Kis Ujság, 1927. július (40. évfolyam, 146-172. szám)
1927-07-01 / 146. szám
IS_ KIS ÚJSÁG Az emberek vetése — Isten vetése A szérűs kertekben ki- és befordulnak a vendégoldallal megtoldott óriásszekerek és kezdik kazalba rakni az Isten áldását. Ugyanakkor az embermagtárakból, az iskolákból nagy rajokban indulnak kifelé az emberbarázdák. Ott már vége van a zsákolásnak is. Csodálatosan szépen rendeződött elígy az életünkben. A városi ember akkor indul el a széles határok felé, visszahajtani a fejét az anyaföld szívére, bevenni magát az árnyas erdők sűrűjébe, amikor ott a természetben, a föld ölén, minden zsendül-zsongul beérik, amikor a föld és a föld embere a legmeghittebb szövetségben élnek együtt s amikor az erős kapocs, a szó szórót értelmében vér és hús közöttük. Péter-Pál napján a debreceni nagy határban a Duna-Tisza közén, ott, ahol nincsen se vége, se hossza a búzatáblának, és ameddig a szem ellát, mindenütt aranyló kalász, Péter-Pál napján kimennek a népek, — vezetik őket lelki pásztoraik és világi elöljáróságok — és ők kimennek apraja-nagyja ünneplőruhásan, virágkoszorúsan, tömjénnel s a szívükben mirhával, hogy megállva a föld szélén, ott, ahol az élet terem, térdreborulva imádják a földet és a föld fölött a magasságos Istent, aki a magot megsokasította. Nagy precesszió a földek felé. Eljegyzés a munka és a munkát megfizető föld között, úgy, ahogyan valamikor Velence városának dogója vonult ki minden esztendőben arannyal, ezüsttel, drágakövekkel felékesítve, nagy kísérettel, a hatalmas város eljegyezte magát a tengerrel. A végtelen és titokzatos hullámokkal, a mélységessel és erőssel, amely utat nyitott a városnak a világ végtelenje felé. A város eljegyezte magát a tengerrel, hogy egyedül a magáénak mondhassa őt, hogy a tengert rákényszerítse az örökkévaló hűségre, hogy fülébe súghassa forró vallomásait és ilymódon szerelmesévé tegye nemes Velence városának. A magyar ember odaborul a földje szélére és nemcsak szerelmes szavakat, hanem hittel teli vallomást tesz a föld szélén, szíve legtisztább imájával adózik neki és térdet-fejet hajt előtte. Megszenteli, megkereszteli a földet Péter-Pál napján, azután másnapra virradóra elindulnak a nagy csapatok, a barna kaszások, a virágos kedvű marokszedő lányok, a kévekötők, a vízhordók, az ételhordók, elindul az egész falu, ki a földekre. Ugyanakkor, amikor a városban bezárulnak a tantermek, üresen maradnak a padok, elcsittulnak és kihaltak lesznek a nagy játékos udvarok és magára marad a betűk országútija. Ugyanakkor pezseg, forr, szikrázik és izzó az élet, a völgyek ölén, dülőutak mentén, véges-végig a Tisza-Duna két partján. Hej, micsoda élet, az az élet, az a szabadságos nagy élet, azt csak az tudja, akinek a lába taposott már a szúrós tarlón, aki már álmodott virágos álmokat a kazal tövében, akinek a szívében dobol a cséplőgépnek búgószava. Nem tud úgy muzsikálni, nem tud olyan szépen dalolni ezen a világon semmi, mint a gép, amikor az életet bontja-ontja a kalászokból. És nem tud úgy muzsikálni a legszebb zenekar, mint mikor a malomban az aranyszemekből a hófehér lisztet őrli ki a pitlé. És az ember a föld fia, az Isten gyermeke, aki befogja magát ennek az életnek a szolgálatába. A háziszőttes lobog a karján, előtte a kék sarc, egyik csípőjére odaakasztva a vége és a hatalmas karok nagy ívben vágják a rendeket. A homlokáról odahull a verejtéke a lába elé. A verejtékével öntözi azt a földet, amelyik a mindennapi kenyeret, a mindennapi életet adja neki. Úgy kell lenni, hogy a városi ember ösztönösen fogja ki magát a szellemi életből és menekül elpuhult testével, fölzaklatott lelkével ki a földek közé akkor, amikor ott a földeken a levegőben izzik, szikrázik a legtisztább és legszentebb munka. Anélkül, hogy tudná, át akar itatódni ezzel a földből kihasadó szűztiszta életerővel, így van ez jól. Vissza kell térnünk a földhöz. Felszívni magunkba a földből az örökifjúságot és a munkába vetett örök hitet. Meglátogathatják földi és égi viharok, jég veri, villám hasogatja, megtépi a szél, de a föld lerázza magáról az Isten haragját, hatalmasan nyújtózik, az életerőt mélyebbről hozza ki, de a magot kiérleli. Milyen jó volna, ha az asszonyok vissza tudnának térni önmagukhoz és megtalálnák magukban a jó földanyát. Az anyák, akik szeptember havában elviszik szívük drága gyümölcsét az iskolába, most magukhoz ölelnék őket és kivinnék ezeket a sarjadó, fejlődő, kicsike fácskákat oda a földek szélére. Hadd tanulják meg az ősi fáktól, hogyan kell zúgatni, itt a magyar síkon. Hadd tanulnák meg a magyar pataktól, hogyan kell csörgedezve tovább vinni és szétöntözni, hogy foganatja legyen, a magyar vizeket. Tanulnák meg magyar szántóvetőtől, hogyan kell bevetni a magyar televényt, hogy beérjen belőle a magyarok vetése ... A föld embere Péter-Pál napján ünneplőbe öltözik, tömjénnel és mirhával megyen a búzaföld szélére aratás előtt. Vájjon ünneplőbe öltözteti-e a lelkét mindegyik, amikor az ember gyümölcs és embervetéshez közeledik ? Ilyenkor a nagy betakarítás ünnepe előtt és ünnepe után, amikor a gazda áhítattal a lelkében hordja be a szérűskertekbe a föld termését és ilyenkor, amikor hazaviszi a gyermekét és az iskolák nagy ármádiákban küldik őket szerteszéjjel az egész országba, a szülői hajlékba, hogy ugaron maradjon a lelkük, hogy pihenjen ési erőt gyűjtsön a jövő esztendei vetés elé, vigyázzanak arra, a szülők és mindazok, akik bebocsáttatnak a gyermekek világába, hogy mit művelnek a rájuk bízott, gondjukra adott ártatlan lelkekkel ? Jusson eszükbe, hogy ők a jövendőnek beláthatatlan tengere. Hogy rajtuk keresztül és általuk kapcsolódik bele a mi életünk a végtelenbe. Öltsük magunkra ünneplő ruhánkat és amikor az iskola visszaadja nekünk őket és ránk bízza őket egészen és mi megint magunkénak mondhatjuk őket, akkor jegyezzük el velük a lelkünket, vígasságosan. És ne sajnáljuk tőlük az örömöket, a jó soh se legyen sok; az éber vigyázás legyen mindig kevés , az erő és a hit forrása kiapadhatatlan az ő számukra. Jól gondoljuk meg, nemsokára kihull a mi kezünkből a pengő kasza, a marokszedő sarló, a kövekötőkötél és a föld rájuk fog bízatni, őket fogja csatasorba állítani. Akkor az ő homlokukról fog hullni a verejték, az ő szívük ismeri meg a szorongattatásokat, az ő lelkük a töredelmeket. Kint az országutakon fürgelábú csikók futkosnak a rogyásig megrakott szekerek után. A gazdaemberek most újra csikókat nevelnek. Tudja Isten, gépkocsik szaladgálnak szerteszéjjel, de a gazdák a háború óta megint csikókat nevelnek. Isten bocsássa meg a hasonlatot, az asszonyok szoknyája után azonban egyre kevesebb a fürgelábú, csilingelő kedvű apraja-nagyja. És ha van is, aligha forgatja a fejét olyan vidámboldogan, mint a jól tartott, gondozott, féltve őrzött fürge csikó. Pedig talán megéri az emberek vetése is. Pedig megérdemelné ez is . .. Péter-Pál napi gondolatok volnának ezek, a vetés széléről és a fenyőfák aljáról. Szerdán este a parádi százados fenyők, alatt a selymes fű fölött, a dús bokrok között ezer Szentjános bogár világított. Kigyújtották a picike lámpácskákat és kimondhatatlan meghatóan és szorgalmasan hordták szerte-széjjel ezt a szerény pici világosságot, amelyben mégis szivárványszínűen szikrázott az isteni szikra. A mély sötétben oly hűségesen, oly kitartóan szálldostak, pattantak, körbe-körbe, jobb lábaira, előre-hátra, mindenfelé a fák sűrűje között. Át akarták itatni a sötétet szelid kis fényükkel. Világosságot, világosságot, suhogt a parányi szárnyacskájuk és szikráztak, világítottak, amennyiről tőlük tellett. Gyújtsuk ki magunkban mi is szentt jánosbogár-lámpásainkat és vigyük hűségesen szerte-széjjel a mély sötétben és higyyük azt, hogy világítani fog a szivárvány minden színében át fogja világítani a sötétet, ha csak mi visszük odaadóan és kitartóan. Szederkényi Anna g I ZRÍNYI pandúrja A KIS ÚJSÁG regénye. Irta Demeter György i. ni A szántóéi bég rózsás kedve elborult. Sem katonái, sem az íródeákja nem bírták kedvét lelni. Az adószedők kétszeresen hajtották be az évi adót, azonfelül ötven nyestbőrt és fiúszonkét arany és ezüst kelyhet szedtek össze, mégsem derült fel uruknak arca. Ibrahim, az íródeák, már negyedszer böngészte mégig a deftert, hogy vájjon melyik községből jöönne még valami különleges kincset kicsiholni, Hai kellemes meglepetést jelentene uruk számára. Mindhiába, a defterben nagyon sok volt már W 7, aláhúzott név, ami annyit jelentett, hogy azillető már elköltözött a vilajetből, a németek, vagyaz erdélyi fejedelmek földjére , esetleg a másvilágra , és épen a jobb birtokosok neve alatt szaporodtak az aláhúzások, akiknek hajdanra szép lovuk, ökrük és ékszerük is volt. Végre is földhöz csapta a deftert és indulatosan sétálgatott re és fel a szobában. — Már négy hete tart ez a gyötrelmes állapot, hogy a bég majd megesz bennünket, — szólt szerecsen szolgájához, — sem a szakácsok, sem én, sem a katonák nincsenek ínyére. Mindenben hibát talál és ha egy írást teszek elébe, még félig sem olvassa el, máris rongyokra tépi. Nem sokáig leszünk mi az ő szolgái. Én már érzem az útilaput a talpam alatt. Ezzel sovány horpaszaira tette két csontos, eres kezét és úgy bámult a néger arcába. A hatalmas szerecsen tágra nyílt szemmel nézett urára, akit eddig a bég mindenható tanácsadójának tartott. Jól esett neki, hogy ez a kis aszaltszilva formájú átvedlett görög inog és aggódik, aki máskor a háromágú ostorral hadonászott egész nap. Hát miért nem kérdezitek meg a béget, hogy miféle féreg rág a lelkén? Ahelyett, hogy találgatjátok és azzal mind dühösebbé teszitek. — Hm, mondasz valamit, csak merném megkérdezni tőle, de úgy néz rém, mintha fel akarna öklelni. . — Alighanem asszony van a dologban, — szólt a szerecsen, húsos ajkait nevetésre húzva, mire villogó fehér fogai, mint sötét függönytől rejtett gyöngyök, villantak elő. — Gondolod? Talán hallottál valamit a cselédségtől? Szólj, ha tudsz valamit. Mondd el, de csak nekem, aztán kapsz egy szép aranypoharat. — Volt a bég konyháján egy fiatal magyar lány. A bég valahogy szemet vetett reá és egyszer az udvaron megállította és beszélt vele. Azután mindennap kiment a bég, mikor a nagyedényeket öblögették és azt a lányt nézegette, de úgy, hogy a és mikor a lány ritkán rápillantott, hirtelen lekapta róla szemét és átnézett a tihanyi partra. — Csakugyan, te Nurlah, csakugyan? — kér-Hedezte Ibrahim hevesen és közelebb lépett a feketete képű óriáshoz, úgy bámult fel annak fényes bőrű ábrázatára, még lábujjra is állt. — Csakugyan így van, de ez még nem minden. A bég egy alkalommal drága selyemruhát és aranypénzeket adott három konyhalánynak. De én észrevettem, hogy a legszebb holmit annak a magyar lánykának adta, aki mosogatás közben oly szépen énekelt és a haja a hajlásig ért. Mindjárt kitaláltam, hogy a másik kettő csak a szándék elleplezése végett jutott a konchoz. — Nagy kópé vagy te Nuri, nemhiába félig arab vagy, benned van az arabok esze és szeme is, hogy a hollók csípjék ki a két vereshagymaszínű szemedet. A legkisebbik aranypohár már is a tied, de mondd el mind, amit tudsz. — Ami most jön, azt nem tudom biztosan, mert sem nem láttam, sem nem hallottam, csak úgy gondolom, hogy a Szaffika valamit megtudott a cselédségtől és felpénzelte a lányt, hogy tűnjön el. • A lány ugyanis egy éjszaka eltűnt. Egyszerűen megszökött. — Megszökött ? ! — kiáltotta Ibrahim örömmel — hisz akkor vissza lehet hozatni erővel — és vígságában úgy ugrált, hogy a papucsai hangosan ütődtek meztelen talpához. — Persze Szaffikának nincs ínyére, ha a bég más nőre kacsingat, azért nem sajnált egy zacskó aranyat a lánytól, csakhogy egyedül maradjon a bég portáján. Aztán mondd csak, te Nuri, szép az a lány ? — kérdezte az íródeák, hamiskásan hunyorítva szerecsenre. — Ahogy vesszük, tudod te, hogy az asszonynépnél nem a szépség a legfontosabb, hanem a járás, a hang, a kiejtés, a mosoly, a lehelletének az illata, ami a férfit elszédíti. Tudom én ezt, még eunuch koromból, mikor a drinápolyi basa háremében szolgáltam, az sem a legszebbet szerette. Elég baj volt nekem, mert ép annak az olasz lánynak 1927 július 1