Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)
1983-01-07 / 1. szám
Mit hoz 1983? Várakozással és aggodalommal léptünk át az új esztendőbe. Gondolatunk egyetlen kérdés körül forog: mit hoz 1983? Annak a kívánságnak a teljesülését — vagy legalábbis biztató ígéretét —, hogy az emberiség legfőbb sorskérdésében, a háború és béke kérdésében a józanság és a felelősség kerekedik felül a másik féltekén is? Vagy éppen ellenkezőleg: tovább nő a feszültség, s közelebb kerülünk a háború veszélyéhez, a küszöbhöz, amelyen túl talán a megsemmisülés vár az emberiségre? Mindenütt a világon ez ma a legfontosabb, a legnagyobb aggodalmat keltő kérdés. Minden más, ha mégoly fontos is, csak ez után következik. Mint például az, hogy lecsillapodik-e a felbolydult világgazdaság, vagy hullámverése még pusztítóbbá válik. Ez sem közömbös senki számára; nekünk, magyaroknak sem, természetesen, hiszen következményét mi is érezzük. Mit hoz 1983 nekünk, magyaroknak? Jórészt már tudjuk: az eddigieknél több gondot, nehézséget a gazdálkodásban, megállást az életszínvonal eddigi szüntelen növekedésében. Kényszerű intézkedéseket, amelyeknek elfogadásához megértést, belátást kérnek az ország vezetői. Figyelmeztető szavak hangzottak el december közepén az országgyűlés téli ülésszakán, amelyen 1983 költségvetését tárgyalta és emelte törvényerőre a Ház. Felidézni ezeket a szavakat aligha szükséges, lényegüket mindenki tudja: nehéz helyzetben van az ország gazdasága. Ennek okait is, következményeit is nyíltan, kendőzetlenül tárta a közvélemény elé a miniszteri beszámoló. 1982-ben is tovább romlott a világgazdasági helyzet, erősödtek a nemzetközi pénzügyi zavarok, rosszabbak lettek az árfeltételek, erőteljesebbé váltak a szocialista országokat sújtó megkülönböztető intézkedések. Mindezek ellenére is gazdaságunk fejlődött, elismerést kiváltó eredményeket értünk el a termelésben, az ellátásban, az életszínvonalban. És a gazdálkodás korszerűsítésében, rugalmasabbá, hatékonyabbá tételében is. Az egyre nehezebbé, kedvezőtlenebbé váló külső körülmények ellensúlyozására, hatásuk kivédésére azonban még többre van szükség. A gazdálkodás szerkezetének további korszerűsítésére, a beruházások és a lakossági fogyasztás csökkentésére és a pénzkiáramlás korlátozására, a keresetek növekedésének mérséklésére. Ám az ellátás színvonalában nem lesz vissza- lépés, az árukínálatot, a választékot — mint az árak és a bérek mellett a közérzetet is erősen meghatározó tényezőt — a kialakult szinten kívánja tartani a kormányzat. „A világgazdaságot olyannak kell vennünk, amilyen, a feltételekhez nekünk kell alkalmazkodnunk, mivel azok a jövőben sem lesznek ránk tekintettel” — hangzott el az országgyűlés szónoki emelvényéről. Többféle, akaratunktól, elhatározásunktól független tényezővel kell számolnunk. Országunk adottsága olyan, hogy gazdaságunk nem fejlődéshét széles és sokirányú világgazdasági kapcsolatok nélkül. E kapcsolatok megtartása tehát létérdek. Bővítése, fejlesztése eddig elért eredményeink védelmének, a gazdaság folyamatos működésének is feltétele. Mindez elengedhetetlenné teszi, hogy gazdaságpolitikánkban egyértelműen a nemzetközi fizetőképesség fenntartását, a külgazdasági egyensúly javítását állítsuk előtérbe. Ez megkövetel bizonyos kényszerű, és valljuk be, népszerűtlen intézkedéseket, hogy mielőbb túljussunk a nehézségeken. Ehhez persze más is kell: egyetértés abban, hogy még hatékonyabb gazdálkodásra van szükség. Jónéhány szervezeti intézkedés alapot teremt ehhez, de a jobb munkára, a takarékosabb gazdálkodásra nem lehet csupán intézkedésekkel, szabályozókkal ösztönözni. Ehhez milliók akarata kell. Mindazok belátása és cselekvése, akik tehetnek valamit az irányításban, a termelőmunkában. Aki igazán értékeli eddig elért, nem kis eredményeinket, szocialista értékeinket, aki becsüli és félti ezeket, annak cselekvését, munkáját az új évben is az a tudat irányítja, hogy ezekért érdemes, ezekért szükséges többet tenni. A. Könnyű élet, örök vigasság, pénz ... Hirtelenjében ezek a sztereotípiák tolakodnak elő, ha azt halljuk: cigányprímás. Egy kicsit úgy gondolunk híres prímásainkra, mint a tanmesebeli tücsökre: istenadta tehetségüket kamatoztatva átmuzsikálják az életüket, a gondot hírből sem ismerik, a siker magától hull az ölükbe. Pedig hát nem ilyen egyszerű a dolog. Mellékutcában... — Először is: az „istenadta” tehetség ma már kevés. Még mi, idősebbek se úgy kerültünk a pályára — pláne nem a mostani fiatalok —, mint elődeink, akik naturalisták, képzetlenek voltak. Ahhoz, hogy ma valaki megfelelő színvonalon muzsikáljon, zeneileg képzettnek, a zenetörténetben, zeneesztétikában jártasnak kell lennie. Ha Brahms „Magyar rapszódiá”-ja a műsorunkon van, illik valamit tudni a zeneszerzőről, a mű létrejöttének körülményeiről is. A 61 éves Járóka Sándor igazán illetékes így beszélni: már kisgyermekként zenei tanulmányokat folytatott. — Apai nagybátyáméi gyermektelenek voltak, magukhoz vettek, s amikor a nagybátyám Hamburgba készült muzsikálni, engem is magával vitt. Tanított és taníttatott. Aztán 1933-ban Hitler, mint nemkívánatos elemeket, hazazavart minket... Itthon hamarosan az akkori Rajkó zenekarba kerültem, közben a Nemzeti Zenedében tanultam. Mivel azonban beteg édesapám helyett családfenntartóvá kellett előlépnem, megszakadtak a tanulmányok, elmentem segédprímásnak. Először csak kis zenekarokban játszottam, aztán híresebbekbe kerültem, nagy prímások mellé. Az volt az igazi tanulás, Dudás Horváth Józseftől, Rácz Bélától, Kóczé Antaltól, Bura Sándortól ellesni a muzsikálás művészetét! A fiatal másodprímást, Járóka Sándort 1943-ban behívták katonának, s hamarosan hadifogságba került. Elmesél egy történetet ebből az időből, s az emlékek négy évtized távlatából is átmelegítik hangját. — A táborparancsnok, egy őrnagy, művészetpártoló ember volt, a festőművészeket, szobrászokat, írókat, színészeket mindenhogyan segítette. Amikor megtudta, hogy zenészek is vagyunk egy páran, szorgalmazta: alakítsunk zenekart. Igen ám, de nekem nem volt hegedűm! A magyar foglyok között volt egy faszobrász, az a barakkok deszkájából csinált egy hegedűt, a húrok villanydrótból, telefondrótokból készültek, vonóhoz való lószőr meg volt. Fiát az én „vadonatúj” hegedűm nem szólt valami csodálatosan, de lehetett rajta muzsikálni... Később aztán lett igazi hegedűm is: az árát szovjet tisztek adták össze... — A felszabadulás utáni években nekünk, zenészeknek is nehezen alakult az életünk. Hát hogyne! Volt fontosabb is, minthogy a kocsmák megnyissanak. De nekem nagyon dolgoznom kellett, mert még mindig családfenntartó voltam a szüleimnél. Játszottam dzsesszt, muzsikáltam cigányzenekarban, prímás lettem a Kis Royalban. Az igazi munkát, a nagy lehetőséget az 1952-es év hozta meg: megalakult a Belügyminisztérium művészegyüttese, a mostani „Duna” művészegyüttes elődje. Egy huszonöt tagú, csodálatos zenekar prímása lettem, akkori felvételeinket még ma is forgatja a rádió. Sokfelé arattunk sikert, Hanoiban, Ho Si Minh személyesen adta át a vietnami Munka Érdemrend arany foteit szeméért bennem híre: haza, hazahattunk, s egy nunk. Én rögte együttesnek, hisze gondoskodtak rólan Pedagógusok Házába még nem fordult elő, a vonó a kezemben. mit gondolhatnak rá ezek az emberek az alapján ? ... A közönség munkát, és udvarias tapsoló ünnepléssel nyugtattak — 1958-ban váltam meg e szerű együttestől, akkor ugyanii fiam taníttatására is gond lett, nem járkálhattam folyton kdön, távol a családtól. De az a pár pályám csúcsa volt. A Népművészet Mestere lettem, megkaptam a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Igyekeztem persze, azután is tisztességesen muzsikálni, itthon és külföldön híveket szerezni, egy csomó fiatalt tanítottam, legbüszkébb ifj. Járóka Sándor nevű „tanítványomra” vagyok.. . Hogy most mégis egy mellékutcában, egy másodosztályú pincében játszom? Nem hiszem, hogy én tehetek róla. Hatvanegy éves vagyok, hamarosan nyugdíjba megyek. Bárhol dolgoznék, mindenképp mennék. De azért nem így képzeltem... nem gondoltam, hogy a pályámat egy halszagú zsírszagú pincében fejezem be ... Menuhinnal egy filmben Boross Lajos, a Margitkert Étterem prímása elégedettnek látszik. Szép belvárosi otthonában fogad, s feleségével, Dankó Pista leszármazottjával egymást licitálják túl az udvarias kínálásban. Miután kikötünk a kávé mellett, a házigazda mesélni kezd, közben fényképeket rak elém. — Itt négyéves voltam, ezek a zenészek itt, körülöttem az apám, a nagybátyám, az unokatestvéreim. Mert mondanom sem kell, hogy nálunk a muzsikusság családi szakma. Ötéves koromban már én is hegedültem, tizenkét évesen az egykori Rajkó zenekar prímása voltam. Tizennyolc éves voltam, amikor a Baross Kávéház prímása lettem, bár ehhez talán kevés lett volna az, amit az apámtól örököltem, kellettek a zeneakadémiai tanulmányok is, Zathureczky Ede professzor talentuma. Meg az előttem járó nemzedék nagy prímásainak tudománya — mert én még „a cigányok királyának”, Harminchatodik Rácz Lacinak a zenekarában is játszottam. Nem panaszkodhattam: zenéltem a híres Cafe Ostende-ban, a Pátria Kávéházban, s nagy énekeseket kísértem. De az igazi sikereket nekem is az ötvenes évek eleje hozta meg: az 1950-ben alakult Állami Népi Együttes alapító tagja, öt évig vezető prímása voltam. A fél világot bejártam, kétszer lettem VIT-díjas, 1951- ben a Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozatát, két év múlva a Népművészet Mestere címet kaptam meg, 1955-ben a Munka Érdemrendet. Boross Lajos újabb fotókat vesz elő, ő látható rajtuk — és Jehudi Menuhin. — Erre nagyon büszke vagyok... A francia televízió Az „ember zenéje” címmel filmet készített Menuhinról és ő engem kért fel egyik partnerének. A film nyomán könyv is készült, eb-