Kis Ujság, 1928. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-01 / 50. szám

o Korgányok­ miatt pusztul az állat A képviselőim szerdai ülése Az állategészségügyi javaslat tárgyalását kezdte meg ma a képviselőház. Malasits Géza a vita első szónoka, aki a h­ús­­vizsgálat kérdésének fontosságát hangoztatja. Fon­tosnak tartja, hogy az eb-kérdést is rendezzék, mert az ebzárlatokkal nem lehet megoldani a veszettség súlyos kérdését. Frishwirth Mátyás részletesen ismertette az elmúlt évek állatkiviteli kimutatását és azt hangoz­tatta, hogyha a mérleget javítani­­ várjuk és a többtermelés fokozására törekszünk, akkor az állategészségü­gy érdekében sürgősen meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. Határozati javaslatot ter­jeszt be, amely szerint utasítja a Ház a kormányt, hogy az ebadóból befolyó összegeket ne csak állat­egészségügyi, hanem ember­védel­mi célokra is hasz­nálják fel. Második határozati javaslatot terjeszt be arra vonatkozóan, hogy a kormány minél előbb indítsa meg a nép felvilágosítása érdekében a propagandát, főként a fertőző betegségekkel szemben való védekezés céljából és az állatok helyes gyógykeze­lése érdekében. A törvényjavaslatot egyébként el­fogadja. Reischl Richárd szólalt fel ezután. Huszonöt­­harmincmillió pergőt tesz ki körülbelül évenként az a kár, — mondotta, — amelyet az ország azáltal szenved, hogy eddig rendezetlenek voltak az állat­egészségügyi viszon­yok. A kóborcigányok okozzák a legtöbb bajt. Ahol csak kóborcigányok megfordulnak, ott a sertések nyolcvan százaléka, a többi állatoknak pedig ötven százaléka betegszik meg. Malasits szigorúnak tarotta az ebzárlatot. Szerin­tem nem elég szigorú, hiszen az én kerületemből is, ahol már három év óta van ebzárlat, 27 ember fekszik a Pasteur-intézetben. Határozati javaslatot nyújt be, hogy a nemzetgyűlés utasítsa a kormányt egy olyan törvényjavaslat beterjesztésére, amely a kóborcigányok letelepítéséről intézkedik. Az állat­orvosi intézményt államosítani kell és ezt mielőbb végre kell hajtani. Jókai-Ihász Miklós rámutat, hogy kivitelünk legnagyobb részét éppen az állatállomány kivitele képezi és ezért szükséges, hogy a nagy értéket képviselő állatállományunk egészségügyét korszerű intézkedésekkel védjük meg. Részletesen ismerteti a törvényjavaslat fontosabb intézkedéseit és főként a veszett állatokra vonatkozó rendelkezéseit emeli ki. Azt hangsúlyozza, hogy ilyen esetekben az egyéni érdekek figyel­men kívül hagyásával a leg­szigorúbb rendszabályokat kell élet­beléptetni. Báró Fray István a tisztviselők nevében vála­szol Gaal Gaszton beszédére. Meg van győződve arról, hogy Gaal Gaszton kijelentéseit jóhiszeműen tette. Vannak hanyag tisztviselők is, de ebből még nem lehet arra következtetni, hogy a magyar tisztviselői kar ne teljesítené pontosan és lelkiismeretesen kötelességét. A magyar tisztviselők mindig megmutatták, hogy helyzetük magaslatán álla­ak. Amíg más államok­ban a tisztviselők meg nem engedett eszközökkel harcoltak anyagi helyzetük javításáért, addig mi­­nálunk ilyesmi soha nem fordult elő. Elítélendő — mondotta, — ha a tisztviselők ügyével kapcsolat­ban a menekült tisztviselőket szidják és úgy állítják be a dolgot, mintha a bajok okozói ők lennének. A tisztviselők nagy hazafiassággal viselik a sorsukat és ezért őket csak elismerés illeti. Ezután az interpellációkra tértek át. Gál Jenő interpellált Lovászy Márton özvegyének nyugdíja ügyében. Walkó Lajos külügyminiszter válaszolt. Lo­vászy 1886-tól 1893-ig állott megyei szolgálatban. Ezután huszonöt évig nem volt közszolgálatban. 1918-ban két hónapig miniszter volt. Ekkor a mi­nisztertanács kivételesen engedélyt adott neki arra, hogy a 25 éves szolgálat megszakítása ellenére is felvehesse a nyugdíját. 1919-ben két hónapig ismét külügyminiszter volt és ezután is folyósították neki a nyugdíját 1920 végéig, amikor külföldre ment. A nyugdíjtörvény úgy intézkedik, hogy aki kül­földre megy, annak nyugdíja az első három évben szünetel, ha pedig tovább marad, elveszíti nyugdíját. Az özvegy csak akkor kaphat nyugdíjat, ha férje halála idején nyugdíjas volt. Gál Jenő : Csak szünetelt a nyugdíja. Walkó Lajos : Nem­ szünetelt, hanem elvesztette! A kormány a legszabályszerűbben járt el. Kéri válasza tudomásulvételét. A képviselőház a külügyminiszter válaszát tudomásul vette. ( A VILÁG URA gróf MONTÉ. KRISZTÓ 1108) — Igaza van, Wolfram úr, de be kell látnia, hogy ön akkor nagyon messzire ment és én jogosan cselekedtem. Azonban hagyjuk ezt. Én egész tel­kemből kérem, hogy felejtsük el a történteket és nyújtsunk kezet egymásnak. Nagyon örvendenék, ha valamit tehetnek önért. Ön igazán nem arra a munkára való, amit most végeztetnek önnel. Nekem esetleg kötelességeim is vannak önnel szem­ben. Az ön családneve ugyebár Büehting ? Wolfram meglepődve nézett a lordra, de nem felelt. — Igen, az ön neve Büehting. Ismertem az ön atyját, én fogtam le haldokló szemeit és az utolsó megbízását kell teljesítenem. — Mindenesetre jó lemre, ha ön bizonyíthatná, hogy csakugyan van ilyen meghatalmazása és még akkor is szívesebben venném, ha más kezekből vehetném át és nem az önéből. — Ön úgy beszél, mint minden ember, akinek a szenvedély diktálja a szavait, — mondta a lord komolyan és nyugodtan. — Engem azonban ez nem téríthet el szándékomtól. Az atyjával beszéltem, ez bizonyos, különben nem ismerhetném az ön nevét. Hogy ön és Buehting Wolfram egy és ugyanazon személy, azt a mormon táborban élő Bertoistól tudtam meg, akinek ön egy gyűrűt adott cserébe a fegyvereiért. — Jól van, elismerem, hogy Büehting Wolfram vagyok. És mi volt atyám utolsó üzenete szá­momra ? — Én a pusztában haldokolva találtam az ön atyját. Arra kért, hogy amit nála találok, — ha van rá mód, — adjam át a gyermekeinek. Az ön nővéré­nek tartózkodási helyét nem tudtam kikutatni. Önnel is — hisz tudhatja ezt, h­a véletlen hozott össze. Az ön atyjánál tízezer dollárt találtam és ha akarja, ezt azonnal átadhatom önnek. Gondoskod­jék róla, hogy nővére hozzájuthasson az őt meg­illető részhez. A lord kihúzta erszényét és a bankjegyeket letette az asztalra. — Mylord, —■' felélte Wolfram vérvörösre gyúrt arccal, — azokból a hírekből, amiket atyám­tól kaptunk, nem következtethetek arra, hogy ilyen összegeket hordott volna magánál és ennyi pénze lett volna. Azt kell hinnem, hogy ön akar engem segélyezni. De én nem fogadom el ezt a segít­séget. Közöttünk nem lehet barátság, hálával pedig nem­ akarok tartozni önnek. — És mégis hálával adós nekem, — felelte a lord. — Én és az a bizonyos Stanley, aki önt ide utasította, egy és ugyanazon személy. — Mit ? — kiáltott föl Wolfram, egész testében megrázkódva. — Ön Stanley úr? Ez nem igaz ! — De igaz. Én kitűnően értek külsőm elváltoz­­tatásához. Náthán úr tanuskodhatik mellettem. — Igen, — szólt közbe a bankár, — a lord és Stanley egy és ugyanaz az ember. — Ah, mylord, ah, ha ön az az ember, ak­kor szemébe mondom, hogy legyen átkozott! Igen, elátkozom önt, mint ahogyan megátkoztam Stan­­leyt, mert ő az oka minden szerencsétlenségünknek. Ha nem nyújtott volna módot rá, hogy átvándo­rolhassunk a pusztán, akkor ott vesztünk volna. Éhenhalunk mindketten és nem jövünk ebbe a vá­rosba, nem ismerjük meg ezeket a gyötrelmeket. Hogy bánnak itt velünk ! Hogyan fogadtak itt bennünket! Milyen rettenetes kínokat éltem én itt át ! Ah, ha ön az a Stanley, akkor hallja meg, hogy én nem vagyok hálás önnek. Eléje dobom a meglévő garasaimat és éjjel-nappal dolgozni fogok, hogy megfizethessem adósságomat. Egy fillérrel sem akarok önnek tartozni! Az ön tanácsa és pénze elátkozott! Gyorsan megfordult, felcsapta a kalapját és az ajtó felé indult. — Ember ! — kiáltott a lord utána sietve. —• ember! Hallgasson t még, ön a vesztébe rohan ! Várjon, mindent el kell mondanom Önnek! és megragadta az ifjú karját, hogy” visszatartsa­— Eleget hallottam már, — felel ez, — en­gedje el a karomat, mylord, vagy... Kirántotta magát és bevágta az ajtót maga után. A lord mozdulatlanul bámult a csukott ajtóra, összeszorított ajkai, hideg arca nem árulták el gondolatait.­­ — Tovább kell mennünk, Náthán úr, — szólt azután, — nem maradhat ennyiben az ügy. Mindent meg kell tudnia. Ebben az ifjúban annyi önállóság, annyi energia van, hogy az csodálatraméltó. Ez az ember nagy tettekre van hivatva. Menjünk utána, ha sikerül vele megértetnem magamat, jó. Ha nem, más úton-módon kell rajta segítenünk, de akarom, hogy sikerüljön. — Menjünk, menjünk akkor, mylord. Én rettenetesen félek. Ez az ember mindenre képes. Eddig még visszatartotta Amália iránti szerelme, de a kétségbeesés... a kétségbeesés ... Már föl is tette a kalapját és a lorddal együtt lesiettek az utcára. Már késő volt és az utcai nép­áradaton alig tudtak keresztül férkőzni. Néhány perc múlva ott voltak a kikötőben, ahol matrózokat munkásokat, férfiakat, nőket láttak ugyanabba az irányba rohanni. Valamit kiáltoztak egymásnak, de nem lehetett érteni, hogy mit. — Mi történt? — kérdezték az újonnan érke­zők. — Egy lövést hallottunk. — Igen, egy munkást agyonlőtt a felügyelő, — hangzott a gyors felelet. Náthán elhalványodott, nem mert a lordra nézni. Még jobban meggyorsították a lépteiket. A töltésen nagy embertömeg csoportosult, akik egészen elállották az utat. Mind kérdezősködtek, kiáltoztak. A lord nem kérdezett semmit, karon­­fogta Nathant és könyökölve törtek utat maguknak. Végre sikerült keresztül birkózniok az embergyű­­rűn. Ott feküdt előttük egy targoncán a vérző férfitest, amelynek melléből még mindig patakzott a vér. Már nem mozdult. — Ő az, ő az! — kiáltott föl Náthán fájdal­masan. — Wolfram, szegény Wolfram ! Wolfram körül néhány fölügyelő és kikötőbeli hivatalnok állott. Az egyik felügyelőnek füstölgő revolver volt a kezében. Bizonyosan ő lőtte le Wolframot.­­Pénteken folytatjuk.) KIS ÚJSÁG 1928 március 1 A"­ Savanyúkutat súlyos válság fenyegeti, mert Burgenland kormánya Kismartonba költözik Most, hogy a szentgotthárdi üggyel kapcsolato­san osztrák szomszédaink barátságtalanul viselkedtek, önkéntelenül eszünkbe jut, hogy körülnézzünk azon a területen, mely nemrég még a miénk volt és csak azért szakították el tőlünk, hogy az életképtelen Ausztriát megtalpalják vele. Mi történik Burgenlandiban? A kismartoni kormánypalota az idén teljesen elkészül, úgy hogy a burgenlandi kormány több éves tervéhez híven 1929 elején összes hivatalaival és hiva­talnokaival átköltözhetik Kismartonba. Ezt az átköltö­zést Kismarton természetesen hozsannával fogadja, mert a város lakossága egy csapással több száz család­dal meggyarapszik és így a kereskedőkre és iparosokra valóságos aranykorszak következik el. De aminő mó­don Kismarton örül a nagy változásnak, épp úgy gyá­szol fölötte Savanyúkút, mert egyszerre elveszíti laká­sainak bérlőit, a kormánytisztviselőkét és velük elveszítik a savanyúkúti iparosok és kereskedők megrendelőiket és vevőiket. Savanyúkút —, amely hajdan fürdőtelep volt és utóbb a kormány átmeneti székhelyévé vedlett —, a kormány elköltözésével most abba a helyzetbe ke­rül, hogy már nem lesz Burgenland székhelye, de még nem a fürdőtelep, mert ezt a hírét az utóbbi években a fürdővendégek nagy részének elmaradása miatt elve­szítette. Savanyúkút tehát jövőre olyan súlyos egy-két évet él meg, hogy valóságos szerencséről beszélhet, ha ezt az időt végpusztulás nélkül tudja kitartani. Mielőtt a kormány Savanyúkútra költözött, bár szerény, de mégis közismert és közkedvelt fürdő- és főként üdülőtelep volt, ahova a magyar közönség és a bécsiek látogattak szívesen és töltöttek el nyaranta néhány hetet. Ezek a törzsvendégek a kormány oda­­költözése után azért maradtak el, mert a savanyúkúti villákat a kormány hivatalai, a lakásokat meg a hivatal­nokok családjai foglalták el. A savanyúkútiak eleinte sokat panaszkodtak e miatt a változás miatt, utóbb azonban beletörődtek. Lakásaikban most már egész éven át volt vendég, ha mindjárt szerényebben is fizetett, mint a nyári üdülő

Next