Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-02 / 1. szám

Zárszámadás Lezárult egy év a termelőszövetkezeti főkönyvelők már kezdik összeadni a téte­leket: mennyi volt a. kiadás, a bevétel; mi az eredmény? Számot kell adni a ta­goknak arról, hogy a munkájukkal, esz­közeikkel hogyan gazdálkodott a vezetés. Természetesen az állami, tanácsi vállala­tokat is elszámoltatják a felügyeleti szer­vek és a jól vagy rosszul gazdálkodó veze­tőknek az üzemekben is szembe kell néz­niük a dolgozókkal, meg kell nekik mon­dani, lesz nyereségrészesedés vagy nem lesz, mennyi lesz. És ez így helyes. A vezetőknek el kell számolniuk a kö­zösség pénzével; vállalniuk kell a gazdál­kodásért a felelősséget a beosztottaik előtt. De vajon elszámol-e őszintén minden ve­zető önmagával? Amikor év végén lete­szi a számok nyomasztó terhét és megkap­ja — ha megkapja — végzett munkájáért a dicséretet, vagy bírálatot, vajon szembe­néz-e önmagával is; megkérdezi-e a lelki­ismeretét is, hogy megtett-e mindent a si­kerért, belenyugodhat-e az eredménybe? A revizorok, ellenőrök, felügyelő szer­vek a számokat nézik; ha a számok tör­vényei szerint mindent rendbe találnak, minden egyezik, akkor a végzett munkát jóváhagyják, őket csak az eredmény ér­dekli, amellyel elégedettek, vagy elégedet­lenek. De aki elszámol, annak azt is el­lenőriznie kell, hogy megtett-e mindent, amit megtehetett? Számot kell adnia ön­magának is a végzett munkáról és csak ak­kor lehet elégedett az eredménnyel, akkor lehet nyugodt a lelkiismerete, ha érzi, hogy maximálisan kihasznált minden lehe­tőséget, a maximumát adta erejének, ké­pességének. Jó volna, ha ezt a belső önelszámolást — esztendő fordulóján — elvégezné minden ember. Hiszen az állammal, a közösséggel, a saját munkakollektívájával szemben min­denki felelős. Sőt, a szűkebb környeze­tünkkel, családunkkal, barátainkkal, isme­rőseinkkel szemben is van bizonyos „zár- számadási” felelősségünk. Hiába adja a vezető a képessége maximu­mát egy intézménynél, ha a munkatársai csak félerővel, félfelelőséggel dolgoznak. Bár meg lehet szervezni a munkát úgy, hogy mindenkivel szemben nagyobb le­gyen a követelmény. Lehet szigorítani az ellenőrzést, a felelősségrevonást. De a lel­kiismereti elszámolást mindenki csak ön­maga végezheti el. És aki felelősséget érez önmagával szemben, annak el is kell vé­geznie. Jó dolog az, ha az embert megdicsérik, esetleg jutalmazzák, kitüntetik, de utána kutya rossz lehet azt érezni, hogy nem ér­demelte meg az elismerést, mert nem tett érte annyit, amennyit tehetett volna. Még kutyább érzés az, amikor bírálják, elma­rasztalják az embert valamiért, amit el­kerülhetett volna, ha jobban, pontosabban, nagyobb felelősséggel dolgozott volna. A magánzárszámadásnál az elégedettség és megnyugvás kellemes érzése csak ak­kor töltheti el az embert, ha a lelkiisme­rete tiszta, őszintén szembenézhet önmagá­val; ha az egész évben végzett munkája miatt nem kell szégyenkeznie a vezetői, munkatársai, ismerősei, barátai, családtag­jai előtt, és nem kell szégyenkeznie önma­ga előtt sem. Nézzünk hát szembe egy pillanatra ön­magunkkal — most, az üj év küszöbén, amikor a termelőszövetkezeti és vállalati nagy zárszámadások készülnek — és kér­deztük meg saját lelkiismeretünket: jól csináltuk-e végig az évet, megnyugvással zárhatjuk-e le az óesztendőt? 2 ■ M árbeli kertbarátot, I W Karel Capek WW „Szenvedelmes kertész”-ét felke­resni mentünk Esztergomba. Ha kedves olva­sónk fellapozza 1981. február 14-i számunk 25. oldalát, bizo­nyára nyomban megérti e ta­lálkozóhoz fűzött reményein­ket. Színes fotófelszereléssel és lírai riporthoz illő kérdé­sekkel felkészülten csenget­tünk be Klotz Józsefék kapu­ján. A bejárattól jobbra piros bogyódíszes cserje, szemben lombjavesztett, erőtől duzzadó szőlőlugas. Az élőkért egy szegletében, a szolgálaton kí­vüli fóliasátor mögött különös szederbokorba botlunk: vesz- szőin egyetlen tüske sincsen. Ez az az új fajta, amelyért a kertbarátok tűvé teszik az or­szágot, mert hirdetik ugyan, de kapni alig lehet. „Szelíd” szeder, azt mégis jó tudni ró la — mondja házigazdánk —, hogyha hajtását megsértik, képes újra tüskét növeszteni. A meghittséget sugárzó la­kásba lépve a ház asszonya egy páratlan ízléssel és ötle­tességgel megkomponált „te­rülj asztalkám”-hoz invitál. Mintha csak az erfurti kerté­szeti kiállítás magyar pavilon­jába csöppentünk volna. Dí­jat érdemelne, s e vélemé­nyünket a színes fotót látván bizonyára a kedves olvasó is osztja. Vagy negyvenöt féle terményt és befőttet számol­tunk össze, mígnem összeza­varodtunk, s „feladtuk.” Elbúcsúztunk a kert őszi tárlatától, hogy eleget tegyünk a család „tanyájára” szóló meghívásnak. A nap már le­menőben, s előttünk még négy kilométer út, egy része gya­logszerrel. Útközben találkoz­tunk a környék öreg Mátyás­madarával, amely vendéglá­tónk lövést utánzó tenyér­hangjára rutinosan „csapott egyet” a mélybe, majd sebe­sen iszkolt távoli fészkére. Egy valaha hatalmas fa tus- kójának oldalán gombacso­port, amelyről nyomban meg­tudjuk, hogy a Téli fülőke A csertuskon nőtt Nagyfeju pereszke (Fotó: Gárdos A kert „alulnézetben”: fagytűrő kelbimbó Autóval - alttól: — Itt Magyarországon még senki sem kadőrcsoportot szervezzenek. Az Országos ugrott autóval autók fölött; én csináltam Rendező Irodától pedig — a fotók alap- először. Előzmények nélkül ugrottam, ján —, hazánkban először, kilencedma- Főleg az volt nekem nehéz, hogy nem gával autós kaszkadőr-igazolványt ka- tudtam mekkora lendület kell, hogy át- pott. Ugyanakkor megszervezték az Al- érjek, de ne is röpüljek túl nagyot, mert másfüzitői Timföldgyár autós szaxosztá- akkor meg fejre állok. Sem rövidet, sem lyát is. („Jövőre sok kaszkadőr-bemuta- hosszút nem szabad ugrani ahhoz, hogy tót, autós-show-t szeretnénk tartani, sikeres legyen a dolog. Nem, félni én nem Nemcsak itthon, hanem Európa több or­féltem. Belülről teljesen magabiztos vol- szágában is. Ezek bevételéből aztán el- tam. Zenét hallgattam közben... A sport- tartanánk a szakosztályt. Az első önellátó pályán keresztben helyeztük el a dobban- szakosztály lenne ...”) tót, és kintről az utcáról indultam neki. # 108 kilométeres sebességgel voltam a le- Vékony, szőke fiatalember, nagy kék vegőben ... szemekkel — még innen a harmincon. Az Almásfüzitői Timföldgyár sportpá- Megszállottan beszél az autózásról, ami lyájón hirtelen elcsöndesült a nézősereg, életének központja, lényege. S amiért amikor a hangosbemondó tudatta: autós olyan sokat vállalt már eddig is: házas­kaszkadőr világcsúcskísérlet szemtanúi sága felbomlását, sérülések sajgó sorát, lehetnek. Mintegy fél éve ennek, hogy anyagi áldozatot. („Huszonvalahány autót több ezren láthatták: Maruzsi László törtem már össze, totálkárosra. Peches 1200-es Ladájával könnyedén átre- vagyok a versenyekkel egyébként, mer„ pült kilenc Lada gépkocsi (mintegy valami mindig elromlik, elszakad, szét­tizenöt méter felett. Ezzel megdön- törik...”) Tizenhét évesen szerzett jogo­tötte a Lada-gyár versenyzőjének nyolc- sítványt, s két év múlva látott egy fran­kocsis rekordját. Ami annál jelen- cia autós kaszkadőrcsoportot. Tőlük nagy tősebb, mert Magyarországon nincs ha- kedvet kapott, attól kezdve csak arra gyománya az autós kaszkadörségnek. A vágyott: ő is csinálhassa az autóval a mu- sikeres ugrás (ugrások) felbátorították tatványokat. De még évek teltek el, amíg Maruzsit és társait arra, hogy autós kasz- megpróbálhatta. Előbb — huszonnégy

Next

/
Thumbnails
Contents