pár hetes korukban lombikban hozzuk, ezeket neveljük három éven át. — Milyen fajtákat telepítenek a tóba? Török István Angyalföldről került a tömörkényi pusztába Tó született...

Next