Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)

1984-01-07 / 1. szám

2 Az életért A világon felhalmozott atomfegyverek 1 szá­zaléka is elegendő volna a világ megsemmisíté­séhez, akkor hát miért folytatjuk mégis tovább a fegyverkezést? — tette fel a kérdést Alberto Moravia a L’Espresso cikkírója Georgij Arba­tov akadémikusnak, a Szovjetunió nemzetközi­leg elismert tudósának. Az ok az Egyesült Államokban keresendő — válaszolta Arbatov. Az amerikaiak több mint 200 esztendeje élnek biztonságban az óceán túloldalán. Eddig nem fenyegette őket semmi­lyen háborús veszély. Most rá kellett döbben­niük, hogy ha háborúba keverednek, ők is se­bezhetők. Ezért minden áron katonai fölényre törekednek. Igyekeznek fantasztikus eredmé­nyeket elérni a fegyvergyártásban. Ebben ter­mészetesen benne van a fegyvergyárosok profit érdekeltsége is, de benne van az a téves katonai gondolkodásmód is, hogy az atomháborút, meg­felelő fölénnyel, meg lehet nyerni. Ha az ember elolvassa vagy hallja Reagan elnök beszédeit, nyilatkozatait, akkor egyre in­kább az az érzése, hogy az Egyesült Államok hatalmi köreiben uralkodó gondolkodás nélkü­löz minden realitást. Legutóbb éppen az euró­pai rakétatelepítés kapcsán láttak napvilágot olyan amerikai nézetek, melyek szerint elkép­zelhető egy kisebb méretű nukleáris háború, amely csak a mi földrészünkre, Európára korlá­tozódik. Ők — az amerikaiak — adják hozzá az eszközöket és majd onnan az óceánon túlról szemlélik, hogyan pusztul el az őshaza. Talán valahogy olyan formán, ahogy a II. világháború végén két japán város, Nagaszaki és Hirosima pusztulását nézték, amikor kipróbálták újdon­sült atombombájukat. Csakhogy 1946 óta kissé megváltozott a világ. Négy évvel később a Szovjetunióban is elké­szült az atombomba. 1953-ban az amerikaiak még félelmetesebb fegyverrel, hidrogén bombá­val lepték meg a világot. Egy évvel később a Szovjetunió is elkészítette a hidrogén bombát. 1955-ben megszületett az amerikai interkonti­nentális rakéta, amely képes eljuttatni az atomtöltetet a föld bármely pontjára. Két év­vel később a szovjetek is interkontinentális ra­kétával válaszoltak a kihívásra, így folytatódik a verseny tovább, a több robbanótöltetet hordo­zó és a különböző célpontokra irányítható, több robbanótöltetet szállító rakéták esetében is. Mindig Amerika volt a kezdeményező, a fegy­verkezési verseny diktálója; a Szovjetunió csak válaszolt. És így van ez most is, amikor Euró­pába új, korszerű atomfegyvereket telepítenek az amerikaiak, a Szovjetunió kénytelen vála­szolni. Lehet, hogy odaát az óceánon túl Reaganék úgy viselkednek, Európáért nem kár, ha elpusz­tul. De azt sem szabad elfelejteniük, amire a Szovjetunió többször figyelmeztetett: az atomháborút — ha egyszer elkezdődik — nem lehet egy bizonyos területre korlátozni; aki rá­zúdítja a világra az első atomcsapást, annak az öngyilkossággal is számolnia kell. Ezért a világ népei számára nincs más vá­lasztás: minden amerikai törekvéssel és propa­gandával szemben harcolni kell a béke megőr­zéséért. Tévedés volna azt hinni, hogy az atom­háború csak az egyik vagy másik országot, az egyik vagy másik nemzetet fenyegeti. A föld­golyó és az emberi faj van veszélyben! Hozzá­vetőlegesen 50 000 atomtöltetet tárol a világ. E szörnyű fegyverek együttes robbanóereje mil­­liószor nagyobb a hirosimai atombombáénál. Ha bevetésre kerülnének senki sem érezhetné magát biztonságban; az óceánon innen sem, az óceánon túl sem. Csak egyetlen lehetőség van a földi élet meg­mentésére, ha a világ népei összefognak az atomháború ellen: ha fajra, nemre, nemzetiség­re való tekintet nélkül mindenki a békeharco­sok oldalára áll a háborúra spekulálókkal szemben — a halál ellen, az életért. A m­a művészettörténetből kiolvasható és a kortársi magyar képzőművészet fej­lődéséből megállapítható, hogy sehova sem visz az az út, mely szerint a figu­ratív művészetnek nemcsak jövője nincs, hanem jelene sem, és kizárólagosa­n csak a non-figuratív, az absztrakt művészet az üdvözítő, az értékes, a korszerű, a figyel­­ amire méltó. Hasonlóan értelmetlen, és s­em a művészettörténet, sem a napi gya­korlat által nem­­igazolt — erre is rá kell jönnünk — az a szintén kizárólagos érvényre törő megállapítás, mely alapján egyöntetűen csak a figuratív művészet az üdvözítő, az értékes, a korszerű, a figye­lemre méltó. Nemcsak a művészettörténeti múltból­­és a képzőművészeti jelenből lehetett, ha­nem az élet minden területén és a leg­különbözőbb idődimenziókban kellett is, nem egyszer fájdalmasan, megtanulnunk, hogy az egyoldalúságnál nincs nagyobb buktató. „Figuratív művészet a hetvenes évek­ben’ címmel a HVDSZ — teljes nevén: Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete — Jókai Művelődési Köz­pontja és a Budapest Galéria évekre ter­vezett, közös kiállítássorozatot kezdett az Al­mássy téri Szabadidő Központban. Először a festészet mutatkozott be, an­nak is első részeként, a katalógusban idősebb korosztály összefoglaló megjelö­léssel szereplő, az 1899-től 1938-ig terjedő időszakban született művészek előbbi cím alá sorolt csoportja. Ezen a csoportkiáll­­táson az előzetes tervek huszonhat mű­vésznek biztosítottak helyet, hogy egy­­egy művet, tehát huszonhat alkotást te­hessen közszemlére az 1968—1980.­­közötti esztendők terméséből. Könnyű lenne hiányzó neveket és is­mert f­ápcímeket itt most felsorolnunk, de tekintsünk el ettől, fogadjuk el, hogy ez egyfajta lehetséges válogatás, mely vállalja az ezzel járó következményeket, a hiányérzettől az ellentmondásosságig. Mert nemcsak hiányérzetünk támadhat, hanem attól az ellentmondástól sem füg­getleníthetjük magunkat, hogy minek az alapján, ami lényeges, kerülhet az 1899- ban született Miháltz Pál és „Falak, ab­lakok” című műve, de mondjunk mást, az 1912-b­en született Duray Tibor és „Kompozíció" című üvegterve, egy cso­portba az 1929-es Szabó Zoltánnal és „Ol­vasó lány” című olajképével. A különbö­zőség nyilvánvaló, a világról és a festé­szetről vallott felfogásban egyaránt. Ezek a különbségek, amennyiben határozott és markáns alkotói profilt, egyéniséget vil­lantanak elénk, érdekesek. A kiállítás­nak feltétlenül ez az egyik erénye. A másik erénye pedig az, hogy követ­kezésképp értékítéletre sarkall Ki-ki döntésre kényszerülhet, hogy neki ki, mennyit­­ér, és melyik műnél, hova állít­ja a mércét. Ez nem is lehet másként, ha egy csoportban szerepel Breznay Jó­zsef és „Délvidék” című képe, Pirk Já­nossal és „Este Szentendrén” című fest­ményével, Ridovics László és „Kék fej’’ című műve, Szurcsik Jánossal és „Diny­­nyeeve” című festményével. Az értékel­hetőségen és értékelemdőségen mit sem változtat, hogy ezeknek az alkotásoknak az eredeti őrzési helye igen rangos hely: a Magyar Nemzeti Galéria vagy a Tor­nyai Múzeum. Hangsúlyozni kell, hogy a különbség a jó és a kevésbé jó művek között van, va­lamint természetesen alkotóik között Ez ugyanis a lényeges különbség. Maga a kiállítás nem itt látja és nem itt szeretné láttatni a határvonalat, ha­nem e között az úgynevezett figuratív festészet és az úgynevezett non-figura­­táv, más, de nagyon rossz szóhasználat szerint absztrakt festészet között. De ez nem meríti-e ki az egyoldalúság fogalmát és vétkét vagy kevésbé patetikusan szól­va baklövését? A soroza­tkiállítás címe — „Figuratív művészet a hetvenes évtékben” — ezt az önmegkü­lönböztetést forszírozza. A ka­talógus kivonja a kardot, mondván, ami­nek ellentmond: „nem »divat­ figuratív al­kotónak lenni ma Magyarországon.” Ami sajnos igaz. De csak félig sajnos. Mert nem biztos, hogy ennek a féloldalas hely­zetnek a legjobb ellenszere az ilyen ki­­állítássorozat, az ilyenfajta elkülönülés.

Next