Kis Ujság, 1927. március (40. évfolyam, 48-73. szám)

1927-03-01 / 48. szám

2­0 WESZ A moszkvai kéz tovább gyújtogat Csak egynéhány hónapja, hogy a bíróság Rákosi Mátyás és bűntársainak­­perét letárgyalta. E tárgyaláson kiderült, hogy a külföldre szökött népbiztosok még mindig nem adták fel a reményt. Még mindig azt hiszik Kun Béláék, hogy tudás­­pénzzel, hazug propagandával, tőrrel, gyilokkal m­égegyszer uralomra kerülhetnek Magyarországon. Alig néhány hete, hogy Sárváron elcsíptek egy gyanús csavargót, ki bevallotta, hogy Moszkvá­ban kétszázezer svájci frankot kapott azzal a külde­téssel, hogy Budapesten kövessen el merény­­leteket­­. kormányzó úr, a miniszterelnök és más politikusok ellen, továbbá azért, hogy igyekezzék minél több gyárat felrobbantani a fővárosban. Egy héttel ezelőtt pedig a parlament karzatáról lazító kommunista röpiratokat dobáltak le az ülés­terembe. Szovjet kiküldöttek utaznak az egész országban levásárlás ürügye alatt. De várjon ki tudja, hogy nem ők szállítják-e a pénzt az egyre erősbödő, az egyre gyarapodó kommunista agi­­tációra! Bécsben működik a szökött kommunisták bűn­­szövetsége, mint a Moszkvai Internacionálé magyar alosztálya. Tudott dolog, hogy az országgyűlés megnyitásakor nagy utcai tüntetést akartak ren­dezni és csupán a rendőrség éberségén múlott, hogy a tömegzavargás elmaradt. Szombaton megint ki akartak vonulni az utcára a Moszkva által felbérelt bolsevikiek és ott véres összeütközést akartak ki­erőszakolni a rendőrséggel, valószínűleg azzal a célzattal, hogy Albert Thomas, a­­Nemzetközi Munkásügyi Hivatali) fővárosban időző vezetője is lássa, hogy Budapesten még ég a kommunista parázs, a szociáldemokrata hamu alatt. Vasárnap reggel azután kiderült , kétségbevonhatatlanul, hogy a Vági-párt­­sürgés-forgása nem csupán nyomorgó munkanélküliek nyugtalansága, hanem —, egyenesen lázadási kísérlet. A budapesti főkapi­tányság nyomára jött annak, hogy a magyar­­országi kommunista szervezkedés irányítója, Szántó Zoltán, ki a proletárdiktatúra alatt a véres­kezű Szamuely Tibor irodavezetője és egyúttal helyettes népbiztos is volt. A kormnyy véres napjai­ból hírhedt Szántó Zoltán valahogyan megneszelte, hogy nyomában vannak és ezért kereket akart oldani.­ Most azonban rajtavesztett, mert meg­tudták, hogy Csillag József álnéven rejtőzködik a Városmajor­ utcában lévő budai lakásán, honnan gyorsvonaton Blesbe akart szökni. A gyorsvonat elsőosztályú­­ hálókocsijában, elegáns ruhában, finom bőrönddel, selyemingekkel próbált szökni nyugat felé. Midőn letartóztatták, kiderült, hogy álnéven tulajdonképen ő irányította a fővárosban és környékén a márciusra tervezett kommunista felkelést. Beismerte, hogy január óta moszkvai megbízásból dolgozik a pesti munkások bolsevizá­­lásán. Hétfő reggelig még ötven, hétfő estig hatvan társát tartóztatták le, kik Pécsett, Kispesten, Miskolcon, Kaposvárt, Debrecenben, Gyömrőn és Maglódon­­dolgoztak» a vörös uralom felélesztése érdekében. Az igazi terv az volt, hogy március 21 -én nagy utcai lázadást csinálnak. Nagyon érdekes, hogy a kommunisták irá­nyítása mellett Bécsben »Új március” címen egy folyóirat jelenik meg, melybe Kun Béla, Szántó Béla, Révay József, Alpári Gyula, Landler Jenő, Varga Jenő, Lukács György és Rákosi Mátyás vált népbiztosok írnak cikkeket, minden időszerű kér­désről. Ennek a vállalatnak van egyszersmind egy nagy lázít­ó könyvsorozata, melyben Lenin, Troczkij, Sztálin, Bukarin és Zinovjev orosz bolsevista nép­biztosok propaganda cikkeit és írásait fordították le magyarra. Főleg ebben folytatja a bolsevista propaganda külföldön állandóan Magyarország rá­galmazását. Ezek a vörös patkányok rágják a magyar becsületet. Ezek a gonosztevők keltik a magyarság rossz hírét világszerte. Ezek a hazaárulók dol­goznak megszállott területeken a csonka ország ellen a szerbek, az oláhok és a csehek érd­ekében. Hogy a volt magyarországi vörös népbiztosok, akik olyan jól érezték magukat, mikor meg a­ Hungária­­szálló fényes szobáiban dőzsölhettek, nem szívesen mondtak le a bitorolt hatalomról és a rablás és fosztogatás alapján élvezett jólétről, az csak természetes! Hogy a volt magyarországi vörös népbiztosok, kik belekóstoltak a jólétbe, folyton újra és újra kísérleteket tesznek a hatalom meg­szerzésére, ezt csak megértjük. Azt azonban valóban nem tudjuk megérteni sehogyan sem, hogy a magyar munkástömegek még mindig felülnek nekik. Pedig visszaemlékezhetnének, hogy milyen szomorú sorsban tengődtek, mikor Kun Béláék bepofozták őket a »vörösbe«, amikor valamennyi gyárban hadkiegészítő parancsnokságokat létesítettek, mikor megfelelő felszerelés nélkül a vörös frontra dobták őket, amikor a gersliből és a tökkáposztából sem kaptak elegendő élelmet családtagjaiknak, mikor hamisított fehérpénzzel csalták meg a dolgozó népet. Hihetetlen, hogy még mindig akadjanak értelmes, okos magyar munkások, akik megint bedőlnek ennek a­­ vörös népámításnak.­ Hiszen tudhatnák a magyar dolgozók, hogy az orosz szovjetállamban, ahol bolseviki uralom van és — állítólag: proletárdiktatúra, — mely­ben sokkal súlyosabb a sorsa a munkáscsaládok­nak, mint a cári időkben. Többet kell dolgozniok és kevesebb a bérük; még a szabadságuk is kevesebb, mint a cári uralom idejében az orosz proletároknak. Az egész világ tudja már, hogy az orosz kísér­let a kapitalizmus megdöntésére csúfos kudarcot vallott és a tömérdek vér kiontása semmi ered­ményt nem hozott a dolgozó tömegeknek , ellenben teljesen tönkretette a nagy orosz birodalom egész gazdasági életét. A magyar munkások még élénken emlékezhetné­­nek arra, hogy a kommün alatt nálunk is megszűnt a munka a gyárakban, éheztek az asszonyok, a gyer­mekek és a munkás férfiaknak azt a szerepet szánták Szatm­ely Tibor, Kun Béla és a többiek, hogy legye­nek hóhérai a saját fajtájuknak és hazájuknak. Elfe­lejtették a gyárnegyedeken, hogy micsoda népharag söpörte­­ 1919-ben a kommün gyalázatos vezérhadát ? Elfeledték vájjon a munkások, hogy a két forradalom miatt még szűkebbre szorították az ellenségeink Csonka-Magyarország határait ? Lehet-e elfeledni a munkásoknak azt, hogy mit vétettek a proletárdiktatúra tüzesszájú és véreskezű népbiztosai a keresztény Magyarország hagyományai ellen ? Lehetséges volna az, hogy valaki komolyan visszasírja azt az időt, midőn Szamuelly Tibor halálvonata végigrobogott szá­­guldva az egész országban a hírhedt terrorcsapa­tokkal és teleaggatták a magyar akácfákat hon­­szerető földmívelők és becsületes magyar urak százainak vértanú testével ? Feledték volna már megint, hogy hit és honszeretet ellen mennyit és mennyiszer vétkeztek ezek, akik még nem is meg­győződésből csinálják mindezt, hanem azért a Júdás­­pénzért, melyet Moszkvából gurítanak véres kezek a világ valamennyi gyárvárosába. Azt hittük, hogy a magyar nép örökre kiábrán­dult ebből a vörös őrületből. Azt hittük, hogy itt többé talaja nem lesz a bolsevista-métely kórnak. Azt hittük, hogy az 1919. évben tett tapasztalatok örökre bebiztosították a magyar nép lelkét a Moszkvai Internacionálé lelki pestise ellen. Azt hittük, hogy az 1919-es kiábrándulás után vala­mennyi magyar munkás halálos ellensége lesz a bolsevizmusnak. Azt hittük, hogy a szociáldemok­raták is azon lesznek, hogy e gyászos uralom vissza ne térjen soha többé Magyarország tájékára. Azt vártuk, hogy főképen a szakszervezetek szálljanak szembe a néprontókkal.. Most pedig mégis azt látjuk, hogy Moszkva keze és Moszvka pénze mindenhová elér, mindenüvé eljut. Robbant, veszteget és gyújtogat! Szomorúan állapítjuk meg, hogy még mindig akadnak olyan hiszékenyek, akik engedik, hogy AZ ŐSI VÁR TITKA A Kis Újság regénye (3) Sandford elgondolkozva nézett maga elé, majd becsukta a jegyzőkönyvét és így szólt: — Ilyen esetekben számos lehetőséggel állunk szemben és ezek közül ki kell választani azt, ame­lyik a legtöbb kilátást ígéri. Ezt kell azután végig követni. Reméljük, asszonyom, hogy az ön sötét­­ aggodalmai túlzottak. Csak arra kérem, hogy ne tegyen semmit a világon ebben az ügyben, mert ezzel talán csak fokozhatná a bajt. Holnap reggel ott leszek! Lady Calverley fölemelkedett. A szeméből gyermeki bizalom sugárzott. A detektív felé nyúj­totta a kezét. — Minden bizalmam önben van, doktor úr! — mondta. — Köszönöm, szívemből köszönöm az ön ígéretét! Sandford az ajtóig kísérte vendégét. — És lehetőleg minél kevesebbet beszéljen az ügyről ! — kérte a távozót, — néha egy fölösleges szó hónapok munkáját is tönkreteheti. Lady Calverley bólintott. — Természetes, hogy nem fogok beszélni, ha ön így kívánja. Kérdően tekintett a detektívre. —­ A társalkodónőm­nel sem szabad erről be­szélnem ? Sara Robe kisasszonyt valósággal család­tagnak tekintjük. Ha nem voltunk otthon, ő volt a háziasszony és ő vezette a háztartást már akkor is, amikor a férjem még nőtlen ember volt. Sandford egy pillanatnyi gondolkodás után felelt !’’ — A legjobb lesz, ha vele sem beszél a dologról. A viszontlátásra holnap reggel Sunburyben ! KÉTFÉLE CIGARETTA Az első vonattal megérkezett Sandford a kis állomásra. Könnyű, nyitott kocsi várt itt rá, hogy elvigye az ősi várba. Itt a detekt a nyomban lady Calverley elé került. —• Szeretném azonnal szemügyre venni azt a szobát, ahol a lovag képe függ, — szólt Sandford, amikor az inas­a holmijával eltávozott. Lady Calverley húzódozott. — Nem maradhatna ez későbbre, doktor úr? Hátha közben történik valami! Kezdjük talán később a nyomozást. Sandford mosolygott. — De hiszen éppen a nyomozás érdekében akarom a szobát megszemlélni. — Hát azt gondolja, hogy a férjem abban a szobában ... — Tehetetlenül bámult a detektívre. — Egyelőre nem gondolok semmit, — vála­szolt Sandford tiltakozó kézmozdulattal, — ez majd csak később következns. — Azonnal hozom a kulcsot.. . Ezekkel a szavakkal lady Calverley a nagy elő­csarnok lépcsője felé indult. Ekkor puha asszonyi hang szólalt meg : — Ha megengedi, én majd előhozom a kulcsot! Sandford a hamu irányába tekintett. Csak most vette észre, hogy egy harmadik személy is jelen van, aki eddig visszahúzódott a hatalmas előcsarnok homályába. — A házvezetőnőnk, Sara Robe kisasszony, — mutatta be lady Calverley. — Ahá! — gondolta Sandford, — ez hát a társalkodónő. A detektív meghajolt, a házvezetőnő pedig bólintott a fejével és elindult a lépcsőn, hogy el­hozza a kulcsot. Sandford önkéntelenül is figyelmesen nézett, utána. A magas karcsú nő olyan méltósággal viselte egyszerű ru­káját, mint valami királynői palástot és hajának szőke csigái úgy ragyogtak a délelőtti napfényben, mint egy aranykorona abroncsai. Nem volt szép nő, de mégis vonzó, megragadó volt a­ megjelenése. — Menjünk fel talán mi­­?­ — javasolta lady Calverley. Sandford beleegyezett. A lépcsőről magas, ivett ablakon át ki lehetett látni a parkba, a százados fák hajladozó koronáira, amelyeknek az árnyékában régen elporladt nem­zedékek is hűsöltek. * — Szokott az ön férje esténként kisétálni! — kérdezte Sandford, egy hirtelen támadt ötletére hallgatva. — A férjem néha naplementekor lesétált a parkba, — felelte lady Calverley, — de a kér­déses napon itthon maradt este a dolgozószobájában — Teljesen bizonyos ebben? — Feltétlenül. — De megtörténhetett az­­, hogy elhagyta a házat anélkül, hogy akár ön, aká­r más észre­vehette volna ? Talán oka is volt erre. Mondjuk például, hogy meglátta a lovászfiút, amint megint esti vadászatra lopódzik . .. — Nem hiszem. —­ Hiányzik valami értéktárgy ?! — Nem. Semmi sem hiányzik. Az első emeleten a házvezetőnő jött velük szemben, a kulccsal a kezében. Átadta a kulcsot úrnőjének, ez pedig kinyitotta a legelső ajtót. A "A kék szoba", amint a kékszínű fali kárpit­t azt nevezték, — csaknem üres terem volt. Az egyik falon, mint a szoba egyetlen dísze, a lovagkép függött. Sandford a kép elé lépett és önkéntelenül is­ összerázkódott, mert a kép mellén valóban tallér­­nagyságú, csaknem megszáradt vérfolt volt látható. A detektív megvizsgálta a parkétás padlót és a falakat, de további vérnyomokra sehol sem bukkant. Különös dolog volt ez. Sandford le aka­ra emelni a képet a falról, hogy a vérfoltot közelebbről is megtekintse.­­ A kép szorosan a falba van erősítve, dokto­­r ! — figyelmeztette lady Calverley. — Kár ! Őseink néha nagyon ügyetlenek vol­­t­­ak! — jegyezte meg Sandford és eleresztette a­­ képet.­­ (Szerdán folytattuk.) KIS ÚJSÁG 1927 március 1

Next