Kisalföld, 1967. március (12. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-01 / 51. szám
. 1942. március 1-én a Népszava olvasói különösnek ható felhívást olvashattak. A történelmi hagyományok ápolására „az országban mindenütt gondozatlanul kallódó ereklyék összegyűjtésére” országos társadalmi megmozdulást hirdettek: „Álljanak sorainkba mindazok, akik tisztán érzik magukban a történelmi hagyományt, és hiszik, hogy e nagyszerű örökség ápolása és elmélyítése fontos nemzeti feladat”. — Aláírva: „A Magyar Történelmi Emlékbizottság” és huszonnyolc név. Ismert baloldali politikusok, újságírók, írók, művészek, mint Bajcsy Zsilinszky Endre, Kállai Gyula, Szakasits Árpád, Mihályfi Ernő, Tildy Zoltán, Illyés Gyula, Pátzay Pál, Szőnyi István, Veres Péter, Darvas József, Bernáth Aurél és mások. Az egyszerű újságolvasó valószínűleg meghökkent. Az ország több mint fél éve, hogy részese Hitler bűnös és őrült háborújának. A német fasiszta csapatok elszenvedték már első nagy vereségüket Moszkva alatt. Az antifasiszta demokratikus országok szövetségi szerződése és az angolok Magyarország elleni hadüzenete széjjelzúzta a kettős politikában reménykedő csoportok illúzióit. Már nem lehetett eltitkolni a magyar csapatok első nagy bűnös akcióját, nemzeti szégyenünket a „Hideg napok”-at, az újvidéki és zsablyai tömegvérengzést, amelynek több mint háromezer áldozata volt. Ilyen vérzivataros időkben minden haladó ember előtt köztiszteletben álló férfiak „ereklyegyűjtéssel” foglalkoznak, múzeumot szerveznek? A kudarcok és a felháborodás hulláma megbuktatta a Bárdossy-kormányt. Utóda Kállay Miklós — akit közvetlen környezete is politikai sviháknak, gátlástalan kalandornak tartott — fő feladatául tűzte, hogy a háború folytatásához szükséges egységet megteremtse, és a függetlenségért, demokráciáért és békéért küzdő erők egységét megbontsa. A Magyar Történelmi Emlékbizottság nem múzeum alapításával foglalkozott. Része, illetve legális fedőszerve a kommunisták által kezdeményezett széleskörű függetlenségi mozgalomnak, így ír erről az illegális Szabad Nép 1942. márciusi száma: „Minden mozgalom a kenyérért, földért, szabadságért, az ország függetlenségéért erősíti a gátat a labanctörekvésekkel és a Bárdossy-klikk kapitulációs politikájával szemben. A munkásság mozgalmai így válnak mind hatalmasabb tényezőivé a nemzeti szabadságharcnak, 1948 eszméinek megvalósításáért’’. A Történelmi Emlékbizottságot a legszélesebb értelmiségi összefogás jellemezte. A budapesti rendőrkapitány helyettesének jelentése így látja ennek a lényegét: „A bizottság éppen azért alakult meg politikailag heterogén elemekből, hogy ezzel is demonstrálja a függetlenség és szabadság kérdésének, politikai pártok és mozgalmakon való felülállását és egységes magyar követelés jellegét”. Távolabbi perspektívában a bizottság résztvevői talán nem értettek mindenben egyet, ideológiai különbségek is fennállottak, de valami lényegesben azért találkoztak. Szekfű Gyula szavaiból érthetjük ezt meg, áld így írt a Népszava emlékezetes karácsonyi számában: .......A magyar munkássággal, akárcsak a magyar parasztsággal, nem voltak soha k kapcsolataim, viszont ami a marxizmus tanelveit illeti, ezekkel szemben elfoglalt álláspontomat sohasem tartottam titokban... Nagy elemi csapások idején, felhőszakadás után, árvízveszedelemben senki sem tud négy fal között maradni... Ilyen viharban élünk ma is ... Azt hiszem, a szabadság dolgában megérthetjük egymást, még ha különböző pontokról indulunk is el” Az értelmiség feladatává vált, hogy leleplezze az uralkodó rendszer magyarkodását, „hazafias” szólamainak hazug voltát. Megmutassa, hogy a magyar nép történelmi hagyományaink legdicsőbb szakaszaiban — elsősorban 1848-ban — hogyan küzdöttek a nép és vezetői együtt a szabadságért, függetlenségéért, demokráciáért, a gazdasági és társadalmi haladásért. Az értelmiség részvétele a közös nagy feladatban igen sokoldalú volt. A munkáskórusok és munkásszínjátszók előadásaiba, majd a Hont Ferenc által rendezett vigadói és zeneakadémiai irodalmi esteken valóban a művészek színe-java vállalt szerepet. Olyan művészek fémjelzik ezeket az előadásokat, mint Ascher Oszkár Basaideg Mária, Bánki Zsuzsa, Baló Elemér, Gobbi Hilda, Gábor Miklós, Gellért Endre, Hont Erzsébet, Horváth Ferenc, Major Tamás, Medgyasszai Vilma és sokansokan mások. Hogy nemcsak egyszerű művészi produkcióról volt itt szó, jelzi például Kállai Gyula cikke a Népszavában az 1941. decemberi Petőfi-estről, amelynek bevezetőjét Móricz Zsigmond tartotta. „Igaza van Móricz Zsigmondinak — írja Kállai —, amikor a bevezető tanulmányában Petőfiről azt mondja: Korlátlan benne a szabadságvágy, s ezt a korlátlanságot követeli a nép számára is. Petőfi élete Móricz Zsigmond szerint: egyetlen harc, egyetlen eszme érdekében ... megszüntetni a jogtalan és oktalan rabságot, amiben emberek milliói feküdtek”. A magyar kultúra olyan érékei nyertek új megvilágítást, mint Bartók, Kodály, Ady és József Attila. A szocialista és rokonszenvező képzőművészek is a maguk eszközeivel tárták fel a kor égető problémáit. A Vasas Székházban rendezett kiállításon olyan nevekkel találkoztunk, mint: Bán Béla, Berda Ernő, Bokros-Birmann Dezső, Derkovits Gyula, Dési- Huber István, Farkas Aladár, Fenyő A. Endre, Goldmann György, Háy Károly László, B. Juhász Pál, Kender György, Kurucz D. István, Mészáros László, Sugár Andor és mások. Pátzay Pál Petőfi emlékplakettjét, a Történelmi Emlékbizottság bocsátotta ki, és az emlékezetes március 15-i tüntetés előtt már tízezres példányban díszítette a kabátok hajtókáit. A mozgalom csúcspontja az 1942. március 15-i tüntetés előkészítése volt. Erre nemcsak a párt mozgósította tömegeit, hanem a Magyar Nemzeten, Kis újságon és Népszaván keresztül a Történelmi Emlékbizottság is felhívást bocsátott ki. A világháború viszonyai között páratlan erejű tüntetés élén ott haladtak a bizottság vezetői is és tették le az emlékezés koszorúit Petőfi szobrára. A tömegek és az összefogás erejétől megrémült uralkodói osztály terrorral válaszolt. A főcsapást a pártra mérte, le- s tartóztatva annak mintegy 1600 harcosát és vezetőjét. Nehéz volna felsorolni is azt a sokrétű és széleskörű tevékenységet, amelyet az értelmiség legjobbjai a rövid néhány hónap alatt tettek. Tetteik már a történelem részei, és így vonhatjuk le a következtetést: Azért csatlakoztak a párt népfrontpolitikájához, mert felismerték, hogy a nemzet sorsdöntő kérdéseiben akkor is a párt mutatta a helyes utat. Dr. Szemere Vera történész Huszonöt éve alakult a Történelmi Emlékbizottság A másik német katona Német katona . .. Két világháború poklát megjárt Európánkban különösen rossz emlékeket ébreszt ez a két szó. Az újságolvasó, aki napról napra követi a világ eseményeit, épp elegendő okot találhat arra, hogy örök figyelmeztetésként őrizze ezeket az emlékeket. A Német Szövetségi Köztársaság hadserege, a Bundeswehr ugyanis nem csupán drilljével, s nem is csak a Wehrmachtól örökölt tizenkétezer tisztjével folytatja — természetesen megváltozott külső körülmények között — a Harmadik Birodalom militarista hagyományait. A Német Szövetségi Köztársaságban kormánypolitika az atomipar fegyverkezési célzatú kifejlesztése, ami épp ezekben a napokban, a genfi atomsorompó-tárgyalásokkal kapcsolatban annyit szerepel a hírekben. A kormánypolitika az NSZK-ban, méghozzá a napokban Seehohm miniszter nyilatkozatával újólag megerősített politika, hogy a bonni állam nem hajlandó semmisnek tekinteni a hírhedt müncheni egyezményt, nem hajlandó elismerni a második világháborút követően kialakult Európatérkép határait. Ilyen körülmények között földrészünk biztonságának egyik, nagy fontosságú tényezője az első német munkás-paraszt állam, a Német Demokratikus Köztársaság léte. Amikor még az ötvenes években a NATO megszerveződésével párhuzamosan ismeretessé vált, hogy Nyugat-Németország gyors ütemben megindítja az újrafelfegyverzést, az NDK válaszul — az önvédelmi reflex parancsára — felállította saját nemzeti néphadseregét. Amiként az NDK új szellemű, szocialista állam — új szellemű, szocialista a hadserege is. Ennek a hadseregnek a katonái szövetségeseink a Varsói Szerződésben, s velünk együtt őrködnek, hogy békénket, vívmányainkat soha többé ne veszélyeztethesse se német földről, se máshonnan kiinduló támadás Az NDK nemzeti néphadseregének születése napján ezért köszöntjük szeretettel ezt az új, másféle német katonát. S. P. KISALFÖLD Elég közkeletű vélemény, hogy a házasság és ezzel legszorosabb összefüggésben a család széthullóban van, hogy elavult, idejétmúlt forma. A magas válási statisztikán kívül mik ennek a dezorganizációnak jelei? A házasság, a család már nem az a szorosan összetartó erő, ami volt. A családtagok jóval önállóbbak, mint azelőtt, a távolabbi rokonság, vérségi kapcsolatok vesztettek fontosságukból, szerepüket a munkahelyi, szakmai barátság vette át. Azelőtt elsősorban a házastársak, a család feladata volt a gyermeknevelés. Ma már igen korán különböző intézetek, intézmények segítik a család funkcióját. Ha azt kérdezzük: széthullóban van-e a házasság, fel kell tennünk a másik kérdést is: mihez mérten van széthullóban? Vajon nem csupán a házasság, a család polgári, sőt nálunk, Magyarországon a volt feudálkapitalista formájához mérten? A régi modell: a férj a kenyérkereső, a pater familias, az asszony a háztartás, a kis közösség lelke — szinte a szemünk előtt enyészett el. A széthullás vajon nem csupán ennek a régi formának a széthullását jelenti és valami új tartalom, újfajta kötés és öszszetartozás formálódásának a jelzése? Eddig is azzal az új helyzettel, új problémákkal, új feszültségekkel foglalkoztunk, amelyek a nők munkába állása nyomán következtek be. Vajon a fentebb vázolt jelenségek is nem csupán áttételes konzekvenciák-e? Egy felszólalásból, amely a Társadalmi Szemle majd négy esztendővel ezelőtti, a család mai helyzetéről tartott ankétjén hangzott el: „...A szocializmus milyen társadalompolitikát követ a család vonatkozásában? Az álláspont alapos elemzése még hiányzik. Ez a hiány még sok területen érződik, egyebek között a bírói gyakorlat bizonytalanságában. A bírókkal való beszélgetésből gyakran kitűnik, hogy abban az alapvető kérdésben bizonytalanságban vannak: védeni akarja-e a törvény a családot, vagy sem, illetőleg mit véd és mit nem.” A néhány évvel ezelőttinél már valamivel világosabban és erőteljesebben rajzolódik ki a helyzet. A nagy családok anyagi támogatása, az öthónapos fizetett szülési szabadság, legújabban az a határozat, hogy a fiatal anya még két esztendeig otthon maradhat gyermeke mellett, havi 600 forintos juttatás mellett — mind azt bizonyítja, hogy a rendszer védi, támogatja a házasságot, a családot. Ezek a könnyítések, juttatások mér eleve megkönnyítik a családalapítást is. Hozzájárulnak ahhoz, hogy a házasság megszabaduljon az anyagi szempontok terhétől. Az érdekházasság fogalma különben is már hosszabb ideje elhalványodott. A társadalmi különbségek felszámolása, az, hogy a házasság megszűnt a nő, legalábbis a fiatal nők számára egyedüli foglalkozásnak, állásnak, sőt egyáltalában foglalkozásnak és állásnak lenni, jelentős mértékben járult hozzá a „parti” fogalmának háttérbe szorulásához. Persze a lakás, a kocsi, a jó anyagi helyzet, bizonyos közismerten magas jövedelmet jelentő foglalkozási ágak ma is vonzóan hatnak és befolyásolhatják a párválasztást. A közgazdasági egyetemen felmérést végeztek fiúk és lányok között. A vizsgálat azt kívánta földeríteni, milyen tulajdonságokat várnak a Hatálok jövendő élettársuktól? A feltüntetett tulajdonságokat 1- től 5-ig kellett osztályozni. A fiúkhoz többek között a következő kérdéseket intézték: Jól főzzön? Megfelelő szerelmi partner legyen? Legyen jól ápolt, gondozott? Okos legyen és művelt? Jól keressen? Legyen csinos? A feleség dolgozzék? Problémáit meg tudja beszélni vele? Férjnek és feleségnek legyen azonos életkora? A férj legyen okosabb, műveltebb feleségénél? A férjnek legyen-e több fizetése a feleségénél? A fiúk a legalacsonyabb pontszámmal a főzést értékelték, bár hozzátették: jó, ha ért hozzá a feleség. Azt sem várják el, hogy szép, kifejezetten csinos legyen, elegendőnek tartják, ha ápolt és gondozot. Viszont valamennyien fontosnak tartják, hogy az asszony dolgozzék, és hogy mindent meg tudjanak egymással beszélni. A fiúk ideálja tehát az értelmes, művelt, magára adó dolgozó nő, és nem hangsúlyozottan nőies „csinibaba”. A felmérés során kiderült, hogy a lányok azt tartják legfontosabbnak: jövendő élettársuk megfelelő szerelmi partner legyen. A lányok elvárják jövendő férjüktől a jól ápoltságot és gondozottságot is. Nem tartják fontosnak viszont azt, hogy élettársuk többet keressen, mint ők. Azt ellenben nyomatékosan igénylik, hogy megbeszélhessék vele gondjaikat, megoszthassák vele problémáikat. S végül: mind a lányok, mind a fiúk többsége azt vallotta, hogy az emberi élet, az emberi boldogság teljességéhez hozzátartozik a család, a gyermekáldás is. Végső soron talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nem válságban van a házasság, hanem átalakulóban. Humánusabb tartalommal telítődik, jobban tiszteletben tartja a partnerek egyéniségét, mint a régi házasságban. Persze ezek csak a fő irányvonalak. Nem láthatjuk előre a fejlődést. Az átalakulásnak nemcsak szemlélői, de gyakran szenvedő tanúi és részvevői is vagyunk. Hisz minden átalakul konfliktusok között megy végbe. (Vége.) Kertész Magda - -Mai szemmel a házasságról V. Átmenet?... 1961. március 1., szerze A Komárnói Magyar Területi Színház vendégjátéka A Komárnói Magyar Területi Színház az elmúlt három napon két kitűnő előadással látogatott át hozzánk. Egy tragédiát és egy vígjátékot láthattunk. A két előadás között azonban korántsem csak a darabok más-más műfaja jelentette a különbséget, hanem úgyszólván minden, amit a színpadon láthattunk. S ennek, a műfajok törvényszerű igényei mellett, a teljesen eltérő rendezői koncepció a háttere. A színészek érdeme, hogy mindkét elgondolás hű tolmácsolói voltak, különösen a hétfői két produkció közös szereplői győztek meg arról, hogy nincs beskatulyázás vagy beskatulyázottság a komárnói színházban. A Szent Péter esernyőjét három helyen — Kapuváron, Osliban, Győrött — mutatta be a színház, élményt nyújtóan, meleg sikerrel. A társulat számottevő művészi fejlődését állapíthatjuk meg, ha összevetjük Móricz „Kismadár” című, a hasonló feladatot jelentő, két évvel ezelőtt bemutatott darabjának előadásával. Akkor nem tudtak egészen felülkerekedni az elavult népszínműszerűségen, most viszont kitűnő, korszerű komédiázást láttunk, s Konrád József rendezésében szellemes, jó ütemű előadást. S ebben szerves része volt annak is, hogy úgynevezett házi dramatizálásban vitték színre a regényt: rendezés közben színészre szabottabbá válhattak a szerepek. Maga a színpadi átdolgozás is szerencsésebb a nálunk eddig ismerteknél, teljesebben adja az eredeti mű keresztmetszetét, mondanivalóját, nem a szerelmi motívum válik a darab fővonalává. Hétfőn délután a Kisfaludy Színházban mutatták be Pavel Kohut évekkel ezelőtt Magyarországon is nagy sikert aratott „Ilyen nagy szerelem” című drámáját. Nem tartom szerencsésnek, hogy délután játszották ezt, és este a Szent Péter esernyőjét, mert bármennyire kellemes szórakozást nyújtott is az esti nézőknek a vígjáték, mégis a Kohut-darab igényelte volna a felnőtt közönséget. És nemcsak a darab, maga az előadás is: a speciálisan mai csehszlovákiai színjátszás, rendezés egyik arculatáról kaphatott volna képet az érdeklődő színházi néző. „Sötét előadás volt” — mondta kis öniróniával a rendező, Viktor Lukac. Igen, nálunk szokatlan a teljesen fekete háttér, még inkább a megvilágítatlan színpadtér. Csak a szereplőket és az elkerülhetetlenül szükséges kellékeket világította meg a színpad fölött rögzített négy reflektor. Két oka és célja volt ezzel a rendezőnek. Egyik inkább gyakorlati; a komárnói együttes az előadások nyolcvan százalékát kis, vidéki színpadokon tartja, s ezzel a világítási apparátussal mindegyik színpadon azonos fényeffektusokkal dolgozhatnak, a vetítéseket a háttérdíszlet helyett mindenhol alkalmazhatják, tehát nem kell a változó technikai körülményekhez alakítani előadásonként a beállításokat. A másik indok a rendezőnek abból az elvéből adódik, hogy „a színpad nem sétatér”. Magyarul : pontos beállásra és mozgásra neveli a színészt, azaz fegyelmezettségre. És természetesen a világosítókat is. Nehéz feladat ez, különösen ilyen sok képből álló darabban, ahol különben is nagyon fárasztó a játék. — Teljes létalapja szerintem a gondolati drámák előadásainál van, s Csehszlovákiában is ez a műfaj szülte a fenti rendezői elgondolást, módszert. örültünk ennek az előadásnak, mert érdekes és izgalmas volt, a társulat fiatal tagjainak első produkciójaként különösen jó — s még inkább, ha azt is tudjuk, hogy egy éve nem játszották otthon, s két beugrója is volt az előadásnak. De talán még jobban örültünk volna, ha olyan új csehszlovák darab bemutatásában egyezett volna meg a két színház, amelyet még nem ismer a magyar közönség. A célszerűségére gondolok most a színházak közti kulturális kapcsolatnak. Annak tudatában, hogy szerepel ilyen darab a komarnói színház jelenlegi műsorán is. Medve Imola Wilson a Közös Piac „megrohamozásán tűnik de London (MTI.) Wilson miniszterelnök hágai látogatását követően angol megfigyelők azt jósolják: a brit kormány rövidesen -- még a Közös Piac áprilisban sorra kerülő római csúcstalálkozója előtt - eldönti, hogy formális felvételi kérelemmel folyamodjék-e a „hatok”-hoz. Jól tájékozott források szerint a holland kormány, melyet Anglia „legjobb és leghűségesebb barátjának” tekintenek , azt tanácsolta Wilsonnak, hogy inkább most nézzen szembe egy francia vétó lehetőségével, minthogy marathoni gátfutással próbálja megközelíteni Párizst. Elhordonak egy szigetet Ausztráliától északkeletre, az Egyenlítő közelében 1798- ban gyönyörű szigetet fedeztek fel az angol tengerészek. Kellemes szigetnek nevezték el, a térképen Nauru néven található meg. Nauru ma már elveszítette paradicsomi képét. A régen oly buján tenyésző pálmák, gyümölcsösök eltűntek, mindenfelé korallsziklák meredeznek. A sziget sorsa 1906-ban pecsételődött meg, amikor gazdag foszfát-lelőhelyeket fedeztek fel itt a kutatók. A kitermelés rövidesen megkezdődött, és a fontos műtrágyát Ausztráliába, Angliába, Új- Zélandba szállították. Mivel a sziget négyötöde foszfát-lelőhely, a nagy bányavállalatok egyre viszik a talajt a lakosság lába alól. A kitermelés üteme mind gyorsabb: jelenleg 2 millió tonna foszfátot szállítanak el évente. Ha ilyen ütemben folytatják tovább a kitermelést, 25 év múlva csak a lekopasztott korallváz marad meg. A lakosok harcot indítottak a sziget megmentéséért. Törekvésüket az ENSZ is támogatja, ezért úgy határozott, hogy a szigetet 1968-ig függetlenné kell nyilvánítani. (Magyar Szó)