Kis Ujság, 1949. november (3. évfolyam, 270-273. szám)
1949-11-20 / 270. szám
Ma: Bélyegrovat 60 fillér A hétvége időjárása Keresztrejtvény Vasárnap, 1949 november 20 . JSKG A Független Kisgazda Párt központi lapja Főszerkesztő: Dobi István — Felelős szerkesztő: Katona Jenő A magyar—svéd mérkőzésről nyilatkozik a svéd kapitány Közöljük a begyűjtési verseny győzteseinek névsorát A Lánchíd írta: Gogolák Lajos évember 20-án avatják fel az újjáépített Lánchidat. A ködös, esős őszi estében büszkén és boldogítón ragyog rajta a fények füzére,de a Híd gyönyörű íve mintha nappal is világítana, ahogy ismét abroncsa alá öleli a Duna hatalmas folyását — száz évvel ezelőtt az első híd volt, mely összekötötte a nagy sorsfolyó partjait. Száz éve, hogy képe és ívelése mélységesen belerögződött minden magyar ember szívébe, minden magyar öntudatába, valósággal nemzeti létünk jelképe lett... 1944 borzalmas és gyalázatos vihara rombadöntötte, a Duna mélyére roskadtak felséges láncai, melyek nem a rabság, de az értelem és a szabadság igézetével és valóságával kötötték egybe a magyar múltat és jövőt. Most újra a levegőben ragyognak, fénylenek e láncok és a láncokat tartó hatalmas kőpillérek újra úgy emelkednek Budapest közepén nyugodt klasszikus fenségükben, mint valami kettős diadalkapu — az újjáépítés egyik legszebb fejezete zárult le, teljesült be a Lánchíd újjáépítésével. Ez az újjáavató ünnepség most a tiszta munkás hazaszeretet melegségével és őszinteségével dobogtatja meg minden magyar ember szívét. Nagyszerű idők emlékét idézi a Lánchíd, mely mindig egyszerre volt jelkép és valóság, a nemzeti újjáéledés, öneszmélet, akarat jelképe volt és egyben a megvalósult akaraterő csodája, a modern Magyarország kialakulásának és felemelkedésének megtestesülése. Széchenyi István lángelméjéből született a Híd gondolata, az ő energiája is valósította meg. Száz év távolából is csodálva és szeretettel nézzük a nagy magyar reformkor csodálatos kezdeményezéseit, újrakezdéseit, vállalkozásait, — a magyar haladás gondolata és akarata máiig mindig vissza-visszatér azokhoz az 1830—40-es évekhez, amikor megszületett a modern Magyarország, felnevelődött a haladó értelmű magyarság. Az Akadémia, a Híd közelében, költőink, tudósaink, vezető szellemeink tűzhelyének és oltárának emelődött és mellette a Lánchíd a modern haladás, a technika, a legújabbkori építés első lépése volt Magyarországon. Széchenyi Istvánt utóbb a hazai maradiság eléggé igyekezett kisajátítani magának, gyakran hivatkozott lelkiismereti aggodalmaira és látomásaira a terméketlen konzervativizmus a haladás ellen; aztán voltak történészek és írók a közelmúlt korban, akik valami kegyes és merengő ábrándozót formáltak belőle. De nem is aki a Lánchidat megálmodta és meg is teremtette a hiú és megvalósulatlan magyar álmok szomorú földjén, nem, az nem lehetett maradi, nem lehetett kegyes merengő, nem lehetett terméketlen és haladásellenes konzervatív... Nem kétséges, mondjuk meg mindjárt őszintén a Lánchíd újjászületésének szép ünnepén, hogy el kell hamarosan érkeznünk Széchenyi István lángszellemének méltó és igazságos értékeléséhez is. Mert a maga korában Széchenyi István, ez a gáttalan teremtő, ez a korlátlan akaraterő, ez a modern és rendező értelem volt a legújítóbb és legmodernebb magyar. És a Lánchíd ennek a magyar modernségnek, haladásnak, európaiságnak és emberségnek jelképe és megvalósulása: nem véletlen, hogy éppen a Lánchíd által törött meg a régi nemesi kiváltságok hatalma, midőn heves küzdelmek után kimondotta az országgyűlés, hogy a hídvám mindenkit kötelez, a nemesség nem igényelhet semmiféle mentességet a hídvámhoz való hozzájárulás alól... És az sem véletlen, hogy akkor végig az egész Duna folyásán, végig egész Közép-Európában a Lánchíd, ez a magyar reformkezdeményezés volt az első álló és állandó híd, az akkori modern építés, újító technika, a korszakos előrelépésnek ható vasszerkezet terén — tőlünk nyugatra a németség és Ausztria abszolút fejedelmi hatalmak és kispolgári előítéletek nyűgében tespedt; tőlünk délre és keletre meg a török uralom még mindig kegyelten és konok igájában tartotta a keleti, balkáni kis nemzeteket. Emberi és nemzeti büszkeségünk, amely a reformkorban egyet jelentett a legmagasabbrendű haladó és alkotó humanitással, megdobban mindezeknek a történelmi emlékeknek felidéztekor, mert akkor igenis a magyar volt Közép- Európa legújítóbb, leghaladóbb nemzete, az emberi szabadság választott népe Száz évvel ezelőtt, 1849 nagyon szomorú őszén, mikor anyák, özvegyek, árvák jajszava vegyült az őszi szelek zúgásába és mikor mártírhalált halt hazafiak vére öntözte az abszolutista, szentszövetségi zsarnokság alá tiport magyar földet, a nemzet nem avathatta fel méltón a Lánchidat, mely kezdetekor úgy tetszett, mintha szivárványos és ragyogó ív lenne a sötét jelenből a nagyszerű jövő felé. Akkor Haynau rémuralma nehezedett Magyarországra és Széchenyi István döblingi elzártságának tragikus magányában már hozzákészülődött lassan, hogy megírja a legnagyobb szatírát és támadást, melyet valaha az önkényuralom ellen írtak. Igen, az 1849-es őszi hídavatás néma volt, némának és szomorúnak kellett lennie. Igen, e Híd születése, megvalósulása semmiképpen sem egyezett és egyezhetett az önkényuralom természetével, amely a maradiságba, barbárságba, tudatlanságba és tehetetlenségbe akarta visszalökni az önmagára eszmélt nemzetet A Lánchíd a magyar haladás és feleszmélés legnagyobb tette volt és csak a későbbi nemzedékek tudták igazán értékelni ezt a kezdeményezést, mely a modern technikai civilizáció munkamódszereit, eszközeit, kellékeit hozta el arra a magyar földre, mely éppen Széchenyinek és korának akaratából emelkedett ki a primitív gazdálkodás és termelés tunya mélységeiből. Széchenyi István a Lánchíd példáján mutatta meg, hogy modern haladás, technika, gépi termelés, polgáriasodás igenis lehetséges ezen az elmaradott magyar parlagon. A Lánchíd tehát végig ennek az akaratnak és elhatározásnak volt a jelképe és intő emlékjele, melyet semmiféle későbbi maradiság és konzervativizmus nem sajátíthatott ki magának szimbólumul. A korabeli technikai, ipari haladás csodálatos teljesítménye volt. Később természetesen elavult, többször kellett megújítani, vagy harmincöt éve egyszer már a Dunába roskadtak egy jégzajlásos éjjel fáradt láncai. Az egymásra következő nemzedékek mindig megújították, mert tudták és érezték jelentőségét. A történelmi emlékekben a sors küzdelmei miatt olyan szegény Magyarország egyik leggyönyörűbb eszmei és történelmi emléke ez a Híd és a mi nemzedékünk csak önmagát tisztelte meg vele, midőn felemelte hullámsírjából nemzeti létünknek ezt az ékességét és helyreállította szépségében, léte ereded igazságában, csak a szabad Magyarország tudja értékelni ezt a mai hídavatást. Igen, a mai nemzedék önmagát tisztelte meg vele, mikor újjáépítette és régi szépségében, a réginél nagyobb praktikusságban felavatja ezt a hidat. Ezzel az újjáépítéssel kinyilvánítottuk hűségünket a legszebb és leghaladóbb hagyományok iránt. De megmutattuk azt is, hogy a mai magyar munkás, mérnök, tudós mit tud és mit teremthet. Büszkeségünk újra ez a Híd, mert benne a reformkor és a legmaibb Magyarország munkája és hite ölelkezik. És hogy most a Duna habjaiból új életre született a gyalázat, a rombolás végzetes korszaka után, hogy most újra felségesen íveli át az egykor tragédiákat görgető sorsfolyót, ez újra csak jelkép és valóság, jelképe és éber valósága új életünknek és építésünknek, a mi munkánkon, a mi haladásunkon, a mi építésünkön, a magyar népi demokrácián többé nem vehetnek erőt a rombolás és gyalázat hatalmai. "Ez az igazi hidavatás!... A reformkorban, melynek a Lánchíd egyik legszebb intő és példaadó emlékzete, egy vékony értelmiségi és nemesi réteg szolgálhatta csupán a haladás és fejlődés ügyét, szemben az elmaradott ország akkori maradiságával, a konok középnemesi és feudális ellenkezéssel, szemben a maradiságot és gyarmati függést kormányzati elvvé emelő bécsi középponti hatalommal. Ez a réteg a polgártalan, elmaradott országban merészen előre haladt és szinte ugrásszerűen akarta behozni a mulasztottakat, az elmúlott és elherdált évszázadokat. Íme, ez a reformkor, ez Széchenyi, Kossuth és többi nagyjaink igazi emberi tragikuma és nagysága egyben: a polgári fejlődés sodrában fejlődő akkori Európa peremén végtelen erőfeszítéssel akartak a konzervatív, gyarmati és feudális, primitív gazdálkodású országból modern Magyarországot teremteni, miközben meg az akkori itteni uralkodó társadalom konokul ellenszegült törekvéseiknek és szándékaiknak, a Lánchíd ennek az újító, merész előrelépésnek gyönyörű, intő alkotása. Egy régi képen, Barabás Miklós festményén a Történelmi Képcsarnokban ma is megnézhetjük a Híd alapkőletételi ünnepségét. Az előtérben ott áll sötét és komor tekintetével, egyszerű öltözetben Széchenyi István, körülötte főhercegek, főpapok, országnagyok, szerényen a háttérben Bajza, Vörösmarty, írók, költők, Széchenyi munkájának társai és lelkesítői, miközben kékbelibe öltözött munkásemberek elhelyezik az alapkövet... Mennyire változott a világi Hogy elmúltak e régi fényességek, elmúltak a főhercegek, országnagyok díszes alakjai... Csak Széchenyi és a költők tekintete világít felénk a ködös őszi éjszakádól, mikor újra kigyúlnak diadalmasan a Lánchíd megifjodott fényei, megszégyenítvén a régi ragyogást... És mellettük óriássá nő a magyar munkás alakja, aki akkor is helyére lendíté az emeltyűből az alapkövet. Micsoda roppant történelmi változás ez, mely beteljesíti az utat, melyen Széchenyi és e nagy költői akkor elindították a nemzetet. Elmúltak e régi országnagyok, a régi történelmi osztályok és új, nagyobb, szélesebb rétegek álltak helyükre, amelyek most sokkal mélyebbre és biztos alapokra ágyazták a Híd alapkövét a Duna, e nemzeti sorsterve alján: magyar munkások, mérnökök, dolgozók most a történelem hősei, a történelmi építés és fejlődés beteljesítői, az ő művükből, becsületükből, munkájukból, elméjükből, akaratukból íveli át most már a Híd a Duna partjait És ezek a dolcozók és alkotók méltók a nagy kezdetekhez, Széchenyi művéhez, a Lánchíd roppant történelmi jelentőségéhez, újító és korszakos elhivatottságához: íme, ez az igazi hidatás. A Szovjetunió külügyminisztériumának jegyzéke Jugoszláviához November 16-án a Szovjetúnió külügyminisztériuma a következő tartalmú jegyzéket küldte a moszkvai jugoszláv nagykövetséghez: „A Szovjetúnió külügyminisztériuma felhatalmazást kapott a szovjet kormánytól, hogy a következőket közölje Jugoszlávia kormányával: A minisztérium megbízható adatokkal rendelkezik, amelyek azt bizonyítják, hogy Lazo Latinovics, a jugoszláv nagykövetség ügyvivője visszaél hivatalos helyzetével Moszkvában, kémkedési és felforgató tevékenységet fejt ki a Szovjetunió ellen. A fentiek alapján a minisztérium szükségesnek tartja a jugoszláv kormány tudomására hozni, hogy Lazo Latinovics további tartózkodása Jugoszlávia diplomáciai képviselője minőségében a Szovjetunióban lehetetlen.“ A Szovjet Távirati Iroda Belgrádból kapott értesülése szerint Jugoszlávia külügyminisztériuma a napokban jegyzéket intézett a szovjet nagykövetséghez, amelyben I. V. Vladimirov zágrábi szovjet konzult és I. I. Zenykovics helyettes szovjet katonai attasét azzal vádolják, mintha jugoszlávellenes tevékenységet fejtenének ki és a jegyzékben távozásukat követelik. A szovjet nagykövetség válaszjegyzékében rámutat az I. V. Vladimirov és I. I. Zenykovics ellen felhozott vádak teljes alaptalanságára és arra, hogy a nagykövetség a jugoszláv külügyminisztérium jegyzékét a jugoszláv kormánynak a Szovjetunióval szemben folytatott ellenséges politikája újabb megnyilvánulásának tekinti és hogy ezért az újabb szovjetellenes aktusért a felelősséget a jugoszláv kormány fogja viselni. A Szovjet Távirati Irodának az is tudomására jutot, hogy V. V. Kirszanovot, a Szovjet Tájékoztató Iroda képviselőjét a Jugoszláv Tájékoztatási Igazgatóságra idézték és vádat emeltek ellene, amely szerint állítólag „ellenséges tevékenységet“ fejtene ki Jugoszláviában és felszólították, hogy hagyja el Jugoszlávia területét. Ezzel kapcsolatban T. Snyukov, a Szovjetúnió belgrádi ügyvivője tiltakozását jelentette be Jugoszlávia külügyminisztériumánál a V. V. Kirszanov elleni rágalmazó kirohanások miatt. A Szovjetúnió külügyminisztériuma utasította I. V. Vladimirovot, I. I. Zenykovicsot és V. V. Kirszanovot, hogy térjen vissza a Szovjetunióba. A Az amerikai gauleiterek érkezése az északeurópai országok önállóságának teljes felszámolását jelenti — írja a Krasznij Flot A Krasznij Flot közli Szemjonov cikkét, amely leleplezi az amerikai katonai körök északeurópai mesterkedéseit. Északnyugat-Európa tengerei — írja Szemjonov — az utóbbi időben az amerikai katonai körök különösen élénk tevékenységének színhelyévé váltak. Az USA hadihajói szabadon közlekednek a norvég felségvizeken. Oslo és Kopennhága magára vonja sok angol és amerikai hírszerző, az USÁ-ból érkező mindenfajta hivatalos és nem hivatalos küldöttség, az amerikai katonai körökkel kapcsolatban álló magasállású személyiség figyelmét. A legutóbbi eseményekből kitűnik, mi okozza, hogy az amerikai militaristák és angol partnereik ilyen hevesen érdeklődnek az északeurópai államok kikötői és fővárosai iránt — írja Szemjonov. Az úgynevezett „északeurópai államcsoportól“, az Északatlanti tömb