Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)

1983-01-07 / 1. szám

Mit hoz 1983? Várakozással és aggodalommal léptünk át az új esztendőbe. Gondolatunk egyetlen kérdés kö­rül forog: mit hoz 1983? Annak a kívánságnak a teljesülését — vagy legalábbis biztató ígére­tét —, hogy az emberiség legfőbb sorskérdésé­ben, a háború és béke kérdésében a józanság és a felelősség kerekedik felül a másik féltekén is? Vagy éppen ellenkezőleg: tovább nő a feszült­ség, s közelebb kerülünk a háború veszélyéhez, a küszöbhöz, amelyen túl talán a megsemmisü­lés vár az emberiségre? Mindenütt a világon ez ma a legfontosabb, a legnagyobb aggodalmat keltő kérdés. Minden más, ha mégoly fontos is, csak ez után követ­kezik. Mint például az, hogy lecsillapodik-e a felbolydult világgazdaság, vagy hullámverése még pusztítóbbá válik. Ez sem közömbös senki számára; nekünk, magyaroknak sem, természe­tesen, hiszen következményét mi is érezzük. Mit hoz 1983 nekünk, magyaroknak? Jórészt már tudjuk: az eddigieknél több gondot, nehéz­séget a gazdálkodásban, megállást az életszín­vonal eddigi szüntelen növekedésében. Kény­szerű intézkedéseket, amelyeknek elfogadásához megértést, belátást kérnek az ország vezetői. Figyelmeztető szavak hangzottak el december közepén az országgyűlés téli ülésszakán, amelyen 1983 költségvetését tárgyalta és emelte törvény­erőre a Ház. Felidézni ezeket a szavakat aligha szükséges, lényegüket mindenki tudja: nehéz helyzetben van az ország gazdasága. Ennek okait is, következményeit is nyíltan, kendőzetlenül tárta a közvélemény elé a miniszteri beszámoló. 1982-ben is tovább romlott a világgazdasági helyzet, erősödtek a nemzetközi pénzügyi zava­rok, rosszabbak lettek az árfeltételek, erőtelje­sebbé váltak a szocialista országokat sújtó meg­különböztető intézkedések. Mindezek ellenére is gazdaságunk fejlődött, elismerést kiváltó eredményeket értünk el a ter­melésben, az ellátásban, az életszínvonalban. És a gazdálkodás korszerűsítésében, rugalmasabbá, hatékonyabbá tételében is. Az egyre nehezebbé, kedvezőtlenebbé váló külső körülmények ellensúlyozására, hatásuk kivédésére azonban még többre van szükség. A gazdálkodás szerkezetének további korszerűsíté­sére, a beruházások és a lakossági fogyasztás csökkentésére és a pénzkiáramlás korlátozásá­ra, a keresetek növekedésének mérséklésére. Ám az ellátás színvonalában nem lesz vissza-­­ lépés, az árukínálatot, a választékot — mint az­­ árak és a bérek mellett a közérzetet is erősen­­ meghatározó tényezőt — a kialakult szinten kí­vánja tartani a kormányzat. „A világgazdaságot olyannak kell vennünk, amilyen, a feltételekhez nekünk kell alkalmaz­kodnunk, mivel azok a jövőben sem lesznek ránk tekintettel” — hangzott el az országgyűlés szó­noki emelvényéről. Több­féle, akaratunktól, elhatározásunktól független tényezővel kell számolnunk. Országunk­­ adottsága olyan, hogy gazdaságunk nem fejlődé­s­hét széles és sokirányú világgazdasági kapcso­latok nélkül. E kapcsolatok megtartása tehát létérdek. Bővítése, fejlesztése eddig elért ered­ményeink védelmének, a gazdaság folyamatos működésének is feltétele. Mindez elengedhetet­lenné teszi, hogy gazdaságpolitikánkban egyér­telműen a nemzetközi fizetőképesség fenntartá­sát, a külgazdasági egyensúly javítását állítsuk előtérbe. Ez megkövetel bizonyos kényszerű, és valljuk be, népszerűtlen intézkedéseket, hogy mielőbb túljussunk a nehézségeken. Ehhez persze más is kell: egyetértés abban, hogy még hatékonyabb gazdálkodásra van szük­ség. Jónéhány szervezeti intézkedés alapot te­remt ehhez, de a jobb munkára, a takarékosabb gazdálkodásra nem lehet csupán intézkedésekkel, szabályozókkal ösztönözni. Ehhez milliók akara­ta kell. Mindazok belátása és cselekvése, akik tehetnek valamit az irányításban, a termelőmun­kában. Aki igazán értékeli eddig elért, nem kis ered­ményeinket, szocialista értékeinket, aki becsüli és félti ezeket, annak cselekvését, munkáját az új évben is az a tudat irányítja, hogy ezekért érdemes, ezekért szükséges többet tenni. A. K­­önnyű élet, örök vigasság, pénz ... Hirtelenjében ezek a sztereotí­piák tolakodnak elő, ha azt halljuk: ci­gányprímás. Egy kicsit úgy gondolunk hí­res prímásainkra, mint a tanmesebeli tü­csökre: istenadta tehetségüket kamatoz­tatva átmuzsikálják az életüket, a gon­dot hírből sem ismerik, a siker magától hull az ölükbe. Pedig hát nem ilyen egy­szerű a dolog. Mellékutcában... — Először is: az „istenadta” tehetség ma már kevés. Még mi, idősebbek se úgy kerültünk a pályára — pláne nem a mostani fiatalok —, mint elődeink, akik naturalisták, képzetlenek voltak. Ahhoz, hogy ma valaki megfelelő színvonalon muzsikáljon, zeneileg képzettnek, a ze­netörténetben, zeneesztétikában jártas­nak kell lennie. Ha Brahms „Magyar rapszódiá”-ja a műsorunkon van, illik valamit tudni a zeneszerzőről, a mű lét­rejöttének körülményeiről is. A 61 éves Járóka Sándor igazán ille­tékes így beszélni: már kisgyermekként zenei tanulmányokat folytatott. — Apai nagybátyáméi gyermektele­nek voltak, magukhoz vettek, s amikor a nagybátyám Hamburgba készült mu­zsikálni, engem is magával vitt. Tanított és taníttatott. Aztán 1933-ban Hitler, mint nemkívánatos elemeket, hazaza­vart minket... Itthon hamarosan az ak­kori Rajkó zenekarba kerültem, közben a Nemzeti Zenedében tanultam. Mivel azonban beteg édesapám helyett család­­fenntartóvá kellett előlépnem, megsza­kadtak a tanulmányok, elmentem segéd­prímásnak. Először csak kis zenekarok­ban játszottam, aztán híresebbekbe ke­rültem, nagy prímások mellé. Az volt az igazi tanulás, Dudás Horváth Józseftől, Rácz Bélától, Kóczé Antaltól, Bura Sán­dortól ellesni a muzsikálás művészetét! A fiatal másodprímást, Járóka Sándort 1943-ban behívták katonának, s hamaro­san hadifogságba került. Elmesél egy történetet ebből az időből, s az emlékek négy évtized távlatából is átmelegítik hangját. — A táborparancsnok, egy őrnagy, művészetpártoló ember volt, a festőmű­vészeket, szobrászokat, írókat, színésze­ket mindenhogyan segítette. Amikor megtudta, hogy zenészek is vagyunk egy páran, szorgalmazta: alakítsunk ze­nekart. Igen ám, de nekem nem volt he­gedűm! A magyar foglyok között volt egy faszobrász, az a barakkok deszkájá­ból csinált egy hegedűt, a húrok villany­drótból, telefondrótokból készültek, vo­nóhoz való lószőr meg volt. Fiát az én „vadonatúj” hegedűm nem szólt valami csodálatosan, de lehetett rajta muzsikál­ni... Később aztán lett igazi hegedűm is: az árát szovjet tisztek adták össze... — A felszabadulás utáni években ne­künk, zenészeknek is nehezen alakult az életünk. Hát hogyne! Volt fontosabb is, minthogy a kocsmák megnyissanak. De nekem nagyon dolgoznom kellett, mert még mindig családfenntartó voltam a szüleimnél. Játszottam dzsesszt, muzsi­káltam cigányzenekarban, prímás lettem a Kis Royalban. Az igazi munkát, a nagy lehetőséget az 1952-es év hozta meg: megalakult a Belügyminisztérium mű­vészegyüttese, a mostani „Duna” mű­vészegyüttes elődje. Egy huszonöt tagú, csodálatos zenekar prímása lettem, ak­kori felvételeinket még ma is forgatja a rádió. Sokfelé arattunk sikert, Hanoi­ban, Ho Si Minh személyesen adta át a vietnami Munka Érdemrend arany fo­teit szemé­ért benn­­em híre: haza, haza­­hattunk, s egy nunk. Én rögte együttesnek, hisze gondoskodtak rólan Pedagógusok Házába még nem fordult elő, a vonó a kezemben.­­ mit gondolhatnak rá ezek az emberek az alapján ? ... A közönség munkát, és udvarias taps­o­ló ünnepléssel nyugtattak — 1958-ban váltam meg e szerű együttestől, akkor ugya­nii fiam taníttatására is gond­ lett, nem járkálhattam folyton k­dön, távol a családtól. De az a pár pályám csúcsa volt. A Népművészet Mestere lettem, megkaptam a Szocialis­ta Kultúráért kitüntetést. Igyekeztem persze, azután is tisztességesen muzsi­kálni, itthon és külföldön híveket szerez­ni, egy csomó fiatalt tanítottam, legbüsz­kébb ifj. Járóka Sándor nevű „tanítvá­nyomra” vagyok.. . Hogy most mégis egy mellékutcában, egy másodosztályú pincében játszom? Nem hiszem, hogy én tehetek róla. Hatvanegy éves vagyok, ha­marosan nyugdíjba megyek. Bárhol dol­goznék, mindenképp mennék. De azért nem így képzeltem... nem gondoltam, hogy a pályámat egy halszagú­ zsírszagú pincében fejezem be ... Menuhinnal egy filmben Boross Lajos, a Margitkert Étterem prímása elégedettnek látszik. Szép bel­városi otthonában fogad, s feleségével, Dankó Pista leszármazottjával egymást licitálják túl az udvarias kínálásban. Miután kikötünk a kávé mellett, a há­zigazda mesélni kezd, közben fényképe­ket rak elém. — Itt négyéves voltam, ezek a zené­szek itt, körülöttem az apám, a nagy­bátyám, az unokatestvéreim. Mert mon­danom sem kell, hogy nálunk a muzsi­­kusság családi szakma. Ötéves korom­ban már én is hegedültem, tizenkét éve­sen az egykori Rajkó zenekar prímása voltam. Tizennyolc éves voltam, amikor a Baross Kávéház prímása lettem, bár ehhez talán kevés lett volna az, amit az apámtól örököltem, kellettek a zeneaka­démiai tanulmányok is, Zathureczky Ede professzor talentuma. Meg az előt­tem járó nemzedék nagy prímásainak tudománya — mert én még „a cigányok királyának”, Harminchatodik Rácz La­cinak a zenekarában is játszottam. Nem panaszkodhattam: zenéltem a híres Cafe Ostende-ban, a Pátria Kávéházban, s nagy énekeseket kísértem. De az igazi sikereket nekem is az ötvenes évek ele­je hozta meg: az 1950-ben alakult Álla­mi Népi Együttes alapító tagja, öt évig vezető prímása voltam. A fél világot be­jártam, kétszer lettem VIT-díjas, 1951- ben a Magyar Népköztársasági Érdem­érem arany fokozatát, két év múlva a Népművészet Mestere címet kaptam meg, 1955-ben a Munka Érdemrendet. Boross Lajos újabb fotókat vesz elő, ő látható rajtuk — és Jehudi Menuhin. — Erre nagyon büszke vagyok... A francia televízió Az „ember zenéje” cím­mel filmet készített Menuhinról és ő en­gem kért fel egyik partnerének. A film nyomán könyv is készült, eb-

Next