Kis Ujság, 1929. április (42. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-03 / 74. szám

2 „Lehetséges ez?1­0­0 Dolb­in Nilsz svéd pénzügymi­niszter nyolc napot töltött Ma­gyarországon. Ez a nagy műveltsé­gű, végtelen jóindulatú, világlátott ember azért jött el északi hazájá­ból Csonka-M­a­gyar­országra, mert a maga szentével akarta látni, a maga fülével hallani, mi az igazság mindabból, amit erről a megszabdalt országról szerte a vi­lágban beszélnek. A jót is, a rosszat is szívére vette és meg akarta keresni az igazságot. Itt azután bejárta nálunk a külön­böző gyárakat, nagyüzemeket, be­szélt miniszterekkel, bankemberek­kel, munkásvezetőkkel, kormány­­pártiakkal, ellenzékiekkel, mágná­sokkal, szegényemberekkel. Járt a múzeumokban,­ az Országos Levél­tárban, a tenyészállat vásáron, az állami dohánygyárban, megbámulta a mezőhegyesi állami ménesen az eléje vezetett faj lovakat, a komor tekintetű, nyitott szarvú magyar ökröket és a szen­d-bus nézésű ma­gyar bikát. Gyapjas kosokat, a cukorgyárat, a szegedi kendergyá­rat, látott mindent a maga két sze­mével. Kijelentette, mikor a Halászbás­tyán megállt és a méltóságos Duna fölött a tekintete tovaszárnyalt a magyar­ parlamentnek és az ifjú Budapestnek az égre felrajzolódott csipkés körvonalaira, hogy ennél fenségesebb, elragadóbb látványban még alig volt része, pedig egypár­­szor már körülutazta az egész vi­lágot. De ez mind még nem volt az igazság. A magyar igazságot Szeged hatá­rában, egy kicsiny falucskában ta­lálta meg a svéd pénzügyminisz­ter: Röszkén, a vizesárokban. Abban a vizesárokban, amelyik Szeged határában a bogárhátú ta­nyák között hasit bele , a bús ma­gyar televénybe és végigszánt egye­nes vonalban Röszkén keresztül a messzeségbe. A vizesárok két da­rabra vágja a szegedi határt, a tanyákat, Röszke községet, egész egyszerűen kettészeli az ottani ma­gyarokat, mintha az elevent oszta­nák két részre, egyetlen metszés­sel. Az egyik rész Magyarország, a másik rész jugoszláv terület. Az apák és az anyák, a gyerekek a falu egyik részében még odahaza vannak, de a temető, ahova egy­mást elsiratni járhatnának, jugo­szláv terület. A svéd pénzügyminiszter ott állt a vizesárok mellett, de­le­meredt a tekintete, nézte az árkot, nagyon sokáig nézte, azután azt kérdezte: világisan lehetséges ez? Milyen­ ala­pon, magén szempontokat vettek tekintetbe, amikor ezt így csinál­ták? Hogyan lehetséges ez? Aztán me­gint hallgatott és még hozzátette:­­ Ezt a maga két szemével kell lát­nia az embernek, különben nem lehet elhinni... Lehetséges ez / Akik körülötte álltak, csak ennyit válaszoltak: Ezt kérdezi a meg­csonkított Magyarország is Trianon óta, ezt kérdezi a megcsonkított Magyarország a magasságos Égtől és az egész világtól: z/Uram! Hogyan lehetséges ez? Meddig lehetséges ez?! A KÉPES KIS ÚJSÁG 2 hónapra 4 pengő A KIADÓHIVATAL CÍME BUDAPEST, IV. KER., DALMADY­ UTCA 3 ......." ........­v ■ KIS ÚJSÁG Elcserélt gyermek volt-e Rudolf trónörökös? Titokzatos legendák a boldogtalan királyfiról A Habsburg-ház összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt. A császári ház tagjai szerk­széjjel szó­ródtak az egész világba. A népmilliók szíveiben azonban még sokáig fog élni az emlékük és falusi fonókákban be­szélni fognak az unokák is a császá­rokról, főhercegekről és főhercegnők­ről. Különösen azokról, akiknek az élettörténetében akár a szerelem, akár pedig a politikai fordulatok végzete­sen nyúltak bele. A boldogtalan Miksa császár, Ferenc József király testvére, ki Mexikóban olyan szörnyű halált halt, újra és újra kisértget a nép között. Még mindig keresik a magyarázatát an­nak, miért maradt ott, holott előre látja végzeteit? Legújabban Szalvátor Lajos főhercegtől származó feljegyzése­ket találtak az egyik bécsi levéltárban és ez a feljegyzés így magyarázza Miksa császár elhatározását: Miksa császár Európába küldte fe­leségét, Sarolta császárnőt, hogy Pa­risból, a franciáktól segítséget vigyen neki a lázadók ellen. A terve az volt, hogy legfeljebb három évig marad Mexikóban. Miksa császár azonban ál­landóan attól félt, hogy meg fog örülni. Az 1866-ik esztendő október havában, állítólag valamelyik orvosa saját kí­vánságára megmondta neki, hogy sor­sát nem fogja elkerülhetni. Ezért ha­tározta el magát arra, hogy elmarad Mexikóban és bevárja sorsát. A REJTÉLYES ORTH­ JÁNOS Rudolf főhercegen kívül Orth János az a másik főherceg, akit legjobban szeretett a nép. Toszkániai lápest fő­hercegnek volt a fia János főherceg, akiről tudvalevő, hogy nyomtalanul el­tűnt. Erről az eltűnésről nagyon sokat beszéltek és beszélnek még ma is. Az egyik legenda szerint Stu­bl Mieivel, az egyszerű bécsi polgárlánnyal D­él-Ame­­rikába utazott, de útközben hajóstól együtt a tengerbe veszett. A makik, Ie­­genda úgy beszéli, hogy Rudolf trón­örökössel együtt János főherceg ösz­­szeesküvést szított Ferenc József csá­szár ellen. Ennek az összeesküvésnek lett volna a következménye Rudolf trónörökös m­egöletése és János főher­ceg eltűnése. Azonban ez a feltevés egész bizonyosan téves. János főherceg és a trónörökös sohasem voltak egy­mással jó viszonyban. Mind a ketten erősen­­szabadgondolkodók voltak, de máskülönben egészen más lelkületűek. János főherceg igen tudós ember volt. A legkomolyabban foglalkozott a történelmi kihalásokkal, tudományos emberekkel érintkezett, igen komoly munkákat olvasott, múzeumokban, le­véltárakban kutatott, mindig a legszi­gorúbb tudományos alapon. Nem is­mert semmiféle testi és szellemi fárad­ságot, ha a tudományos munkákról volt szó. Politikával nem foglalkozott, a trón kérdésébe nem avatkozott bele, éppen ezért fel sem tételezhető róla, hogy eszébe jutott volna Rudolf trón­örökössel a császár ellen konspirálni. Annyi bizonyos azonban, hogy János főherceg — nem sokkal a Rudolf trón­örökös halála után — eltűnt Bécsből és azután többet nem tudtak róla sem­mi bizonyosat. Vagy 20 esztendőre az eltűnése után suttogták, hogy vissza­tért volna Amerikából, ahol farmer lett. Amerikában is fel-felbukkant a hír, megjelent néha egy-egy titokzatos alak, aki azt állította magáról, hogy ő János főherceg, de hogy mi let a vég­zete ennek a rendkívüli elméjű, ki­váló embernek, sohase fog kiderülni. Rudolf főhercegről sem fogja meg­tudni soha senki, hogy hogyan halt meg? Száz és százféle történet van forgalomban a halálával kapcsolato­san. A Kis Újság mindig számot ad róla, mikor erre vonatkozólag vala­hol hír jelenik meg. Elmondották a mayertingi tragédiát tudósok, nagy urak, a trónörökös ellenségei és jó­­barátai. Megírták a megrázó tragé­diát, amelynek hősei a trónörökös és Vecsera Mária bárónő volt. ők örökre elhallgattak a kísérletes éjszakán és azok pedig, akik beszélni tudtak volna a történtekről, szintén hallgattak éle­tükben és hallgatnak a sírjukban is. Hiteles feljegyzések ezekről az ese­ményekről nincsenek. Híre járt, hogy Rudolf trónörökös beteges ember volt. Ilágy összeesküvést szított a császár ellen, akit le is akart volna lőni a halála előtt néhány nappal egy vadá­szaton. Mondották­ azt is, hogy félté­kenység okozta a trónörökös halálát. Hogy öngyilkos lett, a maga kezétől halt meg, miután előbb Vecsera báró­nővel végzett. Mondották, hogy ma- Árva leány sorsa Regény ~ Irta Courths-Mahler 57 És egyre elviselhetetlenebb volt az együttlét számukra. Nem tudott egyik sem a másiknak kínjairól. Egyszer ugyan — mikor hirtelen megfordult — találkozott Gerhard a S­’reda halálosan fájdalmas tekintetével, de akkor is azt gondolta, másnak szól ez a pillantás, nem neki. Bizonyosan észrevette, hogy Bamberg házasodni készül — sid­olt magyarázatot találni. FREDA ELMEGY Így gyötörte egymást ez a két em­ber, pedig majd meghaltak egymásért. Hetek szaladtak el így fölöttük. Régen elmúlt már a nagy gyakorlat. Éva ismét gyakrabban hívta meg Ere­dét. Ennek elég szabad ideje volt. Maga sem értette, hogyan történt, de Gerhardnak mind kevesebb munkája volt az ő számára. Órákat töltött el az igazgatósági épületben és mikor visszatért, nem hívta át Eredát. Néha már korán reggel ott találta az Író­asztalán az utasításokkal ellátott leve­leket. Nehezebb ügyek, amelyeket föl­tétlenül meg kellett volna tárgyalniuk, nem fordultak elő. Mikor a kész leve­leket bevitte, Gerhard vagy nem volt a szobájában, vagy­ pedig nem nézett föl rá. Így történt, hogy Freda sokat lehe­tett az Éva társaságában. De ő nem örült szabadságának, T­gy érezte, nem érdemli meg nagy fizetését. Néha el­határozta, hogy egész nyíltan fogja megkérdezni Rudentől, miért van most olyan kevés munka az ő számára. De mikor előtte állott és jéghideg arcába nézett, a szó elájult benne. Éva pedig még mindig nem látta, mi történik körülötte. Nem vette észre, hogy Ger­hard sohasem jött be a délutáni teá­hoz és este is elmaradt, amikor Freda vacsorára volt híva. Ez azonban régen tudta, hogy neki szól Gerhard vissza­­vonultsága és ez zavarodottá tette, így azután lassacskán Éva figyelni kezdte a környezetét. Még csak most kezdett gyanakodni. Most már ő is látta, hogy Gerhard szándékosan kerüli Frédiit. Amint tisztába jött ezzel, azonnal szóvá is tette. Egyik­ napon karonfogta a bátyját. — Gerhard — jól látok én — közted és Freda között történt, valami. Fel­tűnt nekem, hogy te mostanában soha­sem jösz be a délutáni teára. És mind a ketten titkolt bánatot hordoz­tok. Ez az arcotokra van írva. Te kerülöd Fredát. Lehetséges ez? Gerhardnak az arca eltorzult egy pillanatra. Kis ideig némán harcolt magával. Azután nagyot sóhajtott: — Legyen, neked igazad van Éva rám vonatkozólag mindenesetre igazad. És sokkal jobb így, hogy te. kérdezted, legalább beszélünk erről. Nem kerül­getem a mondani­valómat: szándé­kaim és reményeim Prédára vonatko­zólag megváltoztak, rombadőltek.­­Meg­tudtam, hogy Waldau kisasszony mást szeret, nem engem. Megérted Éva, hogy addig míg megszoktam ezt a gondo­latot, kerülnöm kell őt. Ezért kérlek, hivd őt ritkábban vacsorára vagy pe­dig — ha teheted — ne is hivd. Éva rémülten ölelte át bátyját. — Szegény Gerhard, szegény bátyám, lehetséges ez? Az szomorúan bólintott. A szegedi csillagbörtön egyik leg­nevezetesebb foglya Sztanykovszky Ti­bor, akit 15 évig fogházra büntettek, mert részt volt gróf Tisza István meg­gyilkolásában. A napokban az a hír terjedt el, hogy Sztanykovszky különös módon vetett véget életének és hogy éjszaka, lopva temették el. Érdeklődésre a bör­tön egyik tisztviselője azt a felvilágosí­tást adta, hogy »Sztanykovszky él, jelenleg is itt áll mellettem és jóízűen mulat a halálhírén. Makkegészséges, regényt ír, hat nyelvet tanult a bör­tönben és ha majd kiszabadul, Ame­rikába vándorol.« Érdemes a megjegyzésre, hogy Sztanykovszky szakadatlanul az ártat­lanságát­ hangoztatja és háromszor kért már újrafölvételt az ügyében, de a kérelmét nem találták eléggé megokolt­­nak. — Ne busulj miattam, kicsim. Ezt is kibírja az ember. Utóvégre az élet nem azért van, hogy minden kivált­ságunkat teljesítse. De az hozzásimult. — A szivünk kívánságának teljesül­nie kell, Gerhard, mert különben iszo­nyú az élet. Gerhard magához vonta és simogatta szép haját. — Nagyon szép volna, ha mindig teljesülne a szivünk kívánsága. De ez nagyon-nagyon ritkán van így. Éva szenvedélyesen borult a mellére. — Ne mondd ezt, bátyám. Ha az én szivem vágya nem teljesülhet, in­kább haljak meg. Mintha csak szivébe szúrtak volna, úgy megreszketett fd­őtől-talpig, Ruden. Ó, szent Isten! Hogyan fogja valaha is közölhetni vele a Bamberg árulását. Másra terelte a szót. — Szóval ezentúl nem fogod hívni Waldau kisasszonyt. Éva arca határozatlan volt. — Ez feltűnő lesz. Gerhard elgondolkozott. — A legjobb volna. Éva, ha néhány hétre elutaznál. Neked is jól fog esni egy kis szórakozás. Boda asszony majd elkísér. Mikorra visszatérsz, a válto­zás magától adódik. Azután majd nem hívod Waldau kisasszonyt. Éva vonakodott. — Neked igazad van, Gerhard, de én­ mégis sajnálom, hogy így kell tennem. Én egész őszintén szeretem Fredát. És még most is a lelkemet merném föl­tenni rá, hogy téged szeret. Mondd, mondd, egészen biztos vagy a dolog­ban? — Határozottan tudom. Ne faggass tovább, kérlek. (Csütörtökön folytatjuk.) 1929 április – látás közben Vecsera bárónőnek a két fivére végzett volna vele. Bizonyosat senki sem tud. A legérdekesebb azon­ban a legendák közül az, amelyről most nagyon sokat beszélnek Bécsijén. TITOKZATOS ÉJFÉLI LÁTOGATÓ A BÉCSI NŐi ZÁRDÁBAN Bécs egyik legelőkelőbb női zárdájá­nak a főnöknője beszélte volna ezt egy nagyobb társaságnak. Az 1858-ik esztendő augusztus 21-re virradó éj­szakán, tehát azon az éjszakán, ami­kor Rudolf trónörökös született, ma­­gasrangú hivatalnokok jelentek meg a zárdában és egy újszülött kisleányt hoztak magukkal. A gyermeknek a nevét nem mondották meg, éppen úgy elhallgatták a szülőknek a nevét is, de azt tudomására hozták a főnöknő­nek, hogy a gyermekért nagyösszegű tartásdíjat fognak fizetni és lelkére kötötték azt is, hogy rendkívül gondos­sággal kell nevelni a gyermeket. Tudvalevő dolog, hogy a császári pár­nak az első két gyermeke leány volt. A szülök nagyon féltek, hogy nem lesz fiú trónörökös. Hogy mi történt a titokzatos éj­szakán, azt senki sem tudja. A zárda Főnö­knője azonban sokszor tért vissza erre az eseményre, amikor Rudolf trónörökösről különös hírek jártak, sejtelmesen mosolygott mindig és meg­jegyezte: Várjon csakugyan odavaló volt-e az a fiúgyerek, arra a császári trónra, ahova ültették? Hogy mi lett a zárdában nevelt kisleányból, arról nem tud senki. Arról sem, mi igaz, mi nem igaz a legújabb Rudolf-legen­­dából, de beszélnek róla... Aki mulat a halálhírén

Next