Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-03 / 27. szám

2 A kombájnon — Könnyű ma az aratóknak — mondja a volt első kaszás, az öreg Simon Péter, ahogy a sárguló búzatáblát nézi — a kaszának, sar­lónak már csak a hírét ismerik. — Igaza van? — fordulok Tátrai Péter traktoroshoz, aki hamarosan átül a kom­bájnra és megkezdi az aratást. — Igaza is meg nem is. Aztán elmondja ki-ki a magáét. Az öreg Simon a régi kézi aratás nehézsé­geit sorolja. Hajnali háromkor ébresztő. Kö­telet csinálni. Egész nap húzni a kaszát, szedni a markot, kötni a kévét. Sötétedés után összerakni a kévét. Sokszor éjfél is volt már, amikor az aratók ágyba kerültek. Ágy­ba? Néha kint aludtak a képe tövében, a tarlón. — Mi meg sokszor nem is alszunk. Ha nincs harmat, dolgozunk éjszaka is — mond­ja a kombájnos. — Igaz, hogy nem kell húz­ni a kaszát, szedni a markot, csak ül az em­ber a gépen és figyel, kapcsol, forgatja a kormánykereket, de napi 10—12 óra hosszat, az sem könnyű. Bizony nem. Próbálná csak meg, aki kön­­­nyűnek hiszi. Nem lehet — és nem is kell — a mai aratást összevetni a régivel. Annak is megvolt a nehézsége meg ennek is. Az ara­tás ma is egész embert kíván. Van olyan kombájnos, aki 2—3 hét alatt lefogy 8—10 ki­lót, és amikor az aratás befejeztével leszáll a gépről egy csontja sincs a helyén. Aratáskor mindig a falura figyelt az or­szág. Most sincs ez másként. Hiszen amikor az aratásról van szó, akkor a kenyerünkről van szó. A kenyér pedig ma is az életet je­lenti. És amikor tizenötezer kombájnos harc­ba indul a kenyérnek való begyűjtéséért, ak­kor érdemes szót ejteni erről a nagy munká­ról. Valamikor az egész falu aratott, csépelt, legalább másfél hónapig tartott a gabonával a munka. Valamikor ... ? Nem is olyan ré­gen. Negyven évvel ezelőtt még a lóvonta­­tású, kévekötő aratógépet sem sokan ismer­ték. Harminc évvel ezelőtt csodáltuk az első kombájnokat, amelyek a gépállomások tu­lajdonát képezték. Ma már minden termelő­szövetkezet rendelkezik saját kombájnnal. Az aratás — ha jó az idő — legföljebb 2—3 hé­tig tart. Egy-egy faluban alig 10—20 ember végzi. De ennek a néhány embernek drukkol az egész ország. Csak tisztelettel és elisme­réssel lehet szólni róluk. Eddig minden év­ben helytálltak a kombájnosok, úgy ahogy derék emberekhez illik. Bízunk bennük most is, bízunk abban, hogy az idén is — minden nehézséget leküzdve — időben elvégzik a betakarítást. És ebben — reméljük — segít nekik mindenki, aki teheti: az alkatrészellá­tásban illetékes gyártók, kereskedők, a za­vartalan munkát biztosító gazdasági vezetők, gépszerelők, szállító, rakodómunkások, mag­­tárosok. Mert ha viszonylag kevés ember ül is a kombájnokon a munkájuk csak akkor lesz zavartalan, ha az egész társadalom se­gíti őket; ha nem lesz fennakadás az alkat­részellátásban, ha a szerelők mindig kéznél lesznek és a munkaszervezés is jó lesz. Mi, a magunk részéről jó munkát, erőt, egészséget, jó aratóidőt, szépen álló gabonát és kifogástalanul működő gépeket kívánunk a kombájnosoknak. Az egyik p­arttól a másikig — amíg a méltóságosan hömpölygő Tiszán átúszik a komp — tíz percnyi az út. A turistának örökre szóló élmény kotyog a hidas, vagyis víz csobog a folyó sodrában úszó komp oldalához. A túlparti füzesekből kakkuk madár szól. Zsálya illatától fűszeres a jég. A gávai kanyarban egy halász éppen varsát emel ki a vízből. Távolról ideszüremlik a falu: Balsa hétköznapi zsongása. De az idilli­kus kép koronája a két ölestermetű, bronzbarna bőrű és kötélizomzatú révész: Lénárt Sándor és Katzitz János. Akiket egy-egy alkalommal segítenek át a folyón, talán még irígylik is őket, hi­szen derűsek, s olyan erőt, egészséget su­gároz mind a két ember, mint ha ez lenne a világ legszebb mestersége. — Hát... szépnek szép — mondja Lénárt Sándor — különösen nyáron, de a mi üzemünk felett nincs tető, s ősszel, kora tavasszal sokszor csapkod minket a hideg eső, cibál a jeges szél. — De ez ellen még tudunk védekezni — veszi át a szót Katzitz János —, mert van pufajka, és más meleg holmi, hanem a felelősség. Tudja, hogy mennyi baleset­­veszély ólálkodik ezen a kompon? A na­pokban is a korláthoz kellett kötözni egy bepálinkázott embert, mert az istennek sem akarta megérteni, hogy ne imbolyog­­jon össze-vissza, mert könnyen belepot­­­tyanhat a Tiszába. — Volt már rá eset? — Emberrel nem, de tavaly 52 darab üszőt szállítottunk át a téesznek és egy­szer csak megvadult a sok barom, s kö­zülük 23 ugrott a Tiszába. Na, volt ereszd el a hajam, hiszen egy-egy üsző 40 ezer forintot ér. Ugrottunk a csónakba, aztán lasszóval, mint a vadnyugati pásztorok kötelet dobálva nyakukra, húzgáltuk ki őket. Az utolsót majdnem a szabolcsi földvár alatt. — Akkor hát nem is olyan csendes, idillikus ez a balsai rév, ahogy most mi látjuk. — No, csak jönnének akkor is, amikor most akkor kicsiny ország va­gyunk, avagy nagy? A kérdés ak­kor merült föl bennem, amikor a Zala megyei Egerváron tartandó színházi esték sajtótájékoztatója volt. — „Csak az a baj, hogy átkozottul messze van Zalaegerszeg” — huppant valaki mellet­tem a székbe — szomszédjához szólva. Za­laegerszeg 220 kilométerre van a főváros­tól, az igaz . .. Még sosem hallottam pa­naszkodni valakit, ha néhány Adidas-cuc­­cért, kempingfelszerelésért kellett átrán­­dulnia valamelyik szomszédos országba. Hazánk távolsága többnyire akkor nő meg óriásira, ha kulturális eseményért kell utazni. Szerencsére, vannak elszánt embe­rek. Ruszt József rendező is közéjük tarto­zik. Aki nemcsak a nyári játékok egyik előadásának rendezője, hanem a Zalaeger­szegen megalakuló Állandó Színház meg­bízott vezetője is. — Az egervári várban július 18-án mu­tatják be Paul Foster: „Tom Paine” című darabját. Miért választotta ezt a művet? — A Foster-darab nem hagyományos színház, ha úgy tetszik, merész vállalko­zás. A történet maga is bizarr, az előadás­ban a közönség is aktív résztvevővé válik. Ezt az előadást az első komolyabb szondá­nak szánom a közönség rétegeinek „kita­­pogatására”. Kik nézik? Mi tetszik és mi nem? Miért tetszik? Kinek tetszik, kinek nem? ... A nyári bemutató után a darabot a Zalaegerszegi Művelődési Házban tovább játsszuk. Ezt az előévad fontos kísérletének szánom És már előre mondom, nem vá­rom, hogy telt házakkal menjen. Jobban érdekel, kik azok, akik nézik, hisz nekik árad a Tisza. Amikor egyetlen éjszaka két métert is emelkedik a vízszint. És este van vagy kora hajnal, a téesz emberei, gépei meg jönnek mennek, mert a Bod­­­rogközben jószágtelep­ek vannak, szántó­földek, kaszálók. Aztán kezdődik a beta­karítás, no meg a túloldalon műút vezet Sárospatakra és itt más járművek is köz­lekednek. Szóval nagy a forgalom, hajnali háromtól este 9 óráig nemigen van meg­állás. — És télen, ha befagy a folyó? — Akkor úgy vagyunk, mint a szárazra vetett hal — jegyzi meg kesernyésen Lé­nárt Sándor, majd mindketten panaszol­ják, hogy a Gáva-Vencselői téesz — a komp üzemeltetője — nem mindig biz­tosít a révészeknek is tetsző kereseti le­hetőséget. — De végül is kenyerük java itt van, a révészkedésnél. — Hát, ahogy mondani szokás — moso­lyognak mind a ketten —, a mezőőr a mezőről, a révész a Tiszából él. — Halat fognak-e? a — Az lenne már a csúfság, ha a révész halászcsárdába menne halpaprikást enni. És, hogy bizonyítsák is, hogy a balsai révnél látó távolságban nekik termi a Tisza a halat, Lénárt Sándor csónakba száll és szerencsével, mert nem sok idő múlva egy gyönyörű süllővel és néhány keszeggel tér vissza. Aztán átszállí­tanak gépkocsistól a­ túlsó partra. Bú­csúzásnál még a lelkünkre kötik: azt ki ne hagyjuk a riportból, ha erre vetődik egy turista autóbusz és a kompra gördül, ne hajolgassanak ki a kompról. Tavaly 17 diák gyereket mentettek ki a vízből. Igaz, nem a kompról, hanem csónakból potyogtak a folyóba, de hát a Tisza — hiá­ba írta Petőfi, hogy a világ legjámborabb folyója — veszélyes, így csak az mozog­jon rajta, aki jól ismeri. Dávid József NYÁRI SZÍNHÁZ, 1982 Eger (Fotó: Dolezsár László) Ruszt József rendező

Next