Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-02 / 1. szám
2 Zárszámadás Lezárult egy év a termelőszövetkezeti főkönyvelők már kezdik összeadni a tételeket: mennyi volt a kiadás, a bevétel, mi az eredmény? Számot kell adni a tagoknak arról, hogy a munkájukkal, eszközeikkel hogyan gazdálkodott a vezetés. Természetesen az állami, tanácsi vállalatokat is elszámoltatják a felügyeleti szervek és a jól vagy rosszul gazdálkodó vezetőknek az üzemekben is szembe kell nézniük a dolgozókkal, meg kell nekik mondani, lesz nyereségrészesedés vagy nem lesz, mennyi lesz. És ez így helyes. A vezetőknek el kell számolniuk a közösség pénzével, vállalniuk kell a gazdálkodásért a felelősséget a beosztottaik előtt. De vajon elszámol-e őszintén minden vezető önmagával? Amikor év végén leteszi a számok nyomasztó terhét és megkapja — ha megkapja — végzett munkájáért a dicséretet, vagy bírálatot, vajon szembenéz-e önmagával is; megkérdezi-e a lelkiismeretét is, hogy megtett-e mindent a sikerért, belenyugodhat-e az eredménybe? A revizorok, ellenőrök, felügyelő szervek a számokat nézik; ha a számok törvényei szerint mindent rendbe találnak, minden egyezik, akkor a végzett munkát jóváhagyják, őket csak az eredmény érdekli, amellyel elégedettek, vagy elégedetlenek. De aki elszámol, annak azt is ellenőriznie kell, hogy megtett-e mindent, amit megtehetett? Számot kell adnia önmagának is a végzett munkáról és csak akkor lehet elégedett az eredménnyel, akkor lehet nyugodt a lelkiismerete, ha érzi, hogy maximálisan kihasznált minden lehetőséget, a maximumát adta erejének, képességének. Jó volna, ha ezt a belső önelszámolást — esztendő fordulóján — elvégezné minden ember. Hiszen az állammal, a közösséggel, a saját munkakollektívájával szemben mindenki felelős. Sőt, a szűkebb környezetünkkel, családunkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel szemben is van bizonyos „zárszámadási” felelősségünk. Hiába adja a vezető a képessége maximumát egy intézménynél, ha a munkatársai csak félerővel, félfelelőséggel dolgoznak. Bár meg lehet szervezni a munkát úgy, hogy mindenkivel szemben nagyobb legyen a követelmény. Lehet szigorítani az ellenőrzést, a felelősségrevonást. De a lelkiismereti elszámolást mindenki csak önmaga végezheti el. És aki felelősséget érez önmagával szemben, annak el is kell végeznie. Jó dolog az, ha az embert megdicsérik, esetleg jutalmazzák, kitüntetik, de utána kutya rossz lehet azt érezni, hogy nem érdemelte meg az elismerést, mert nem tett érte annyit, amennyit tehetett volna. Még kutyább érzés az, amikor bírálják, elmarasztalják az embert valamiért, amit elkerülhetett volna, ha jobban, pontosabban, nagyobb felelősséggel dolgozott volna. A magánzárszámadásnál az elégedettség és megnyugvás kellemes érzése csak akkor töltheti el az embert, ha a lelkiismerete tiszta, őszintén szembenézhet önmagával, ha az egész évben végzett munkája miatt nem kell szégyenkeznie a vezetői, munkatársai, ismerősei, barátai, családtagjai előtt, és nem kell szégyenkeznie önmaga előtt sem. Nézzünk hát szembe egy pillanatra önmagunkkal — most, az új év küszöbén, amikor a termelőszövetkezeti és vállalati nagy zárszámadások készülnek — és kérdeztük meg saját lelkiismeretünket: jól csináltuk-e végig az évet, megnyugvással zárhatjuk-e le az óesztendőt? ■ Márbeli kertbarátot, I W Karel Capek WW „Szenvedelmes kertész”-et felkeresni mentünk Esztergomba. Ha kedves olvasónk fellapozza 1981. február 14-i számunk 25. oldalát, bizonyára nyomban megérti e találkozóhoz fűzött reményeinket. Színes fotófelszereléssel és lírai riporthoz illő kérdésekkel felkészülten csengettünk be Klotz Józsefék kapuján. A bejárattól jobbra piros bogyódíszes cserje, szemben lombjavesztett, erőtől duzzadó szőlőlugas. Az élőkért egy szegletében, a szolgálaton kívüli fóliasátor mögött különös szederbokorba botlunk: veszszőin egyetlen tüske sincsen. Ez az az új fajta, amelyért a kertbarátok tűvé teszik az országot, mert hirdetik ugyan, de kapni alig lehet. „Szelíd” szeder, azt mégis jó tudni róla — mondja házigazdánk —, hogyha hajtását megsértik, képes újra tüskét növeszteni. A meghittséget sugárzó lakásba lépve a ház asszonya egy páratlan ízléssel és ötletességgel megkomponált „terülj asztalkám”-hoz invitál. Mintha csak az erfurti kertészeti kiállítás magyar pavilonjába csöppentünk volna. Díjat érdemelne, s e véleményünket a színes fotót látván bizonyára a kedves olvasó is osztja. Vagy negyvenöt féle terményt és befőttet számoltunk össze, mígnem összezavarodtunk, s „feladtuk.” Elbúcsúztunk a kert őszi tárlatától, hogy eleget tegyünk a család „tanyájára” szóló meghívásnak. A nap már lemenőben, s előttünk még négy kilométer út, egy része gyalogszerrel. Útközben találkoztunk a környék öreg Mátyásmadarával, amely vendéglátónk lövést utánzó tenyérhangjára rutinosan „csapott egyet” a mélybe, majd sebesen iszkolt távoli fészkére. Egy valaha hatalmas fa tuskójának oldalán gombacsoport, amelyről nyomban megtudjuk, hogy a Téli fülőke A csertuskón nőtt Nagyfejű pereszke (Fotó: Gárdos A kert „alulnézetben”: fagytűrő kelbimbó Autóval - akttól: — Itt Magyarországon még senki sem kadercsoportot szervezzenek. Az Országos ugrott autóval autók fölött, én csináltam Rendező Irodától pedig — a fotók alapelőször. Előzmények nélkül ugrottam, lán —, hazánkban először, kilencedma Főleg az volt nekem nehéz, hogy nem gával autós kaszkadőr-igazolványt hazudtam mekkora lendület kell, hogy átpott. Ugyanakkor megszervezték az Alérjek, de ne is röpüljek túl nagyot, mert másfüzitői Timföldgyár autós szaxosztánkkor meg fejre állok. Sem rövidet, sem lyát is.„Jövőre sok kaszkadőr-bemutahosszút nem szabad ugrani ahhoz, hogy jót, autós-show-t szeretnénk tartani, sikeres legyen a dolog. Nem, félni én nem Nemcsak itthon, hanem Európa több értékem. Belülről teljesen magabiztos volszágában is. Ezek bevételéből aztán eltam. Zenét hallgattam közben... A sport- tartanánk a szakosztályt. Az első önellátó pályán keresztben helyeztük el a dobban- szakosztály lenne ...”tót, és kintről az utcáról indultam neki. # 108 kilométeres sebességgel voltam a le- Vékony, szőke fiatalember, nagy kék vegőben ... szemekkel — még innen a harmincon. Az Almásfüzitői Timföldgyár sportjá- Megszállottan beszél az autózásról, ami lyájón hirtelen elcsöndesült a nézősereg, életének központja, lényege. S amiért amikor a hangosbemondó tudatta: autós olyan sokat vállalt már eddig is: házaskaszkadőr világcsúcskísérlet szemtanúisága felbomlását, sérülések sajgó sorát, lehetnek. Mintegy fél éve ennek, hogy anyagi áldozatot.„Huszonvalahány autót több ezren láthatták. Maruzsi László törtem már össze, totálkárosra. Peches 1200-es Ladájával könnyedén ütre vagyok a versenyekkel egyébként, merepült kilenc Lada gépkocsi (mintegy valami mindig elromlik, elszakad, széttizenöt méter felett. Ezzel megdöntönik...”) Tizenhét évesen szerzett jogotötte a Lada-gyár versenyzőjének nyolcsítványt, s két év múlva látott egy frankocsis rekordját. Ami annál jelen ca autós kaszkadőrcsoportot. Tőlük nagy tősebb, mert Magyarországon nincs ha- kedvet kapott, attól kezdve csak ar hagyománya az autós kaszkadőrségnek. A vágyott: ő is csinálhassa az autóval a masikeres ugrás (ugrások) felbátorították látványokat. De még évek teltek el, amíg Maruzsit és társait arra, hogy autós kasz megpróbálhatta. Előbbi huszonnégy