Kis Ujság, 1951. december (5. évfolyam, 258-262. szám)

1951-12-02 / 258. szám

Ira 60 fillér Vasárnap 1951 december 9 Nyílt levél Francois Mauriachoz Irta: KATONA JENŐ Uram, fez ön által !s tisztelt Romain Rollandtól tanultam meg még kora ifjúságom éveiben, melyek messze szálltak, mint szélbe ka­pott ének, hogy nincs olyan szerény szellem, akinek ne volna joga egy nála sokkal nagyobb tehetség lelkiismeretére appellálni. Távol legyen tőlem, hogy e leve­let a Jean Cristophe szerzőjének — aki akkor még, mikor sorait Tolsztojhoz, a lángeszű óriáshoz megírta, névtelen normalien volt — írásához hasonlítsam. Romain Rolland különben is tanácsot kért, e sorok önhöz a lelkiismeret jogán kérdéseket tesznek fel. TVlem a Figaro cikkírójához íród- JA nak e sorok, aki megragadó stílusával és elvakult kommunista gyűlöletével tehetségét hetente többször is a háborús uszítás szol­gálatába állítja, hanem ahhoz a Mauriac-hoz, akit valamikor ismer­tem és szerettem a regényíróhoz, a Temps present egyik vezető alak­jához, s mindenekelőtt ahhoz, aki a háború alatt, Franciaország hit­leri megszállásának idején, az ille­galitás éveiben a közös nagy nép­frontban a resistenceban, Aragon- nal és Eluard-ral együtt küzdött hazája, népe és az emberiség hit­lerista meggyalázói, megtiprói el­len. Azokban az években, Uram, Ön levelével tisztelt meg és engedélyt is adott írásai közlésére egy ál­talam vezetett népfrontkatolikus lapban, melynek sok hibája lehe­tett, de soha egy pillanatra a hit- lerizmussal meg nem alkudott. Ak­kor ön e körben egyik tanítómes­terünk és mélységesen tisztelt har­cos társunk volt. Emlékszik még a napokra, régen amikor Bernanos híres holdfényes temetőit megírta Franco ellen a Minorca-szigeteken, amikor Marilain is még a fasizmus ellen forgatta tollát s ön Hitlert és társait háromszoros gyilkosok­ként bélyegezte meg? Emlékszik még Thorez írására: La main ten- due-re, amely akkor nem hasztalan kereste a testvérkezet? S jut még néha eszébe Önnek a megszállás ideje? ön akkor, nagypolgári szár­mazása ellenére sem tartozott azokhoz, akik azt kiáltották: plutőt Hitler que le communisme, a nem­zeti öngyilkosság osztályegoizmus diktálta politikájához, amely Hitler­ben csendőrt látott a munkásosztály, a demokrácia és a Szovjetunió el­len. Nem, Ön akkor nem tartozott a hitlerizmus helytartóihoz, Pétain- hez és Láváihoz, Darlanhoz és De Brinonhoz, a vichy-i együttmű­ködőkhöz, még azokhoz sem, akik szomorú rezignációval azt hirdet­ték: Franciaország meghal, ne háborítsátok haláltusáját... Hogyan kerülte el Hitler barna hadainak, Laval és Abetz urak sbirrjeinek börtönét a háború alatt, nem tudom. Csak megdöbbenéssel kezdtem figyelni már 1946-ban Párizsban az ön írásait. Azokban a napokban már az Egyesült Nem­zetek álma szétfoszlóban volt s De Gaulle liberateurből mindinkább új zsarnokság felé kezdett hajolni, ön is már ekkor a »vértanúk pártja« ellen kezdett írni, akikkel a háború­ban együtt küzdött és mint a Figaro egyik tulajdonosa lassan áttájékozódott azok oldalára, akik ellen a hitlerizmus idején harcolt, felejtve, hogy a jó ügyért kiontott mártirvér a jövő magva. És most eljutott odáig, hogy lapjában Skor- zeny-vtl ezzel az SS tömeggyilkos­sal Íratott cikksorozatot, azzal a Skorzenyvel, akit Mussolini kétes bátorságú kiszabadítása mellett a német ellenállók százainak legyil- iisofása terhel, még 1944-ben is, a Stauffenberg-féle merénylet után. ön nagyon jól tudja, hogy Skor- zeny volt egyik legvéresebb hóhér­pribékje az. őrjöngő, paranoiás Hit­lernek, egyik leggonoszabb kopója S ha nem tudta volna, elolvashatta az Esprit-ben Béguin-nék, a nagy katolikus irodalomtörténésznek cik­két, aki még nem felejtette el azt, amit ön, úgy látszik, már teljesen elfelejtett... E 'nnyi maradt volna meg önben j abból a Mauriacból, aki valaha leírta e sorokat: »Nincs nagyobb aljasság, mint amikor a polgárság anyagi erdekei védelmét lelki, val­lási érdekek spanyolfala mögé rejti.« Ennyi maradt volna meg mindössze Önben a világháború és a fasizmus tanulságaiból? Hát nem arról gondolkoztunk-e a háború alatt, ott is, ahol az embernek na­gyon sok ideje van elmélkedésre és a folyton lehetséges halállal far­kasszemet nézve nem hazudik ön­magának: a börtönben, hogy az első nagy áram, mely a háború vé­geztével végigzúg a világon, az egyéni és nemzeti szabadság árama lesz. Kis népek szabadulnak, a szörnyű, gyilkos Germánia szorí­tásából. Kicsit mindannyian tán­torogni fogunk a szabadság leve­gőjében, mint a börtönéből a sza­bad ég alá először kilépő rab tán­torog, de ez mégis a ver sacrum árama, a szabadság szent tavaszá­nak árama lesz. De azt is tudtuk, hogy az első nagy áramot, a sza­badság áramát, egy második, egy mélyebb, fenékáram követi majd, s ez: a szociális igazság, a szociális egyenlőség árama. A tömegek soha meg nem bocsátják, meg nem bo­csáthatják a fasizmussal kollabo­ráló, cinkos vezetörétegeknek, hogy egy emberöltő alatt, a monopolka­pitalizmus krízise folytán, két ilyen világháborúba zuhantak. Egy is sok lett volna egy nemzedéknek. Ezt, ha nem is képzett közgazdászok és szociológusok, ösztöneikben érzik. Érzik, hogy a szociális egyenlőség megoldatlan problémája miatt sza­kadt rájuk az ég, a világháború szentségtelen tömegmészárlása, esz­telen iszonyata, értelmetlen őrülete. Hogy soha emberi tömegeket al­jasabban be nem csaptak a tör­ténelem folyamán, mint a külön­böző fasizmusokban, melyek csak végső kifejletei és képletei, mate­matikai egyenlegei a Pénz gőgös és piszkos uralmának. Önnek, minden osztálykorlá­toltsága mellett is, látnia kellett, hogy a világháború végeztével azok, akik Roosevelt örökségét el- alkudták, a potsdami megegyezést lábbal tiporták, nem extirpálják Né­metországban a fasizmus kapita­lista alapjait képező nagybirtokot, nagyipart, nagytőkét. (S hol tar­tunk már azóta?) Hogy újra visz- szakerülnek irányító helyeikre, a jól párnázott vezérigazgatói és bankelnöki szobákba azok, akik Hitler megbízói és pénzadói voltak. Hogy a monopolkapitalizmus ha­szonélvezői, a dolgozó nép kizsák- mányolói, a háború vámszedői ott is és Franciaországban is újra he­lyükön vannak. A hirhedt kétszáz család, a Hitler-bérenc külügymi­niszter, Bonnet úr megbízói, Pétain és Laval mozgatói, az egykori »muniquois«-k szintén elkerülték a Szajna partján jól megérdemelt sorsukat. S a hitlerizmus öröksé­gébe lépő amerikai imperializmus vonzani kezdte őket, mint a mág­nes s már fölrévültek egy új fasiz­mus és új háború körvonalai. Hogy is lehetett volna másként: a mono­polkapitalizmus táptalaja a fasiz­musnak és — elfelejtették volna uár Jaurés mondását? — magában hordja i harfelhő a viliamo S mos,. _ ________- ->onni báb­kancellár, Adenauer érkezett önökhöz Párizsba s mögötte ott vannak mindazok a német nagytőké­sek, a rajnai nagyipar, a Ruhr-vidék urai, a Merren-klub egykori jun­kerei, Hitler barátai, akik már két rettenetes világháborúba hajszolták bele népüket s az Ön népét, a francia népet. Mert a háború »tő­kéjén«- különösen jól lehet szüre­telni. A vér még jobban csurran a pénzeriíádba, mint az emberi veri ték. S egy új München körvonalai r l.nlnnk ki Acbeson — Eden — Schuman — Adenauer között. A fasizmust eltipró Szovjetunió kül­ügyminisztere, Visinszkij helyett a nemet kancellár ül máris vissza- fojthatatlan gőggel a párizsi tár­gyalóasztalnál. Emlékszik még, Uram, Ribben- trop 1938 decemberi párizsi látoga­tására, melyet olyan örömmel kö­szöntöttek a francia szalonok söp­redéke, a Saint Germain-negyed dámái, szelvényvágói, a Rue Saint Honoré aranyifjúsága és nagy kokottjai? Mit hozott ez Francia- országra és a világra? Kiknek lett igaza akkor, München híveinek, vagy az annyit rágalmazott kom­munistáknak? Talán a Schuman- vagy Pleven-tervek ma mást jelen­tenek? Az elzászi és rajnai kartell — mondják önök — egy nagy internacionalista kartell első kör vonala, az ultraimperializmus felé, túl az imperializmuson és háborún. S önök mellett ezt a dalt zengi a szocialista névre méltatlan oppor­tunizmus is, mit sem tanulva két világháborúból. De elég a monopol­kapitalizmusnak a kartellmegegye- zések fölszíne alatt is tovább ható imperializmusára, az állítólag se­gítséget jelentő Marshall-tefv »eredményeire«: Franciaország munkanélküli tömegeire, a vértanuk sorát folytató bányászáldozatokra nézni, hogy kitűnjék, ez elképzelés ultrabadarsága, melyben a béke illúzióját a háború szörnyű való­sága váltja fel. A háborúé, melyben az Apokalipszis lovasai vágtatnak át szegény dolgozó emberek veté­sén, melyről az egyház is így imádkozik: pestistől, éhségtől és háborútól ments meg Uram min két. Es a zsoltáros azt mondja: szórd szét, semmisítsd meg, Uram, azokat, akik a háborút akarják. az önök művének perspek- j tívája, Uram. Milyen más, mi­lyen tiszta, nemes és sugárzó ezzel szemben, hogy egy Ön által is iól ismert nevet említsek, Gabriel Péri-é, a »daloló holnapok« hőséé. Milyen tisztán, töretlen erővel, a francia stílus milyen világosságá­val és méltóságával, egyetlen retouche nélkül, a captatio bene- volentiae egyetlen rezdülete nélkül irta meg önéletrajzát a Gestapo fogságban is s írta meg vele és lenne mindazt, amit ön olyan tel­jesen és sikeresen elfelejtett. Paul Valéry sorai nem ragyognak fé­nyesebben a Chaillot-palota hom­lokzatán, mint ezek a sorok. Hite­lüket a halál bizonyítja, mely oda hajlott már írójuk fölé, miközben sorait papírra rótta s ott várta nemsokára, e francia árulóktól a német Gestaponak kiszolgáltatva, a börtön jeges udvarán, ahol, mint annyian, életét adta Franciaorszá­gért s az emberiség ügyéért. Emlék­szik még, Uram, Pascal mondására: Hiszek olyan tanuknak, akik életü­ket adják azért, amiről tanúskod­nak . t. E sorok frója, Uram, látta Auschwitzban Péri vértanútársai­nak sírját, látta a kicsiny, (randa Szeitit@I«szem!> esi . KÖZÉRT. teí Szemtöl-szemben ütünk itt a Váci-utca 36-os számú ház egyik harmadik- emeleti irodahelyiségében a KÖZÉRT-tel. amelyet ezúttal három-négy lelkes, értelmes és udvarias tisztviselő testesít meg. Egyikük sem lehet több harminc esztendősnél. Valamennyien a KÖZÉRT vezérkarához tartoznak, azokhoz az újtipusú kereskedőkhöz, akiknél a cél: a dolgozók minél jobb ellátása. Várják az újságíró kérdéseit, amelyeket a közönség nevében intéz hozzájuk. Az újságíró jól tudja, hogy a nem mindig dicsérettel említett KÖZÉRT valójában évek óta hatalmas munkát végez az élelmiszerellátás terén; a KÖZÉRT részé­ről viszont tisztában vannak azzal, hogy minden jószándékuk mellett akadnak bőven hibák, amiket jogosan panaszol jel a közönség. A tényeknek ilyen köl­csönös leszögezése mellett indul meg az érdekes beszélgetés. Elöljáróban el kell mondanunk, hogy ezt a hatalmas szervezetet, amelynek munkája a másfélmilliós főváros áruellátására irányul, a KÖZÉRT Kereskedelmi Központ irá­nyítja. de egyre jobban részt vesz­nek a munkában a kerületi KÖZÉRT- váüalatok a tanácsok segítségével. És most rátérhetünk a panaszok megbeszélésére. Legelőször is a kö­zönség részéről legtöbbet kifogásolt | udvariatlanságot | tesszük szóvá. Azt mondja az egyik osztályvezető: — Tagadhatatlan, hogy az udva­riatlanság miatt sok a panasz. Ne felejtsük el azonban, hogy a KÖZÉRT- alikalmazott a legnehezebb poszton áll, mert itt a pultok körül adódik a iegiöbb súrlódási alkalom. Mi termé­szetesen minden esetben a közönség pártján vagyunk, még akkor is, ha nem egészen neki van igaza. Az olyan alkalmazottakat, akik nem tudnak a vevőkkel bánni, leváltjuk. Az új al­kalmazottak tanfolyamon vesznek részt s ezeken a legfőbb tantárgy a vevőkkel való bánásmód tudománya. Másvalaki veszi át a szót. — A közeljövőben erősen csökkenni fognak az ilyen irányú panaszok — mondja. — Néhány üzletünkbe már bevezettük — és fokozatosan bevezet­jük a többibe is —, azt a szovjet rend­szert, hogy a közönség csak egy sze­méllyel áll szemben vásárlásai során. Az méri ki az árut, annál kell fizet­nie és ha jegyes árut vásárol, ugyan­az vágja le jegyét is. Ilymódon meg­szűnik a közönségnek akaratlan veg- zálása, amikor egyetlen árucikk miatt sokszor három helyen is, várakoznia kellett. Az ilyen felesleges várakozá­sok alaposan próbára tették a mun­kába sietők, vagy a munkából fárad­tan érkezők türelmét és csak e’.mér- gesítették a viszonyt vevő és eladó között. A szovjet rendszer bevezetése ezt az állapotot megszünteti. — Ha már i°/ggyg*i kerülnek szóba — szólunk közbe —, hadd említsünk meg egy súlyos pa­naszt, amit legutóbb egyik tanácstag beszámolóján hallottunk. Egy házi­asszony elmondotta, hogy egyik-másik KÖZERT-fiókban nem éppen korrek­tül kezelik a jegyeket. Többet vágnak le, mint amennyire szükség volna, sőt — más jegyet is levágnak. Amikor az­után a károsult észretér, rendszerint már hiába reklamál... — Ilyen panasz is sok van — is­merik el azonnal. — A napokban az én édesanyámmal is megtörtént, hogy az egyik üzletben »mellesleg* levág­ták húszdekás vajjegyét... — mondja az egyik osztályvezető. — Hogyan lehetne ezen segíteni? — Állandó ellenőrzéssel, nevelés­sel küzdünk a visszaélések ellen, ami bizony egy ilyen nagy vállalatnál mindig előfordulhat. Szerencsére egyre ritkábban. Mindent elkövetünk, hogy még a visszaélések lehetőségét is csökkentsük, ezt a célt szolgálja legújabb rendelkezésünk is, amelyről jó, ha a közönség is tudomást szerez. A jegvek levágása előtt az alkalma­zott köteles a vevő előtt hangosan be­mondani. hogy mennyi jegyet vág te s hogy miből mennyit jog kiszolgál­tatni. — Meg kell mondani, hogy az em­lített visszaéléseket megkönnyítette az is hogy a hó vége felé az összeszab­dalt jegyeken már alig ismerte ki ma­gát valaki — jegyzi meg egy másik informátorunk. — őszintén ssó’.va még magam sem ... A most kiadásra kerülő negyedévi szelvények már át­tekinthetőbbek, jobban vannak rajtuk csoportosítva a kiszolgáltatandó áru­cikkek. — És itt van | az eladói gőg f Erről mi a véleményük? — kérdez­zük és mingyárt megmagyarázzuk, hogy mit értünk alatta. Azt a maga­tartást, amikor az alkalmazott elérhe­tetlen magasságban trónolónak kép­zeli magát s jóformán szóba sem hajlandó. állni az emberrel. Bognár miniszter is megemlítette ezt a típust, amely, ahelyett hogv kereskedő lenne a szó valódi értelmében, árurloszlrvá degradálja magát. A szocialista ke­reskedelemnek viszont époen az a célja, hogy eladó és vevő között a legszivélyesebb viszony alakuljon ki. Érdekes, hogy bármilyen kemény kritikát mondunk is. azt azonnal el­fogadják és nem igyekszenek szépí­teni a KÖZERT-et Most is ez törté­nik. — Sajnos, ilyen alkalmazottunk is akad. De meg kell mondanunk, hogy ebben a közönség is hibás, mert bi­zonyos mértékig maga termeli ki ezt a típust, amikor egyik-másik eladót --• némi kedvezményezés ellenében — kedvencévé avat. Az ilyen eladó az­után egyesekhez udvarias, másokhoz viszont valóban gőgös, mert azt a hitet ébresztették benne, hogy ő va­lamiféle különleges lény ... Hát ezt a szellemet tűzzel-vassal irtjuk. Nem­sokára tájékoztató füzetek jelennek meg belső használatra és egyikben éppen az ilyen típust állítjuk pellen­gérre. De pozitív irányban is küz­dünk, amikor versenyeket rendezünk a »kerület legjobb boltja« és »a leg­jobb eladó« cím elnyeréséért. I-A protekcióval| hogyan állunk? — kérdezzük, mert tudjuk, hogy a közönség mily sokszoi kifogásolja az egyes »protekciós« ala­kokat, akiknek a pult alól adják ki a félretett árut — A protekcionizmust is méltán ki­fogásolja a közönség — halljuk a vá­laszt — Tudjuk, hogy majd minden fiókban fellelhető ez a jelenség. Mi ezt is a legszigorúbban vesszük, erő­sen tiltjuk, de rendelkezéseink bizo­nyos mértékben csak írott malasztok maradnak, ha maga a közönség nem segít minket. Próbavásárlásokon eLlen- őrizzük a mérést, a számolást, a jegylevágást, de már a protekcioniz­must nagyon nehéz észlelni; ide a kö­zönség árgus szeme is szükséges lenne. Szóvátesszük az egyes fiókokban a pultok előtt tapasz'alható hosszas vá­rakozást, ami az illető fiókot a nap legtöbb idejében zsúfolttá, levegőt­lenné teszi. — Nyugodtan állíthatjuk — hang­zik a válasz —, hogy ez csak volt. Ma már megszűnt a pultok előtti to­longás, ami még néhány hónappal ez­föliratű fakeresztek végtelen sorát, melyekkel a kegyelet a fölszabadu- lás^ után tisztelte meg e holtakat. Miért ömlött ki ennyi embernek vére, ha ön most Skorzeny-vel, a hitlerista vérgőzös gyilkossal közös lapra Írja nevét? Miért állott ellent akkor a francia nép, miért volt Orfedoor ét indultak ónként « Ma­tos halálba ezrek és tízezrek? M felel ön erre a kérdésre? M dobog ön felé a francia anyák fii kát féltő szíve? Mit zúgnak m a Frontenac-i fenyők? Felelje: Uram, mi az értelme ma már 0 előtt a francia szabadságért és etr berségért életüket áldozott hőső korhadt fakeresztjeinek?.

Next

/
Thumbnails
Contents