Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)
1985-01-05 / 1. szám
2 * et! később nyugszik . A változást csak a Rober tartja számon, élhető. Ha az esztendő „ödös, január elsején pedig nunyorgunk, tudjuk, nem az ája okozta a változást, hanem a ront mozdulása. Tisztában va, hogy nem a természet igazodik a jó, hanem fordítva. Madách szavával: a kakas szavára kezd virradni, de a ka- Kiált, merthogy virrad”. Túl az esztendő legrövidebb nappalán, a kakas most kiált, a naptárt most fordítjuk új esztendőre. S nemcsak a természet megújulását, a hosszabb nappalokat — a fényt, a világosságot, az enyheséget — várjuk, hanem valami újat is: jobbat az elmúltnál. Boldog új évet! — mondjuk. S ha elcsépeltnek, tartalmatlan, üres udvariasságnak tűnik is, az esztendő fordulóján nagyon is őszinte ez a jókívánság. Őszintén kívánunk boldog új évet szüleinknek, társunknak, gyermekeinknek, testvéreinknek, barátainknak, ismerőseinknek , ha szavunk nem is ér el hozzájuk, kívánunk honfitársainknak is. És embertársainknak, éljenek bárhol a földtekén. De hát mit értünk ezen a szón, hogy boldog? Kísért a rokon hangzás, hogy azt mondjuk: boldogulást kívánunk. Félő azonban, hogy ehhez a szóhoz az anyagi gyarapodás rossz mellékire tapad. Nem mintha ez elítélendő lenne, de van ennél előbbrevaló is. Valamelyik kaukázusi nép mondása szerint az egészség a legfontosabb, minden mást elő lehet teremteni. Bármennyire bölcs és igaz is ez a mondás, s megfogalmazódhatott volna a Tisza, az Amazonas vagy a Jangce mellett is, ma már kevés, az élet túlhaladta, kibővítését követeli. Kibővítését a béke szóval, a béke óhajával. Mert a béke legalább annyira előfeltétele a „minden más”-nak, a boldogulásnak is, mint az egészség. Egészség az egyes embernek, béke a népeknek, az emberiségnek! Többet nem kívánhatunk, többet nem kell kívánnunk az új esztendőre. Ez, de kivált az utóbbi minden egyébnek a fundamentuma. A többit majd megteremtjük. A magunk mögött hagyott esztendőt nem nevezhetjük jónak, 1984 fagyos légkörű évként kerül be a történelembe. Sokasodtak az egymással szembenálló fegyverek, nőtt a feszültség a világban, s fokozódott az emberiséget fenyegető háborús részeis. Az esztendő úgy indult, hogy szinte megszűnt a beszélőviszony a két nagyhatalom között. Annak ellenére így volt ez, hogy a Szovjetunió szüntelenül jelezte, hangoztatta: kész a párbeszédre, az egymás érdekét kölcsönösen tiszteletben tartó megegyezésre, a fegyverzetek csökkentésére. Hozzátéve azt is, hogy nem törekszik erőfölényre, de nem nézi tétlenül a másik fél ilyen irányú törekvését. A másik fél azonban konokul kitartott szándéka mellett. A nemzetközi légkör fagyossá vált, veszni látszott mindaz, amit a korábbi esztendők enyhülési politikája eredményezett: a nemzetközi kapcsolatok normális, minden nemzet számára hasznos rendszere. Csak az év vége felé csillant fel a remény, hogy szűnik a fagyhullám. Ha túlzott illúziókat nem is szabad táplálnunk, örömmel és bizakodással üdvözölhetjük, hogy a két nagyhatalom külügyminiszterei január elején tárgyalóasztalhoz ülnek. Bizakodást adhat az új évre, hogy talán felülkerekedik a felismerés: az atomfegyverek korában az egész emberiségre végzetes lehet a feszültség növelése, és az egész emberiség javát szolgálja az enyhülés. Ami bennünket, magyarokat külön is foglalkoztat, az a saját életünk, saját sorsunk. Ma már tudjuk: ha 1984 nehéz év volt is, túljutottunk a mélyponton. Küzdelmes munkánk eredménye lehetővé teszi, hogy az új esztendő, ha szerény mértékben is, valamivel jobb legyen az előzőnél. Boldog, békés új évet! Immár több mint óhaj, hogy a korábbinál kevesebb legyen a gond, kisebb az aggodalom. Az elmúlt évinél könynyebben boldogul az egyén, jobban gyarapszik az ország. S valami remény atekintetben is fölcsillant, hogy egyéni életünket, országépítő munkánkat kedvezőbb nemzetközi légkörben, eredményesebben alakíthatjuk. A. K. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában megrendezett „Bemutatjuk Grúziát” című eseménysorozaton, a grúz képző- és iparművészet illetve népművészet szenzációja a közel húsz grafikájával bemutatkozó középiskolás kislány, a 16 éves, Tbilisziben élő csodagyerek , Ruszudán Petriasvili. Petriasvili egyéves és tízhónapos kora óta rajzol rendszeresen. Hétéves koráig ceruzarajzokat készített, majd filctoll segítségével hozta létre alkotásait. A filctoll használata tette számára lehetővé az általa megörökített jelenetek, víziók színezését. Tussal, illetve tollal nyolcéves kora óta dolgozik. Ecsettel tizenegy éves kora óta fest. Említésre méltó, hogy ceruzarajzai elkészítése során, radírt egyáltalán nem használ. Együttő helyében, úgymond „egy lélegzetre” kész,tár kompozícióit, fantasztikus állat- és emberfigurákkal tölti meg a rajzlap felületét. Tus, illetve toll rajzaihoz vázlatot nem készít, hanem nagy mesterekhez méltó virtuóz rajztehetséggel befejezett alkotásokat hoz létre. Ruszudán Petriasvili reális élőlényeket, illetve szárnyaló fantáziája álta létrehozott fantasztikus lényeket örökít meg rajzain. Ritkán ábrázol, akkor is a valós táj csak háttérként szolgál. A grúz iskoláslány autodidakta, nem tanult rajzolni. Igaz, szobrászművész édesapjának közelsége, illetve az őt körülvevő otthoni légkörnek feltételezhetően nagy szerepe van abban, hogy a középiskolás kislány, művészi alkotókedve kibontakozott. Hatéves kora óta állítják ki alkotásait a Szovjetunió különböző városaiban. Nagy sikert aratott rajzaival, többek között Franciaországban is. Sári Katalin A GRÚZ CSODAGYEREK GRAFIKÁI BUDAPESTEN