Kis Ujság, 1927. július (40. évfolyam, 146-172. szám)

1927-07-01 / 146. szám

IS_ KIS ÚJSÁG Az emberek vetése — Isten vetése A szérűs kertekben ki- és befordulnak a vendég­oldallal megtoldott óriásszekerek és kezdik kazalba rakni az Isten áldását. Ugyanakkor az ember­­magtárakból, az iskolákból nagy rajokban indul­nak kifelé az emberbarázdák. Ott már vége van a zsákolásnak is. Csodálatosan szépen rendeződött el­­így az életünkben. A városi ember akkor indul el a széles határok felé, visszahajtani a fejét az anya­föld szívére, bevenni magát az árnyas erdők sűrű­jébe, amikor ott a természetben, a föld ölén, minden zsendül-zsongul beérik, amikor a föld és a föld embere a legmeghittebb szövetségben élnek együtt s amikor az erős kapocs, a szó szórót értelmében vér és hús közöttük. Péter-Pál napján a debreceni nagy határban a Duna-Tisza közén, ott, ahol nin­csen se vége, se hossza a búzatáblának, és ameddig a szem ellát, mindenütt aranyló kalász, Péter-Pál napján kimennek a népek, — vezetik őket lelki pásztoraik és világi elöljáróságok — és ők kimennek apraja-nagyja ünneplőruhásan, virágkoszorúsan, tömjénnel s a szívükben mirhával, hogy megállva a föld szélén, ott, ahol az élet terem, térdreborulva imádják a földet és a föld fölött a magasságos Istent, aki a magot megsokasította. Nagy pre­cesszió a földek felé. Eljegyzés a munka és a munkát megfizető föld között, úgy, ahogyan valamikor Velence városának dogója vonult ki minden eszten­dőben arannyal, ezüsttel, drágakövekkel feléke­sítve, nagy kísérettel, a hatalmas város eljegyezte magát a tengerrel. A végtelen és titokzatos hullá­mokkal, a mélységessel és erőssel, amely utat nyi­tott a városnak a világ végtelenje felé. A város el­jegyezte magát a tengerrel, hogy egyedül a magáé­nak mondhassa őt, hogy a tengert rákényszerítse az örökkévaló hűségre, hogy fülébe súghassa forró vallomásait és ilymódon szerelmesévé tegye nemes Velence városának. A magyar ember odaborul a földje szélére és nemcsak szerelmes szavakat, hanem hittel teli vallomást tesz a föld szélén, szíve legtisztább imájá­val adózik neki és térdet-fejet hajt előtte. Megszen­teli, megkereszteli a földet Péter-Pál napján, azután másnapra virradóra elindulnak a nagy csapatok, a barna kaszások, a virágos kedvű marokszedő lányok, a kévekötők, a vízhordók, az ételhordók, elindul az egész falu, ki a földekre. Ugyanakkor, amikor a városban bezárulnak a tantermek, üresen maradnak a­ padok, elcsittulnak és kihaltak lesznek a nagy játékos udvarok és magára marad a betűk országútija. Ugyanakkor pezseg, forr, szikrázik és izzó az élet, a völgyek ölén, dülőutak mentén, véges-végig a Tisza-Duna két partján. Hej, micsoda élet, az az élet, az­ a szabadságos nagy élet, azt csak az tudja, akinek a lába taposott már a szúrós tarlón, aki már álmodott virágos álmokat a kazal tövében, akinek a szívében dobol a cséplőgépnek búgószava. Nem tud úgy muzsikálni, nem tud olyan szépen dalolni ezen a világon semmi, mint a gép, amikor az életet bontja-ontja a kalászokból. És nem tud úgy muzsikálni a legszebb zenekar, mint mikor a malomban az aranyszemekből a hófehér lisztet őrli ki a pitlé. És az ember a föld fia, az Isten gyermeke, aki befogja magát ennek az életnek a szolgálatába. A háziszőttes lobog a karján, előtte a kék sarc, egyik csípőjére odaakasztva a vége és a hatalmas karok nagy ívben vágják a rendeket. A homlokáról odahull a verejtéke a lába elé. A ve­rejtékével öntözi azt a földet, amelyik a minden­napi kenyeret, a mindennapi életet adja neki. Úgy kell lenni, hogy a városi ember ösztönösen fogja ki magát a szellemi életből és menekül elpuhult testé­vel, fölzaklatott lelkével ki a­ földek közé akkor, amikor ott a földeken a levegőben izzik, szikrázik a legtisztább és legszentebb munka. Anélkül, hogy tudná, át akar itatódni ezzel a földből kihasadó szűztiszta életerővel, így van ez jól. Vissza kell tér­nünk a földhöz. Felszívni magunkba a földből az örökifjúságot és a munkába vetett örök hitet. Meg­látogathatják földi és égi viharok, jég veri, villám hasogatja, megtépi a szél, de a föld lerázza magáról az Isten haragját, hatalmasan nyújtózik, az élet­erőt mélyebbről hozza ki, de a magot kiérleli. Milyen jó volna, ha az asszonyok vissza tudnának térni önmagukhoz és megtalálnák magukban a jó földanyát. Az anyák, akik szeptember havában elviszik szívük drága gyümölcsét az iskolába, most magukhoz ölelnék őket és kivinnék ezeket a sarjadó, fejlődő, kicsike fácskákat oda a földek szélére. Hadd tanulják meg az ősi fáktól, hogyan kell zú­­gatni, itt a magyar síkon. Hadd tanulnák meg a magyar pataktól, hogyan kell csörgedezve tovább vinni és szétöntözni, hogy foganatja legyen, a magyar vizeket. Tanulnák meg magyar szántó­­vetőtől, hogyan kell bevetni a magyar televényt, hogy beérjen belőle a­­ magyarok vetése ... A föld embere Péter-Pál napján ünneplőbe öltözik, tömjénnel és mirhával megyen a búzaföld szélére aratás előtt. Vájjon ünneplőbe öltözteti-e a lelkét mindegyik, amikor az ember gyümölcs és embervetéshez közeledik ? Ilyenkor a nagy betaka­rítás ünnepe előtt és ünnepe után, amikor a gazda áhítattal a lelkében hordja be a szérűskertekbe a föld termését és ilyenkor, amikor hazaviszi a gyermekét és az iskolák nagy ármádiákban küldik őket szerteszéjjel az egész országba, a szülői haj­lékba, hogy ugaron maradjon a lelkük, hogy pihen­jen ési erőt gyűjtsön a jövő esztendei vetés elé, vigyázzanak arra, a szülők és mindazok, akik be­bocsáttatnak a gyermekek világába, hogy mit mű­velnek a rájuk bízott, gondjukra adott ártatlan lelkekkel ? Jusson eszükbe, hogy ők a jövendőnek beláthatatlan tengere. Hogy rajtuk keresztül és általuk kap­csolódik bele a mi életünk a végte­lenbe. Öltsük magunkra ünneplő ruhánkat és amikor az iskola visszaadja nekün­k őket és ránk bízza őket egészen és mi megint magunkénak mondhatjuk őket, akkor jegyezzük el velük a lelkünket, vígas­­ságosan. És ne sajnáljuk tőlük az örömöket, a jó soh se legyen sok; az éber vigyázás legyen mindig kevés , az erő és a­ hit forrása kiapadhatatlan az ő számukra. Jól gondoljuk meg, nemsokára kihull a mi kezünkből a pengő kasza, a marokszedő sarló, a kövekötőkötél és a föld rájuk fog bízatni, őket fogja csatasorba állítani. Akkor az ő homlokukról fog hullni a verejték, az ő szívük ismeri meg a szo­­rongattatásokat, az ő lelkük a töredelmeket. Kint az országutakon fürgelábú csikók futkos­nak a rogyásig megrakott szekerek után. A gazda­emberek most újra csikókat nevelnek. Tudja Isten, gépkocsik szaladgálnak szerteszéjjel, de a gazdák a háború óta megint csikókat nevelnek. Isten bocsássa meg a hasonlatot, az asszonyok szoknyája után azonban egyre kevesebb a fürgelábú, csilingelő kedvű apraja-nagyja. És ha van is, aligha forgatja a fejét olyan vidámboldogan, mint a jól tartott, gondozott, féltve őrzött fürge csikó. Pedig talán megéri az emberek vetése is. Pedig megér­demelné ez is . .. Péter-Pál napi gondolatok volnának ezek, a­ vetés széléről és a fenyőfák aljáról. Szerdán este a parádi százados fenyők, alatt a selymes fű fölött, a dús bokrok között ezer Szentjános bogár világí­tott. Kigyújtották a picike lámpácskákat és ki­mondhatatlan meghatóan és szorgalmasan hordták szerte-széjjel ezt a szerény pici világosságot, amely­ben mégis szivárványszínűen szikrázott az isteni szikra. A mély sötétben oly hűségesen, oly kitar­tóan szálldostak, pattantak, körbe-körbe, jobb lá­baira, előre-hátra, mindenfelé a fák sűrűje között. Át akarták itatni a sötétet szelid kis fényükkel. Világosságot, világosságot, suhogt a parányi szár­­nyacskájuk és szikráztak, világítottak, amennyiről tőlük tellett. Gyújtsuk ki magunkban mi is szentt jánosbogár-lámpásainkat és vigyük hűségesen szerte-széjjel a mély sötétben és higyyük azt, hogy világítani fog a szivárvány minden színében át fogja világítani a sötétet, ha csak mi visszük­ odaadóan és kitartóan. Szederkényi Anna g ­I ZRÍNYI pandúrja A KIS ÚJSÁG regénye.­­ Irta Demeter György i. ni A szántóéi bég rózsás kedve elborult. Sem ka­tonái, sem az íródeákja nem bírták kedvét lelni. Az adószedők kétszeresen hajtották be az évi adót, azonfelül ötven nyestbőrt és fiúszonkét arany és ezüst kelyhet szedtek össze, még­sem derült fel uruknak arca. Ibrahim, az íródeák, már negyedszer böngészte m­égig a deftert, hogy vájjon melyik községből jöönne még valami különleges kincset kicsiholni, Hai kellemes meglepetést jelentene uruk számára.­­ Mindhiába, a defterben nagyon sok volt már W­ 7, aláhúzott név, ami annyit jelentett, hogy az­­illető már elköltözött a vilajetből, a németek, vagy­­az erdélyi fejedelmek földjére , esetleg a másvilágra , és­ épen a jobb birtokosok neve alatt szaporodtak az aláhúzások, akiknek hajdanra szép lovuk, ökrük és ékszerük is volt. Végre is földhöz csapta a deftert és indulato­san sétálgatott re és fel a szobában. — Már négy hete tart ez a gyötrelmes állapot, hogy a bég majd megesz bennünket, — szólt sze­­recsen szolgájához, — sem a szakácsok, sem én, sem a katonák nincsenek ínyére. Mindenben hibát talál és ha egy írást teszek elébe, még félig sem ol­vassa el, máris rongyokra tépi. Nem sokáig leszünk mi az ő szolgái. Én már érzem az útilaput a talpam alatt. Ezzel sovány horpaszaira tette két csontos, eres kezét és úgy bámult a néger arcába. A hatalmas szerecsen tágra nyílt szemmel né­zett urára, akit eddig a bég mindenható tanács­adójának tartott. Jól esett neki, hogy ez a kis aszaltszilva formájú átvedlett görög inog és aggó­dik, aki máskor a háromágú ostorral hadonászott egész nap.­­ Hát miért nem kérdezitek meg a béget, hogy miféle féreg rág a lelkén? Ahelyett, hogy találgatjátok és azzal mind dühösebbé teszitek. — Hm, mondasz valamit, csak merném meg­kérdezni tőle, de úgy néz rém, mintha fel akarna öklelni. . — Alighanem asszony van a dologban, — szólt a szerecsen, húsos ajkait nevetésre húzva, mire vil­logó fehér fogai, mint sötét függönytől rejtett gyön­gyök, villantak elő. — Gondolod? Talán hallottál valamit a cseléd­ségtől? Szólj, ha tudsz valamit. Mondd el, de csak nekem, aztán kapsz egy szép aranypoharat. — Volt a bég konyháján egy fiatal magyar lány. A bég valahogy szemet vetett reá és egyszer az udvaron megállította és beszélt vele. Azután mindennap kiment a bég, mikor a nagyedényeket öblögették és azt a lányt nézegette, de úgy, hogy a és mikor a lány ritkán rápillantott, hirtelen lekapta­­ róla szemét és átnézett a tihanyi partra. — Csakugyan, te Nurlah, csakugyan? — kér-He­dezte Ibrahim hevesen és közelebb lépett a feketete képű óriáshoz, úgy bámult fel annak fényes bőrű­­ ábrázatára, még lábujjra is állt. — Csakugyan így van, de ez még nem minden. A bég egy alkalommal drága selyemruhát és arany­pénzeket adott három konyhalánynak. De én észre­vettem, hogy a legszebb holmit annak a magyar lánykának adta, aki mosogatás közben oly szépen énekelt és a haja a hajlásig ért. Mindjárt kitaláltam, hogy a másik kettő csak a szándék elleplezése végett jutott a konchoz. — Nagy kópé vagy te Nuri, nemhiába félig arab vagy, benned van az arabok esze és szeme is, hogy a hollók csípjék ki a két vereshagymaszínű szemedet. A legkisebbik aranypohár már is a tied, de mondd el mind, amit tudsz. — Ami most jön, azt nem tudom biztosan, mert sem nem láttam, sem nem hallottam, csak úgy gondolom, hogy a Szaffika valamit megtudott a cselédségtől és felpénzelte a lányt, hogy tűnjön el. • A lány ugyanis egy éjszaka eltűnt. Egyszerűen­­ megszökött. — Megszökött ? ! — kiáltotta Ibrahim öröm­mel — hisz akkor vissza lehet hozatni erővel — és vígságában úgy ugrált, hogy a papucsai hangosan ütődtek meztelen talpához. — Persze Szaffik­ának nincs ínyére, ha a bég más nőre kacsingat, azért nem sajnált egy zacskó aranyat a lánytól, csakhogy egyedül maradjon a bég portáján. Aztán mondd csak, te Nuri, szép az a lány ? — kérdezte az íródeák, hamiskásan hunyo­rítva szerecsenre. — Ahogy vesszük, tudod te, hogy az asszony­népnél nem a szépség a legfontosabb, hanem a járás, a hang, a kiejtés, a mosoly, a lehelletének az illata, ami a férfit elszédíti. Tudom én ezt, még eunuch koromból, mikor a drinápolyi basa háremé­ben szolgáltam, az sem a legszebbet szerette. Elég baj volt nekem, mert ép annak az olasz lánynak 1927 július 1

Next