Kisalföld, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-01 / 1. szám

WS 9. Január 1. es BtBrtWc KISALFÖLD Köszöntöm népünknek az elmúlt évben végzett sok jó munkáját Dobi István rádióbeszéde Kedves halgatóírní! — Elhangzott a Himnusz, össze­csendülnek a poharak. Szere­te­tet, barátságot és bizakodást fejeznek ki a szavak, amelyeket egymáshoz intézünk, amikor 1959. megérke­zését ünnepeljük. Az éjfélnek ezekben a perceiben — amelyek az én, sok fáradsággal és megpró­báltatással teljes egyéni emberi életemben is évfordulót jelentenek — meleg testvéri köszöntéssel üd­vözlőn Magyarország népét, s azokat is, akiknek a határokon túl, magyar érzések élnek a szí­vükben, de valami okból nem le­hetnek közöttünk. — Köszöntöm népünknek az el­múlt évben végzett sok jó munká­ját és — ami ebből következett —, hogy ezt elégedetten ünnepelhet­jük. A sok baj után, amely ben­nünket ért, igen megnyugtató és felemelő tudat volt, hogy megint erősnek, egységesnek, politikai ér­telemben, emberi érzésekben és bizalomban összeforrottnak érez­tük és érezhetjük a nemzetet. En­nek hatása életünk minden te­rületén megmutatkozott, újabb és újabb, bátor kezdeményezésekre ösztönzött mindannyiunkat, össze­fogtunk a népi hatalom megszilár­dításában, a termelésben, az épít­kezésekben és a jövő öntudatos munkálásában. Szép sikerek jár­tak erőfeszítéseink nyomában, ki­­nek-kinek az egyéni életében és az ország általános helyzetében. — Mikor az óra éjfélt ütött, vi­rágzó életünk kalendáriumában új lapot nyitottunk. Törekedjünk, hogy ez a lap tartalmában még szebb és gazdagabb legyen, mint amit most lezártunk. Tőlünk függ, hogy ebből az elhatározásból nagy tettek szülessenek. Szorgalmunk, népünk tehetsége, országunk gaz­dag adottságai, belső testvéri, em­beri egyetértésünk vezesse tovább felemelkedése útján a nemzetet, a szocializmus csillaga felé, amely már szinte kézzelfogható közelség­ben ragyog előttünk. Ehhez kívá­nunk mindannyiunknak jó mun­kát, friss egészséget, örömteljes, boldog új esztendőt — fejezte be rádiószózatát Dobi István. A Vagongyárban már készülnek a tavaszi lipcsei nemzetközi ipari vásárra Megyénk legnagyobb üzemében, a Wilhelm Pieck Vagoni és Gép­gyárban még el sem vetették az óesztendő gondját, máris újak je­lentkeztek. Mert elsősorban nem az első negyedéves terv végrehaj­tásával járó gondokra gondolunk, hanem a tavaszi lipcsei vásárra való felkészülés gondjára. Az ilyen gondokozóra azonban nem haragszanak az üzemben. Arról van ugyanis szó, hogy a gyár a lipcsei vásáron bemutat egy ét­kezőkocsit azokból, amelyek éppen a napokban keltek útra a megren­delőkhöz, Jugoszláviába. Mindjárt azt is eláruljuk, hogy a megren­delők igen elégedettek a gyár munkájával. Kiállításra kerül még a vásáron egy Diesel mechanikus tolatómozidony. Ezenkívül a Tech­­noimpex Külkereskedelmi Válla­lat több üzem gyártmányaival együtt bemutatja a Vagongyár ál­tal készített 12 hengeres padló­alatti motort, egy négyhengeres 4 JS 13,5/17-es típusú stabil mo­tort és egy kéthengeres 2 JS 13,5/17-es típusú motort. Minden bizonnyal, a bemutatott gyártmá­nyok tovább öregbítik majd a Vagongyér és a magyar ipar hír­nevét. Az elmúlt évben sokszor írtuk azt, hogy a Vagongyár részére »ez az új gyártmányok éve.« Ugyanis 12 prototípust kellett elkészí­tendők. Mit írjunk az új év fel­adatairól? Tudniillik ebben az év­ben is 12 új gyártmány prototí­pusa szerepel a gyár tervében. Többek között kétfajta portáldaru prototípusa. Az egyik Lengyelor­szág, a másik pedig az indiai kom­munista Kerala állam részére. A MÁV részére motorvonat prototí­pusa készül el. Ha már a MÁV-nál tartunk, azt is eláruljuk, hogy ebben az évben a Vagongyár 10 étkezőkocsit és 30, a nemzetközi forgalomra alkalmas kocsit gyárt a MÁV részére. Kü­lönösen az utóbbi igen fontos, mert eddig a MÁV-nak nem volt a nemzetközi forgalomra alkalmas kocsija. Azokért a kocsikért, ame­lyek nálunk a nemzetközi vonalon vannak forgalomban — Orient express, Arlbert express — nagy kölcsöndíjakat kell fizetnie az ér­dekelt államok vasúttársaságai­nak. A Vagongyár által gyártott 30 kocsi forgalomba hozásával te­temesen csökken majd a kölcsön összege. A fentiekből is kitűnik, hogy az új év sem lesz könnyű a Vagon­gyár dolgozói részére, de ahogy mi ismerjük őket, biztosan megbir­kóznak az idén is a nehézségek­kel. Új OTP-bérház Győrött, az Ár­pád út és a Lukács u. sarkán. A gépek ma is álmokat szőnek... Itt ülnek négyen az ötvenegyből... A Mártí­rok útja és egyben Győr legutolsó házában — a Győri Fonoda leányszál­lásán — és arról beszél­nek az újságíróval: mit szeretnének megkapni a jövő esztendőben? Vagy­is hát egy kicsit terveik­ről, álmaikról, ábránd­jaikról lett volna szó. Éveik száma, együtt a négyé, talán a nyolcva­nat sem érte el, tehát még nagyon is a kezde­tek legkezdetén állnak. A Győri Fonodában dol­goznak. Negyedszázada is már, hogy József Attila vers­be szedte a szövőnők „omló álmait", ahol a netovább a „cukros étel” volt. A tömör képbe rög­zített valóság immáron volt idők tűnt emléke. Ám a gépek ma is álmo­kat szőnek, ha odakint csillan a holdfény és vé­letlenül egy-egy sugár­sziporkája rátéved az or­sók, a szerszámok tarka kavargására. Vallatunk. De máris feltételeket szabnak, ez­zel kezdik, hogy a nevük aztán nehogy kitétessék az újságba. Nem mintha szégyen volna, dehát mégse akarják. Az ő akaratuk, hogy az olvasó személytelen ábrándok­ról kap beszámolót. Az­az, hogy nem is egészen igaz így... — Lakás kéne ... Ha kapnék, férjhez mehet­nék — mondja az egyik kislány. Az ujján karika­gyűrű, karácsonykor volt az eljegyzés. A néhány szó most sokszoros visszhangot kap: egymás után, vagy­is inkább egyszerre szól a másik három. Lakás — ez az álmok netovábbja, a boldogok kulcsának hitt varázsszer. És meg­ismétlik kétszer is, há­romszor is, példákat mondanak ... Hogy lám, X. Y. házassága is a la­kás hiánya miatt ment tönkre, viszont T. Z. csu­pán és kizárólag ezért boldog. Kizárólag? Nem egészen — vallják meg, a jókívánság mégis mar­­ad, így kerül a notesz fehér lapjára elsőként az a szó: lakás. És miként­­ha az újságíró notesza valami télapó-kívánság­­könyv, vagy valami egyéb hasonló dolog vol­na, megkérnek, húzzam alá és tegyek utána fel­kiáltójelet. Mert fontos... — Különben — szólal meg újra a szóvivő —, nekem elég lenne egy lottó-fő nyeremény is. Egy olyan kilencszázez­­res. Abból lenne lakás, meg bútor. . A javaslat, vagy mi­nek nevezzük, lelkes tá­mogatásra talál. Legfel­jebb annyi a különbség, hogy az egyiknek száz­ezer forint is elég lenne, a másiknak egy millió is kevés. Ha már lúd, le­gyen kövér — mondja. Az újságíró, aki már szeretné bővíteni a kí­vánságok körét, most be­folyásolni próbál: — Hát valami férfine­mű népség, tehát vőle­gény, vagy férj? A válasz: — Ezt nem kell kíván­ni. Ez magától jön. Illet­ve nem magától, de mi mindent megteszünk an­nak érdekében, hogy jöj­jön. — És jön? — Ha nem jönne, nem kellene se lakás, se pénz. Na, hál’istennek, hely­ben vagunk — gondolja az újságíró, amikor még­is (ha a vége jó, minden jó) felcsillan a remény. — Ne higgye, hogy mi olyan „léhák" vagyunk... — Kívánságaink közé azért mást is sorolunk, nemcsak ilyesmit. — Például? — Például szeretnénk a következő évben jó anyaggal dolgozni. — És még? — Jó volna, ha minél több lenne a nyereségré­szesedés. — Ne haragudjanak a mohóságért, de én még tovább is kérdezek: és még? — Szeretnénk, ha az üzem vezetői többet fog­lalkoznának személye­sen is a dolgozókkal.. . Személytelen ábrán­dok — így írtuk az előbb, és rá kell jön­nünk, hogy ez így nem igaz. Mert ez a négy lány itt az ötvenegyből, alig­hanem nem egyedül, a maga nevében sorolja el itt a kívánságokat. Ha­nem a többi negyvenhét és az ismeretlen száz­negyvenhetek, ezernégy­­százhetvenek nevében... F. P. S­ ajjésti Imé. Az újévi fogadalmakról e­j esztendő reggele virradt­­ ismét ránk, kedves Olva­sók, 1959 első napja. Még ben­nünk zsong az elmúlt éjszaka, vi­dám zsivaja, a családi körben, vagy az üzemben, szórakozóhelyen jóbarátok, ismerősök között eltöl­tött szilveszterest hangulata, még fülünkben cseng a boldog új esz­tendőt köszöntő poharak kocca­nása, de gondolataink már inkább előre kalandoznak, az elkövetkező heteiket, hónapokat, a jövőt für­készik. Milyen lesz, mit hoz az új esz­tendő? - így tesszük fel önma­gunknak, vagy egymásnak a meg­szokott és mégis mindig új kér­dést az év első napján. Az ember, az évezredek óta küzdő, harcoló, alkotó ember ősi kíváncsisága buggyan ki belőlünk ilyenkor, az a lelkünk legmélyén fogant ter­mészetes kívánság, hogy megis­merjük a díszes szószékekről „ki­­fürkészhetetlennek« mondott jövő útjait. Valóban »kifürkészhetetlen« lenne a jövő? Csak parán­yi játék­szer lenne az ember, valamilyen ismeretlen, hatalmas erő játék­szere? Nem! Ennek még a gondo­lata is megalázó a saját erejének, igazi hivatásának tudatára ébredt ember számára. Ha vak eszközei vagyunk csupán a sorsnak­, ak­kor m­i értelme lenne erőfeszíté­seinknek­? Akkor hiábavaló lenne minden tervezés, céltalan minden céltudatos alkotás. Akkor csalóka ábrándozás lenne csak a szerel­mes fiatalok vágya az új, meleg családi otthon iránt. Akkor pa­pírrongy csupán a mérnök aszta­lán az új lakótömbök terve, és bénává dermeszt­ené a kovács iz­mos karját a szörnyű gondolat: — ahogy lesz, úgy lesz! Nem! Az új esztendőnek ebben az első óráiban, a számvetés és tervezgetés meghitt perceiben első gondolatunk az, hogy nem aka­runk lenni és nem leszünk gyenge játékszerei az elkövetkező hétköz­napoknak. Ha ennek a tudatára ébredünk, akkor már sokkal köny­­nyebben válaszolunk a bennlünk feszülő kérdésre:­­ milyen lesz, mit hoz az új esztendő? Milyen lesz az új esztendő? Nos, elsősorban olyan lesz, amilyenek mi magunk leszünk 1959-ben! V­alljuk be őszintén, az új­­ esztendő első napján mind­annyian tele vagyunk jósággal és szeretettel, megbánással és nagy elhatározásokkal. Úgy is mond­hatnánk, hogy az újév a fogadal­mak napja. Mi mindent meg nem fogadunk ezen a napon! Az apa, aki a múlt évben alig adott haza valamit a fizetéséből, mert elvitték a »jó­­barátok«, a kocsma, a bor, vagy a kártya, most szent fogadalom­mal fogadja, hogy ezután máskép­pen lesz. A férj, akinek asszonya cseléddé süllyedt a háztartási gon­dok súlya alatt, nagy elhatározást tesz, hogy őszinte segítőtársává lesz az új évben gyermekei any­jának. A harmadik, kissé elkésve bár, most újév napján fogad hű­séget élettársának, a negyedik most határozza el, hogy törődni fog a gyermekei nevelésével. A könnyelmű megfogadja, hogy ta­karékosan él majd, a lógós pedig, hogy pontosan bejár majd a gyárba. A civakodó, hogy kibékül majd a szomszédaival, a rágal­mazó, hogy ajkát nem hagyja el többé hazug szó. A lusta, hogy szorgalmas lesz egész évben, a hi­vatalnok, hogy nem lesz részre­hajló és nem fogad el protekciót, az enyveskezű, hogy nem nyúl többé a közösség pénzéhez. A mo­toros, hogy betartja a közlekedési szabályokat, a verekedés, hogy csak baráti kézfogásra nyújtja ez­után a jobbját. Mennyi szép fogadalom, meny­nyi nagy elhatározás! És higgyyék el, kedves Olvasók, nekem meg­győződésem, hogy ezek a szép fo­gadalmak, ezek a nagy elhatáro­zások valóban őszinték, ténylege­­sen az emberek szívének, lelké­nek mélyéről fakadnak. Ha más­kor nem, legalább egyszer az esz­tendőben, ilyenkor újév napján ki­csordul az emberekből a jó, a szép iránti őszinte vágy, ilyenkor m­in­­denki úgy érzi, hogy erősebb lesz, mint az elmúlt esztendőben, ha­tározottabb, keményebb, figyel­mesebb, egyszóval jobb, emberebb ember lesz, új szakaszt nyit az életében. Aztán jönnek a »szürke« hétköz­napok, egy ideig még bennünk él az újévi hangulat varázslatos me­lege, de sajnos, az újév napján felizzott parázs többnyire nem bi­zonyul elegendőnek ahhoz, hogy végigkísérjen bennünket a követ­kező újévig. Ismét akadnak­­?ó­­barátok«, akik »csak egy pohár ma invitálnak bennünket fizetés nap­ján a sarki kiskocsmába, és más­nak meg ismét feltűnik valahol egy nő, akit bizonyára nem gyö­törnek úgy a háztartási gondok, mint a hűtlenül otthon hagyott asszonyt. Minek folytassam? Vall­juk be, hogy igen gyakran gyor­san megkopik az őszinte újévi fo­gadalmak fénye, hogy újabb ti­zenkét hónap múlva ismét ma­gunkba szállva tegyük meg újabb fogadalmainkat. Nos, nem lehetne-e valahogy úgy intézni sorsunkat, hogy a szép újévi fogadalmak, nagy elhatáro­zások végigkísérjenek bennünket a »szürke« hétköznapok bukta­tóin is? Azt hiszem, lehetne. Meg­győződésem, hogy ha minden jó­akaratai, jobbra, szebbre, embe­ribbre vágyó ember együttesen úgy indulna neki az új esztendő hétköznapjainak, hogy egymást segítve, vagy ha szükséges, egy­mást figyelmeztetve mindennap mindnyájan megtartsák az újévi fogadalmakat, akkor egy csapásra sokkal szebbé válna az élet. Homo homini lupus — az em­ber az embernek farkasa — hosz­­szú évezredek óta ez a mondás járta. Sajnos, a való élet kegyet­len tapasztalata adta az ember ajkára­­ezt a szomorú igazságot. Mert igazság volt ez, az urakra és szolgákra, gazdagokra és szegé­nyekre, uralkodókra és elnyomot­takra szabdalt társadalom keserű igazsága. A mi nemzedékünknek jutott az a mindennél szebb hiva­tás, hogy ezt az évezredes farkas­törvényt egy új igazsággal cserélje fel, amely valahogy így hangza­­nék: az ember az embernek ba­rátja, segítője, támasza. I gén, ez a mi rendünk új, a magasabb erkölcsének lé­nyege. A több kenyér mellé több emberség, a jobb lakásban több szeretet, a több tudáshoz igaz, őszinte emberi kapcsolatok — ezek együttesen teszik minden koráb­binál szebbé, jobbá, magasabb­­rendűvé a mi társadalmunkat. Ha terveket készítünk új gyárakra, új lakótömbökre, új iskolákra, miért ne készíthetnénk terveket az em­beri együttélés megjavítására is. És ha van erőnk új városokat te­remteni a pusztaság helyén, ha van erőnk vad folyókat az ember szolgálatába állítani, ha van erőnk arra, hogy a csillagokat ostromol­juk, miért ne lenne erőnk szép és nagy erkölcsi elhatározásaink megvalósításához is? Bennünk szunnyad ez az erő, csak értenünk kell hozzá, hogy a felszínre bányásszuk. És ha már az újévi fogadalmaknál tartunk, miért ne toldannánk meg még eggyel: megfogadjuk, hogy az új­évi szép elhatározásokat a követ­kező 365 napon valóra is váltjuk. Ehhez kívánok kedves Olvasó­inknak sok sikert, erőt és egész­séget az új esztendőben.

Next