Kis Ujság, 1927. szeptember (40. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-01 / 197. szám

2 Megkezdődik a politikai élet 11—iiiiim iinh ! —————■ Bethlen miniszterelnököt Budapestre várják Ámbár a képviselőház csak október derekán ül össze, a jelek arra vallanak, hogy a politikai élet rövidesen megindul. Az egyes miniszterek még leginkább a vidéket járják, ahol azonban erősen foglalkoznak az időszerű kérdésekkel. A legtöbbjük a napokban újra elfoglalja hivatalát, hogy a nyári pihenő után munkához lásson. A szabadságon lévő képviselők közül is sokan felutaztak már a fővá­rosba és a pártkörök lassan kint benépesednek. Az érdeklődés természetesen a Rothermere-mozgalom felé irányul. Nagyon valószínű, hogy azok a táma­dások, amik a szomszédos kisántant­ államok részé­ről Magyarország ellen elhangzanak, a képviselő­házban nem maradnak majd válasz nélkül. Politikai körökben egyébként nagy megelége­déssel beszélnek arról a sikerről, amit Berzeviczy Albert magyar kiküldött aratott a képviselők párisi nemzetközi tanácskozásán. Az egységes párt nevé­ben Almásy László sürgönyileg üdvözölte Berze­­viczyt, kijelentve, hogy a magyar csoport műkö­dése a nemzet elismerésére méltó és érdemes. Gróf Bethlen István miniszterelnök a jövő héten néhány napra megszakítja nyári pihenőjét és szep­tember elején Inkéről rövid tartózkodásra Buda­pestre jön. A miniszterelnök nem veszi át hivatala vezetését, csupán fontosabb, sürgős ügyekben hallgatja meg a tá­jékoztató jelentéseket. Pár napi budapesti tartózko­dás után újból visszatér Inkére, ahonnan végérvénye­sen október elején tér vissza a fővárosba. A kormány tagjai egyébként nyári szabadsá­guk befejeztével sorra foglalják el hivatalukat. Hermann Miksa kereskedelmi miniszter e hét végén veszi át minisztériumában az ügyek vezetését. Scitovszky Béla belügyminiszter is hazajött és hol­nap, szeptember elsején foglalja el ismét hivatalát. Bod János pénzügyminiszter már tegnap és ma hivatalában tartózkodott. A pénzügyminiszter e héten még Balatonalmádiba utazik vissza, de a jövő héten szabadságát befejezi és átveszi hiva­talát. Vas­s József helyettes miniszterelnök szerda reg­gel Veszprémbe utazott. A helyettes miniszterelnök egy érdekes összejövetelen vesz részt Veszprémben, amely Rott Nándor püspöknél zajlik le. Az össze­jövetelen Rómában végzett egyházférfiak vesznek részt. Ezeket az összejöveteleket évről-évre mindig másutt szokták megrendezni. A múlt évben a meg­boldogult Prohászka Ottokárnál Székesfehérvárott rendezték meg. Vass József Veszprémből Balatonfüredre megy át, ahol édesanyjánál tesz látogatást. Sopronból jelentik: Mayer János földmívelés­­ügyi miniszter Eszterházára érkezett, ahol az állo­máson Esterházy Pál herceg és Ghiczy Ödön főszolga­bíró fogadta. A földmívelésügyi miniszter meg­tekintette az eszterházai vetőmagnemesítő telepet, az uradalmi tőzeggyárat, valamint a Hanságnak ama részeit, amelyeket termőterületté alakítottak át, továbbá a Fertő-csatornát. Délben a herceg ebéden látta vendégül a minisztert. Ebéd után a miniszter és kísérete Fertőendrére hajtatott, ahol a hercegi új tehenészetet, a sajtgyárat, a yorkshiri sertéstenyészetet tekintette meg. Innen Csermajorra mentek, ahol megnézték a kisgazdaképző intézetet, majd az öntésmajorban lévő szeszgyárat. Hét óra­kor Kapuvárra érkezett a miniszter, ahol a hercegi húsárúgyár üzemét mutatták meg neki. A miniszter az esti vonattal utazott el Kapuvárról. AKIK ÚJRA KEZDTÉK AZ ÉLETET A KIS ÚJSÁG REGÉNYE (8) Nagy csend ült közéjük. Odakünn az erdő mélyén küzködött a fák sötét ágai között a honta­lan lélek ... A jegyző úr megismételte: I­gik »Mit ér minden, ha nem volt jó anyja az em­­'"Kinek ...» ebben benne van minden . .. Icuka Józsival beszélt halkan, s — Mit hallott még róluk és kik azok, akikhez tanítani jár? Hol laknak azok? És kit tanít­ottan?­­(Mennyit kérdez egyszerre ez a leány* — gon­dolta Józsi — némelyik leánnyal igazán beszélni nem lehet. Edith néni hirtelen kell a helyéről. — Most már menni kell. Ez a szélvész nem csillapodik. Ha tovább maradunk, még leszed a lábunkról. Ödön bácsi a nagy lelkesedés után ernyedten támaszkodott az asztalhoz. Félig lehunyt pillái mögött ő is a mélységbe merült. Oda, ahonnan a viharok kerekedtek a földekre, népekre és ahonnan a legszörnyűségesebb igazságok szakadnak ki. Az olyan igazságok, aminek az akasztófa árnyékában kristályosodnak lebírhatatlan valósággá. Edith néni rátette csontos kezét Ödön bácsi vállára. — Keljen föl, Ödön, indítunk — és kesernyé­sen tette hozzá. — Ez az Ödön átalussza az életét. És az ajtónál még egy utolsót csípett a férfinembe. — Ámbár a legtöbb férfi akkor is alszik, amikor ébren van . .. A férfiak nem feleltek, csak befelé gondolták, amit ilyenkor gondolni szoktak. Mikor kiléptek a házból, Edith néni mégis csak belekapaszkodott az ébren is alvó férfinem karjába : —­ Jézus, micsoda idő ... A keskeny úton ijesztően táncolt a fák árnyéka. A hosszú ágak, mint rémítő karok, mélyen nyúltak lefelé a fákról. Az ég alján száraz villámok vil­­lództak. Icuka Józsi mellett tipisgélt. Az összébb húzta vékony kabátját és arra gondolt, hogy talán esni is fog, mire visszafordul a villamos megállótól, pe­dig neki lyukas a cipője talpa. Icuka vékony alakjával összehúzódott a kő, sötét gallér alatt. Maga sem tudta miért, de a sírás fojtogatta és nevetni is tudott volna. »Mi lenne, ha most belekarolna Józsiba? ... Hiszen sötét van és a szél taszigálja őket,hátulról, mintha csak lapá­ton tologatnák mindet láthatatlan kemencébe. Mi gondolna akkor Józsi róla?* Szegény kis Icuka. Jobban hánytorgatták a habok szívecskéjét, mint a vihar az ágról szakadt levelet a lábuk előtt az út porában. Edith néni minden percben visított egyet. Megijedt az árnyéktól, bokortól, faágtól, mérföld­kőtől ... — Sohase lesz vége ennek az útnak, — nyög­­décselte. »Bárcsak ne is lenne vége soha !» — gondolta rá Icuka. — Maga nem fél, Józsi? — kérdezte halkan, mert nem bírta tovább a hallgatást. — Még talán fagyni is fog reggelre, — dörmö­­gött Ödön bácsi, pedig inkább nyár lehetne már . .. — Mitől félnék? — felelte Józsi. — Az ember nem tudja, mitől fél, csak fél, — fűzte a szót Icuka ... — Azt sohase tudja az ember, honnan jönnek az érzések, csak érzi, hogy van­nak ... — Rettenetes idő, — nyögött Edith néni. — Még az idő is megváltozott. Az is kegyetlenebb. A jegyző úr a foga közül sziszegte: — Nem jó sokat beszélni ilyen szélben, mert kihűl a tüdő. Edith néni élesen felelt: — A saját tüdejét féltse jegyzőcském, ne a másét. — A maga karja reszket Icuka, annyira fázik? — Ó, én egy cseppet sem fázom, inkább mele­gem van. — Akkor miért reszket, Icuka? — Nem tudom, Józsi. A szél dudált, vinnyogott, fütyült körülöttük kísértetiesen. A száraz ágak recsegve zuhantak a sűrűben. Nem beszéltek, jobban siettek. A kanya­rodónál azután meglátták a völgyben rohanó villa­most. .Felhangzott hozzájuk a csilingelés. — Végre, — sóhajtott Edith néni. Icuka ösztönösen ragadta meg a Józsi karját. • — Egyedül fog visszamenni, Józsi. — Nem baj az ... — Gondolni fogok magára, hogy ne érje baj... A fiú szíve megremegett az érintésre, de nyom nem maradt az érintés után. Icuka nem kapott választ. . . Éppen egy lámpa mellett haladtak el. Józsi oldalt nézett a topogó, keskeny alakra. A fa­­kon­ szőke hajkorona egy másikat juttatott eszébe. A koromfekete, gyűrűs, tömött, fénylő, akaratos fürtök. Márványfehér sima homlok és nagy leírha­tatlan szemek . .. Egyszer zöld, mint a tó sima tükre, ha indulatos, feneketlen fekete szem . .. A tengerszemű hölgy, — mondta ki a fiú aka-­­rata ellenére. Icuka fölnézett. —• Milyen tengerszemű hölgy? Ki az? Józsi zavartan. — Nem olvasta? Jókai írta. — Még nem. Szép? —­ A legis legszebb. Olyan nincs több a világon. — Kárpáthy Zoltán bizonyosan szebb. Tudja, milyennek képzelem én Kárpáthy Zoltánt? — Milyennek? — Találja ki. De mielőtt kitalálhatta volna , Edith néni visí­­tozva ugrott hátra. — Jézus Mária, mi volt az? Ödön bácsi csitította: —­ Valami kóbor kutya ugrott ki a bokorból... A lépcsőhöz értek és odalenn türelmetlen figyelmeztetéssel csöngetett a vezető. (Pénteken foloytatjuk.) KIS ÚJSÁG , 1927 szeptember 1 Mohács népe a Csele-pataknál A magyar tragédia 401-ik évfordulója Megható és szívhez szóló keretekben ünnepelte m­eg Mohács városa ez évben­ a mohácsi vész 401. év­fordulóját. Már a város külső képén is meglátszott, hogy a város ünnepel. Lobogódíszben a házak, a boltok zárva, a mezőkön is szünetelt a munka. Kora hajnalban pedig megszólaltak a csatakápolna kicsiny harangjai és zengve hirdették, hogy ma a város azokról emlékezik, akik négy évszázaddal ezelőtt a­ moh­ácsi mezőkön életüket áldozták a magyar nagyságért és dicsőségért. Reggel 7 órakor már megindult a népvándorlás a temető felé. A hivatalos nagy mise­­a Széchenyi-téren volt 10 órakor. A fogadalmi templom alapkövénél oltár állott. Előtte szószék. Az oltárra lombsátor borult, a város és az ország címereivel, lobogóival díszítve. Nagy tömeg gyülekezett össze. Az összes helyi hatóságok a vidéki, környékbeli papság, rengeteg nép. 10 órakor megkondul­­tak a város összes harangjai és megkezdődött a mise, amelyet fényes segédlettel dr. Frey János apátplébá­nos celebrált. A szentbeszédet utána Rausz Alajos ba­barci esperes mondotta. Magas szárnyalással vont ha­sonlatot az ország jelenlegi és a vészt megelőző állapota között s hatalmas beszéde nyomán nem maradt szem szárazon. Ugyanekkor a református templomban is volt istentisztelet, amelyen Mányoki Sándor református lelkész mondott áhítatot s utána hatalmas be­szédet. Délután Mohács városa hivatalosan megkoszorúzta a II. Lajos emlékművét. Délután 4 órakor a város ha­jóin az ünneplő közönség felment a Csele-patakhoz s an­nak mentén felzarándokolt az eszék-budai országút mellett álló emlékműhöz. Az ünnepség a Hiszekegy eléneklésé­­vel kezdődött, amely után Pap Ferenc városi díjnok elszavalta Lamperth Géza gyönyörű költeményét: Az örök Mohács­ot. Titána vitéz dr. Horváth Kázmér, Mo­hács város aljegyzője, a mohácsi csata emlékbizottságá­nak titkára mondott emlékbeszédet. Köszöntötte azo­kat, akik elzarándokoltak az emlékoszlophoz, hogy le­­rójják kegyeletük adóját a király és 20 ezer vitéznek emléke előtt. — Nincs emlékmű, — mondotta azután, — amely hatalmasabb és megrázóbb eseményt örökítene meg, mint az az emlékoszlop, amely előtt most Mohács népe áll, mert nincs emlékoszlop, nincs emlékmű az ország­ban, amelyhez a nemzet történelmének hatalmasabb jelentőségű és tragikusabb történelmi mozzanata fűző­dik. Könny és vér, halál és pusztulás, amit jelent nekünk ez az emlékmű, 20 ezer magyar vitéz katakombáját és ezrek, százezrek, milliók rabigába hurcolását. Történel­münk legsötétebb emlékei szentelik meg ezt a helyet s ha ezek a hegyek itt körülöttünk beszélni tudnának, ha ez a dombocska, amelyen állunk, megszólalhatna, ha a Csele-patak kiáltana, a borzalmak énekét halla­nék s az rázná meg lelkünket. Mert ez a hely tanú­bizonyságot tudna tenni róluk, akik innen délre elestek, mert itt ezen az országúton mentek, hogy nemzetüket a végpusztulástól és a török rabságtól megmentsék. Éppen ezért nincs szentebb hely ennél a mai napon ebben az országban s méltóbb arra, hogy sarainkat le­vetve közelítsünk feléje. Ezért zarándokol ma ide Mo­hács város népe és fog zarándokolni minden évben, hogy a hősöknek, akik ő érte is életüket áldozták, a nemzet kegyeletét lerójja. Utána dr. Margitay Lajos polgármester helyezte el a város koszorúját, a szobor talapzatán, majd Puppi Ignác százados a helyi fegyveres alakulatok nevében, Wolf Zsigmondné az Szr. Nőegylet és Lehmann Lajosné a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének mohácsi fiókja nevében helyezte el koszorúját. A lélekemelő ünnepség a Himnusz hangjaival vég­ződött.

Next