Képes Újság, 1981. július-december (22. évfolyam, 28-52. szám)

1981-07-11 / 28. szám

2 Jobbért, többet „A dolgozóktól is csak úgy várhatunk el jobb teljesítményt, ha látják, hogy aki jobban dolgozik, az több jövedelemhez is jut.” Nagyon sok ember hallgatta-olvasta egyetértéssel Hetényi István pénzügyminiszter szavait, amelyek az országgyűlés nyári ülésszakán hangzottak el. A tisztességes többség régi óhaja fogalmazódott meg a pénzügyminiszter idézett mondatában. Nem először az országgyűlés szószékén, s más, magas fórumokon, s nem is utoljára. Hiszen „lent” is, „fönt” is bizonyosan sokszor elhangzik még, amíg magától értetődő gyakorlattá válik, hogy aki munkája révén többet ad a társadalomnak, az többet is kapjon. Ma még nincs mindenütt így, s ennek okai között a megszokássa kövült gyakorlat éppúgy megtalálható, mint az egyenlősdi kényelmes langymelege — hogy csak a szubjektív okokat említsük. Pénzügyminiszterünk két hete elhangzott szavai tehát nem napi aktualításúak. Mint ahogy a jobb, eredményesebb munkát türelemmel és meggyőző érveléssel sürgető szavak se fölöslegesek még ma sem, pedig évekévtizedek óta gyakran elhangzanak. Igaz, egyre „hatékonyabban”, de nem azért több eredménnyel, mert több bennük a meggyőző erő. Inkább azért, mert több az olyan tett — gazdaságpolitikai intézkedés —, amely jó feltételt teremt az eredményesebb munkához. A feltétel, persze, önmagában nem elegendő. Tartalommal kell megtölteni, hogy az általában jó munka minden területen s bárki végzi is azt, jó munka legyen. Ehhez szükséges többek között — vagy talán mindenekelőtt — az, hogy több, nagyobb jövedelemhez jusson az, aki jobban dolgozik. Munkánkról, s annak eredményéről természetesen általában is szólhatunk. Tehetjük, mert nem lebecsülendő az, amit eddig elértünk. Üzleteink tele áruval, a vásárlási kedv változatlan. A beruházások lendülete csökkent ugyan, de azért jut pénz és erő, hogy — ha lassúbb ütemben is, mint korábban — tovább fejlődjön az ország. Paks, Árpád-híd, Flórián tér, új szállók Pesten és vidéken, a metró, tovább nyújtózkodó autópálya — csak emlékeztetőül néhány az ismert beruházások közül. Hajlamosak vagyunk azonban arra, hogy ha fejlődésről, életszínvonalról beszélünk, akkor általában kisebb körben tekintünk szét; azt nézzük, mi kerül az asztalra. Igazán nem rácsodálkozásra késztető látvány nálunk az áruval zsúfolt hentesüzlet. Nemrégiben mégis meg kellett csodálni egyet, egy budai boltot. Talán nem is azért, mert a megszokottnál is sűrűbb volt a pult mögötti kolbász-, szalámi- és szalonnafüggöny. Inkább az ízléses elrendezés váltotta ki az egyik vevő — választékkal, bőséggel is elégedett — megjegyzését. Életünk alapelvét is magába foglalta a fiatal hentes válasza: „Hát kérem, ahol dolgoznak az emberek ...” Hogy a mondatnak némi „nemzetközi” vonatkozása is volt, az most mellékes. A lényeg az, hogy a munka és a jólét közötti — egyébként magától értetődő — összefüggést hétköznapi beszélgetésben is megfogalmazzák az emberek. A feltételek, igaz, most nehezebbek, a nagyvilág gazdasági bajainak kedvezőtlen hatásait mi is érezzük. Számot kell vetni velük, mint meglevő, s megváltoztathatatlan tényekkel. Ellensúlyozni csak úgy tudjuk, ha jobban, eredményesebben dolgozunk. Ez a biztosítéka annak, hogy életszínvonalunk legalábbis a mai szinten marad. Ehhez szükséges, mint nagyon fontos feltétel, az is, hogy aki jobban dolgozik, többet ad a közös asztalra, annak saját asztalára is több jusson. A. K. A falazóállványtól a festőállványig Nehezen várták a fiúk az otthonukban — a Fővárosi 4. számú Építőipari Vállalat kollégiumában — rendezett házikiállítás megnyitását. Nemcsak egyszerű nézők, hanem zsűritagok is voltak. A szavazólapon meg kellett jelölniük azt az alkotást, amelyik legjobban elnyerte tetszésüket. A legtöbb szavazatot kapott festményt kisorsolják közöttük. Érdeklődésük a gyönyörködésen túl tisztelettel és vizsgaizgalommal párosult. A gyönyörködésüket a rajzok, akvarellek, színes nyomatok, olajfestmények, tűzzománc alkotások mondanivalója, gazdag színvilága váltotta ki. A tisztelet az alkotónak, annak a festőnek szólt, akit oly közelinek éreznek magukhoz. B. Hajdú László, az egykori kőműves, szú utat tett meg a falazóállványtól a festőállványig. Tizennégy éves korában lett a pallér mellett tanuló. Harmincnégy évet dolgozott a szakmában. E munka mellett szerzett két diplomát: építészmérnökit és kivitelező szakmérnökit. Az államosítások után — alig huszonkét évesen — ő volt a legfiatalabb vállalati igazgatónk. A szakmához szükséges rajztudás mellett megismerkedett, közelebbről, a képzőművészettel is. Festett. A Műszaki Egyetem képzőművészeti körének tagja lett. Munkahelyén — magára nem gondolva — sokat dolgozott. Szívinfarktus után, egészségi állapota miatt, nyugdíjazták. Lábadozása idején gyakran feltette magának a kérdést: hogyan tovább? Kezdetben a keserűség kényszerítette a festőállvány előtti ülőkére. Egy idő után azon kapta magát: nem csak inspirálja, hanem le is köti a festészet. A belső megnyugvás mellet hittel, bizakodással tölti el. A Képzőművészeti alap 1974-ben felvette tagjai közé. Azóta sok kiállítása volt a fővárosban, és vidéken is. Ezen a házi kiállításon résztvevő fiúkat a vizsgaizgalom azért kerítette hatalmába, mert nekik — a Fővárosi 4. számú Építőipari Vállalat tanulóinak a választásukkal kellett bizonyosságot tenni A festő várja a zsűri döntését A pesti ember ritkán hajlandó sorban állni. Esetleg banánért, francia botkenyérért, „vérfagyasztó” scifihez, vagy krimihez mozijegyért, némelyek a csarnokban csontért képesek ideig-óráig megfékezni a türelmetlenségüket, és kivárni a sorukat. De, hogy ennyien fognak sorban állni az új, nemrégiben elkészült, gellérthegyi víztároló előtt, még azokat az illetékeseket is meglepte, akiktől az ötlet származott. Az ötlet nem több, és nem kevesebb, mint hogy minden kedden délelőtt díjmentesen bemutatják az érdeklődőknek, milyen belülről a víztároló. A negyedórás körséta során a vízművek valamelyik szakembere ismerteti a nagyközönség számára érdekes adatokat, működési rendet stb. Az igaz, ilyen még nem volt az országban, de a világon is alig, hiszen a víztárolók az emberek szeme elől elzártan, nem hozzáférhetően üzemelnek, s szigorúan őrzött objektumok. Ugyanakkor kinek ne fordult volna már meg a fejében, amikor elfordított egy csapot, s ömleni kezdett a friss, tiszta víz, honnan, milyen úton-módon jutott a konyhájába, vagy a fürdőkádjába ez a csodálatos áldás. Különösen akkor izgató ez a kérdés, ha megszokottan elfordítjuk a csapot, és az csak halk szortyogást hallat... Az óriási érdeklődés oka lehet az is, hogy minden budapesti lakos a Fővárosi Vízművek fogyasztója és évről évre több vízre van szükség. Annak pedig érdeklődő szemtanúi voltunk, hogy a Gellérthegy oldalában, a Hegyalja úton nyolc éven át valamilyen hatalmas betonkockát építettek, amiről kezdetben az a hír járta, atombiztos bunker lesz. Évekig tartott, míg elhordták onnan a fél hegyet, s újabb évekbe került, míg a magas kerítések mögött betonból és vasból majdnem akkorát építettek. És valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki gyerekkorában kitartó kíváncsisággal faggatta a mamáját: vajon mi van a Gellérthegy belsejében, és azt hallotta, tündérek, manók, boszorkányok tanyáznak benne, „akik” nem szeretik a rossz gyerekeket. Szóval, sokunknak talán gyermekkori vágya is teljesül, amikor megnyílik előtte a sziklaszerűen kiképzett víztároló hatalmas kovácsoltvas kapuja, s beléphet a hegy „gyomrába”. Odabent nincs semmi titokzatos. Az előtérben világos kerámia burkolat és magyarázó mozaik térképek, képek, erős, mesterséges fény, egyenruhás őr, és leheletdermesztő hideg fogad. Persze itt sem lehet a víz közelébe jutni, de egy üvegfalon át letekinthetünk az óriási tárolómedencébe. A két, szimmetrikusan elhelyezkedő, és összesen 80 millió liter vizet tartalmazó medence olyan, mint egy csodás akvárium. A különben teljesen áttetsző víztömeget, hogy láthatóvá tegyék, zöld színű reflektorral világítják meg. A medencék födémét oszloperdő tartja, a két végükön Gyerünk