Kis Ujság, 1949. november (3. évfolyam, 270-273. szám)

1949-11-20 / 270. szám

Ma: Bélyegrovat 60 fillér A hétvége időjárása Keresztrejtvény Vasárnap, 1949 november 20 . JSKG A Független Kisgazda Párt központi lapja Főszerkesztő: Dobi István — Felelős szerkesztő: Katona Jenő A magyar—svéd mérkőzésről nyilatkozik a svéd kapitány Közöljük a begyűjtési verseny győzteseinek névsorát A Lánchíd írta: Gogolák Lajos évember 20-án avatják fel az újjáépített Lánchidat. A ködös, esős őszi estében büszkén és boldo­gítón ragyog rajta a fények füzére,­­de a Híd gyönyörű íve mintha nap­pal is világítana, ahogy ismét ab­roncsa alá öleli a Duna hatalmas fo­lyását — száz évvel ezelőtt az első híd volt, mely összekötötte a nagy sorsfolyó partjait. Száz éve, hogy képe és ívelése mélységesen bele­­rögződött minden magyar ember szí­vébe, minden magyar öntudatába, valósággal nemzeti létünk jelképe lett... 1944 borzalmas és gyalázatos vihara rombadöntötte, a Duna mé­lyére roskadtak felséges láncai, me­lyek nem a rabság, de az értelem és a szabadság igézetével és valósá­gával kötötték egybe a magyar múl­tat és jövőt. Most újra a levegőben ragyognak, fénylenek e láncok és a láncokat tartó hatalmas kőpillérek újra úgy emelkednek Budapest kö­zepén nyugodt klasszikus fenségük­ben, mint valami kettős diadalkapu — az újjáépítés egyik legszebb feje­zete zárult le, teljesült be a Lánchíd újjáépítésével. Ez az újjáavató ünnepség most a tiszta munkás hazaszeretet melegségé­vel és őszinteségével dobogtatja meg minden magyar ember szívét. Nagy­szerű idők emlékét idézi a Lánchíd, mely mindig egyszerre volt jelkép és valóság, a nemzeti újjáéledés, önesz­mélet, akarat jelképe volt és egyben a megvalósult akaraterő csodája, a modern Magyarország kialakulásának és felemelkedésének megtestesülése. Széchenyi István lángelméjéből szü­letett a Híd gondolata, az ő energiája is valósította meg. S­záz év távolából is csodálva és szeretettel nézzük a nagy ma­gyar reformkor csodálatos kezdemé­nyezéseit, újrakezdéseit, vállalkozá­sait, — a magyar haladás gondolata és akarata máiig mindig vissza-vissza­­tér azokhoz az 1830—40-es évekhez, amikor megszületett a modern Ma­gyarország, felnevelődött a haladó ér­telmű magyarság. Az Akadémia, a Híd közelében, költőink, tudósaink, vezető szellemeink tűzhelyének és ol­tárának emelődött és mellette a Lánc­híd a modern haladás, a technika, a legújabbkori építés első lépése volt Magyarországon. Széchenyi Istvánt utóbb a hazai maradiság eléggé igye­kezett kisajátítani magának, gyakran hivatkozott lelkiismereti aggodalmaira és látomásaira a terméketlen konzer­vativizmus a haladás ellen; aztán vol­tak történészek és írók a közelmúlt korban, akik valami kegyes és me­rengő ábrándozót formáltak belőle. De nem i­s aki a Lánchidat meg­álmodta és meg is teremtette a hiú és megvalósulatlan magyar álmok szomorú földjén, nem, az nem lehe­tett maradi, nem lehetett kegyes me­rengő, nem lehetett terméketlen és haladásellenes konzervatív­... Nem kétséges, mondjuk meg mindjárt őszintén a Lánchíd újjászületésének szép ünnepén, hogy el kell hamaro­san érkeznünk Széchenyi István lángszellemének méltó és igazságos értékeléséhez is. Mert a maga korá­ban Széchenyi István, ez a gáttalan teremtő, ez a korlátlan akaraterő, ez a modern és rendező értelem volt a legújítóbb és legmodernebb magyar. És a Lánchíd ennek a magyar mo­dernségnek, haladásnak, európaiság­nak és emberségnek jelképe és meg­valósulása: nem véletlen, hogy éppen a Lánchíd által törött meg a régi nemesi kiváltságok hatalma, midőn heves küzdelmek után kimondotta az országgyűlés, hogy a hídvám mindenkit kötelez, a nemesség nem igényelhet semmiféle mentes­séget a hídvámhoz való hozzájá­rulás alól... És az sem vélet­len, hogy akkor végig az egész Duna folyásán, végig egész Közép-Európá­­ban a Lánchíd, ez a magyar reform­kezdeményezés volt az első álló és állandó híd, az akkori modern épí­tés, újító technika, a korszakos előrelépésnek ható vasszerkezet terén — tőlünk nyugatra a németség és Ausztria abszolút fejedelmi hatalmak és kispolgári előítéletek nyűgében tespedt; tőlünk délre és keletre meg a török uralom még mindig kegyelten és konok igájában tartotta a keleti, balkáni kis nemzeteket. Emberi és nemzeti büszkeségünk, amely a re­formkorban egyet jelentett a legma­­gasabbrendű haladó és alkotó huma­nitással, megdobban mindezeknek a tör­ténelmi emlékeknek felidéztekor, mert akkor igenis a­ magyar volt Közép- Európa legújítóbb, leghaladóbb nem­zete, az emberi szabadság választott népe S­záz évvel ezelőtt, 1849 nagyon szomorú őszén, mikor anyák, özvegyek, árvák jajszava vegyült az őszi szelek zúgásába és mikor már­tírhalált halt hazafiak vére öntözte az abszolutista, szentszövetségi zsar­nokság alá tiport magyar földet, a nemzet nem avathatta fel méltón a Lánchidat, mely kezdetekor úgy tet­szett, mintha szivárványos és ra­gyogó ív lenne a sötét jelenből a nagyszerű jövő felé. Akkor Haynau rémuralma nehezedett Magyaror­szágra és Széchenyi István döblingi elzártságának tragikus magányában már hozzákészülődött lassan, hogy megírja a legnagyobb szatírát és tá­madást, melyet valaha az önkény­­uralom ellen írtak. Igen, az 1849-es őszi hídavatás néma volt, némának és szomorúnak kellett lennie. Igen, e Híd születése, megvalósulása sem­miképpen sem egyezett és egyezhetett az önkényuralom természetével, amely a maradiságba, barbárságba, tudatlanságba és tehetetlenségbe akarta visszalökni az önmagára esz­mélt nemzetet A Lánchíd a magyar haladás és feleszmélés legnagyobb tette volt és csak a későbbi nemze­dékek tudták igazán értékelni ezt a kezdeményezést, mely a modern technikai civilizáció munkamódsze­reit, eszközeit, kellékeit hozta el arra a magyar földre, mely éppen Szé­chenyinek és korának akaratából emelkedett ki a primitív gazdálkodás és termelés tunya mélységeiből. Széchenyi István a Lánchíd példá­ján mutatta meg, hogy modern hala­dás, technika, gépi termelés, polgá­­riasodás igenis lehetséges ezen az el­maradott magyar parlagon. A Lánc­híd tehát végig ennek az akaratnak és elhatározásnak volt a jelképe és intő emlékjele, melyet semmiféle későbbi maradiság és konzervativiz­mus nem sajátíthatott ki magának szimbólumul. A korabeli technikai, ipari haladás csodálatos teljesítmé­nye volt. Később természetesen el­avult, többször kellett megújítani, vagy harmincöt éve egyszer már a Dunába roskadtak egy jégzajlásos éjjel fáradt láncai. Az egymásra kö­vetkező nemzedékek mindig megújí­tották, mert tudták és érezték jelen­tőségét. A történelmi emlékekben a sors küzdelmei miatt olyan szegény Magyarország egyik leggyönyörűbb eszmei és történelmi emléke ez a Híd és a mi nemzedékünk csak ön­magát tisztelte meg vele, midőn fel­emelte hullámsírjából nemzeti létünk­nek ezt az ékességét és helyreállította szépségében, léte ereded igazságában, csak a szabad Magyarország tudja értékelni ezt a mai hídavatást. Igen, a mai nemzedék önmagát tisztelte meg vele, mikor újjáépítette és régi szépségében, a réginél nagyobb praktikusságban felavatja ezt a hidat. Ezzel az újjáépítéssel kinyilvánítottuk hűségünket a legszebb és leghala­dóbb hagyományok iránt. De meg­mutattuk azt is, hogy a mai magyar munkás, mérnök, tudós mit tud és mit teremthet. Büszkeségünk újra ez a Híd, mert benne a reformkor és a legmaibb Magyarország munkája és hite ölelkezik. És hogy most a Duna habjaiból új életre született a gyalá­zat, a rombolás végzetes korszaka után, hogy most újra felségesen íveli át az egykor tragédiákat görgető sorsfolyót, ez újra csak jelkép és valóság, jelképe és éber valósága új életünknek és építésünknek, a mi munkánkon, a mi haladásunkon, a mi építésünkön, a magyar népi de­mokrácián többé nem vehetnek erőt a rombolás és gyalázat hatalmai. "E­­z az igazi hidavatás!... A reform­­korban, melynek a Lánchíd egyik legszebb intő és példaadó em­­lékzete, egy vékony értelmiségi és nemesi réteg szolgálhatta csupán a haladás és fejlődés ügyét, szemben az elmaradott ország akkori maradi­­ságával, a konok középnemesi és feudális ellenkezéssel, szemb­en a maradiságot és gyarmati függést kor­mányzati elvvé emelő bécsi közép­ponti hatalommal. Ez a réteg a pol­­gártalan, elmaradott országban meré­szen előre haladt és szinte ugrássze­rűen akarta behozni a mulasztottakat, az elmúlott és elherdált évszázado­kat. Íme, ez a reformkor, ez Szé­chenyi, Kossuth és többi nagyjaink igazi emberi tragikuma és nagysága egyben: a polgári fejlődés sodrában fejlődő akkori Európa peremén vég­telen erőfeszítéssel akartak a konzer­vatív, gyarmati és­ feudális, primitív gazdálkodású országból modern Ma­gyarországot teremteni,­­ miközben meg az akkori itteni uralkodó társa­dalom konokul ellenszegült törekvé­seiknek és szándékaiknak, a Lánc­híd ennek az újító, merész előre­lépésnek gyönyörű, intő alkotása. Egy régi képen, Barabás Miklós festményén a Történelmi Képcsar­nokban ma is megnézhetjük a Híd alapkőletételi ünnepségét. Az elő­térben ott áll sötét és komor tekin­tetével, egyszerű öltözetben Szé­chenyi István, körülötte főhercegek, főpapok, országnagyok, szerényen a háttérben Bajza, Vörösmarty, írók, költők, Széchenyi munkájának társai és lelkesítői, miközben kékbelibe öltö­zött munkásemberek elhelyezik az alapkövet... Mennyire változott a világi Hogy elmúltak e régi fényes­ségek, elmúltak a főhercegek, or­­szágnagyok díszes alak­jai... Csak Széchenyi és a költők tekintete vilá­gít felénk a ködös őszi éjszakád­­ól, mikor újra kigyúlnak diadal­masan a Lánchíd megifjodott fényei, megszégyenítvén a régi ragyogást... És mellettük óriássá nő a magyar munkás alakja, aki akkor is helyére lendíté az emeltyűből az alapkövet. Micsoda roppant történelmi változás ez, mely beteljesíti az utat, m­elyen Széchenyi és e nagy költői akkor elindították a nemzetet. Elmúltak e régi országnagyok, a régi történelmi osztályok és új, nagyobb, szélesebb rétegek álltak helyükre, amelyek most sokkal mélyebbre és biztos alapokra ágyazták a Híd alapkövét a Duna, e nemzeti sorsterve alján: magyar munkások, mérnökök, dol­gozók most a történelem hősei, a történelmi építés és fejlődés betelje­sítői, az ő művükből, becsületükből, munkájukból, elméjükből, akaratuk­ból íveli át most már a Híd a Duna partjait És ezek a dolcozók és alkotók méltók a nagy kezdetek­hez, Széchenyi művéhez, a Lánchíd roppant történelmi jelentőségéhez, újító és korszakos elhivatottságá­hoz: íme, ez az igazi hid­atás. A Szovjetunió külü­gyminisztériu­mának jegyzéke Jugoszláviához November 16-án a Szovjetúnió külügyminisztériuma a következő tar­talmú jegyzéket küldte a moszkvai jugoszláv nagykövetséghez: „A Szovjetúnió külügyminiszté­riuma felhatalmazást kapott a szov­jet kormánytól, hogy a következő­ket közölje Jugoszlávia kormányá­val: A minisztérium megbízható adatok­kal rendelkezik, amelyek azt bizo­nyítják, hogy Lazo Latinovics, a jugoszláv nagykövetség ügyvivője visszaél hivatalos helyzetével Mosz­kvában, kémkedési és felforgató te­vékenységet fejt ki a Szovjetunió ellen. A fentiek alapján a minisztérium szükségesnek tartja a jugoszláv kor­mány tudomására hozni, hogy Lazo Latinovics további tartózkodása Ju­goszlávia diplomáciai képviselője mi­nőségében a Szovjetunióban lehetet­len.“ A Szovjet Távirati Iroda Belgrád­­ból kapott értesülése szerint Jugo­szlávia külügyminisztériuma a napok­ban jegyzéket intézett a szovjet nagy­­követséghez, amelyben I. V. Vladi­mirov zágrábi szovjet konzult és I. I. Zenykovics helyettes szovjet katonai attasét azzal vádolják, mintha jugo­­szlávellenes tevékenységet fejtené­nek ki és a jegyzékben távozásukat követelik. A szovjet nagykövet­ség válaszjegyzékében rámutat az I. V. Vladimirov és I. I. Zenykovics ellen felhozott vádak teljes alaptalan­ságára és arra, hogy a nagykövetség a jugoszláv külügyminisztérium jegy­zékét a jugoszláv kormánynak a Szov­jetunióval szemben folytatott ellensé­ges politikája újabb megnyilvánulásá­nak tekinti és hogy ezért az újabb szovjetellenes aktusért a felelősséget a jugoszláv kormány fogja viselni. A Szovjet Távirati Irodának az is tudomására jutot, hogy V. V. Kir­­szanovot, a Szovjet Tájékoztató Iroda képviselőjét a Jugoszláv Tájé­koztatási Igazgatóságra idézték és vádat emeltek ellene, amely szerint állítólag „ellenséges tevékenységet“ fejtene ki Jugoszláviában és felszólí­tották, hogy hagyja el Jugoszlávia területét. Ezzel kapcsolatban T. Snyukov, a Szovjetúnió belgrádi ügyvivője tilta­kozását jelentette be Jugoszlávia kül­ügyminisztériumánál a V. V. Kirsza­­nov elleni rágalmazó kirohanások miatt. A Szovjetúnió külügyminisztériuma utasította I. V. Vladimirovot, I. I. Zenykovicsot és V. V. Kirszanovot, hogy térjen vissza a Szovjetunióba. A Az amerikai gauleiterek érkezése az északeurópai országok önállóságának teljes felszámolását jelenti — írja a Krasznij Flot A Krasznij Flot közli Szemjonov cikkét, amely leleplezi az amerikai katonai körök északeurópai mester­kedéseit. Északnyugat-Európa tengerei — írja Szemjonov — az utóbbi időben az amerikai katonai körök különösen élénk tevékenységének színhelyévé váltak. Az USA hadihajói szabadon közlekednek a norvég felségvizeken. Oslo és Kopennhága magára vonja sok angol és amerikai hírszerző, az USÁ-ból érkező mindenfajta hivata­los és nem hivatalos küldöttség, az amerikai katonai körökkel kapcso­latban álló magasállású személyiség figyelmét. A legutóbbi eseményekből kitűnik, mi okozza, hogy az amerikai militaristák és angol partnereik ilyen hevesen érdeklődnek az északeurópai államok kikötői és fővárosai iránt — írja Szemjonov. Az úgynevezett „északeurópai ál­­lamcsoportól“, az Északatlanti tömb

Next