Kisalföld, 1967. október (12. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
X Egy hét a világban Munkavacsorák évadja — Sorompó-ellenőrzés Az AÁSZ és Kuba — Két szavazás között Az ENSZ-palotában lezárult a közgyűlés általános vitájának második hete és a várakozásoknak megfelelően nem hozott drámaian új fejleményeket. A küldöttségek vezetői, akik általában az illető országok külügyminiszterei, kifejtették álláspontjukat, s ez a tárgyalt témák sokféleségéből, és a határozott véleménynyilvánításból következően nem igen adott lehetőséget beható tárgyalásokra. Ugyanakkor megkezdődött „a munkavacsorák évadja”, s ezeken a személyes találkozókon már jobb alkalom kínálkozik az esetleges érintkezési pontok kitapogatására. A páros találkozók közben így került sor a héten a legfontosabb összejövetelre: a négy nagyhatalom külügyminisztere , Thant vacsoravendége volt. Jellemző a tanácskozás sűrítettségére, hogy még a tolmácsok sem voltak jelen. A „tizennyolc szem” a külügyminisztereket, az állandó ENSZ- nagyköveteket, és a világszervezet főtitkárát jelentette. Természetesen még az ilyen, önmagukban jelentős találkozóktól sem szabad szenzációs eredményeket várni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vietnami helyzet elmozdítása a holtpontról nem az egyes külügyminiszterek képességein múlik, hanem azon, hogy az Egyesült Államok hajlandó-e végre lemondani a katonai megoldásról, s — első lépésként — valóban mindent feltétel nélkül beszüntetni a VDK bombázását. (Ennek azonban nincsen jele, s miközben Goldberg amerikai ENSZ-delegátus békeszándékát bizonygatta a világszervezetben, a héten csak tovább erősödött a légitámadások hulláma, ismét B-52-es szuperbombázók dobták le halálos terhüket a demilitarizált övezetbe, s megszólaltak a szirénák Hanoiban is.) Hasonlóképpen, a másik viszálygóc, a Közel-Kelet ügyében sem történt előrelépés. Sőt, mutatkoztak bizonyos új veszélyek is. Egyrészt kitűnt a fegyverszünet törékenysége: a napokban súlyos izraeli—egyiptomi tüzérségi párharc volt a Szuezi-csatornánál, — másrészt Izrael látható erőfeszítéseket tesz, hogy hoszszabb távra rendezkedjék be a megszállt területeken. Akár az a cél, hogy véglegesen bekebelezzék ezeket a vidékeket, akár csupán nyomást akarnak gyakorolni a másik félre — az események aggodalomra adnak okot. A külügyminiszteri találkozó ily módon lényegében csak két vonatkozásban hozhatott fejlődést. Általános érdeklődéssel fogadták U Thant indítványát, hogy a Biztonsági Tanács tartson rendszeres zárt üléseket, s a tagállamokat a külügyminiszterek képviseljék. Ez a forma tulajdonképpen egy időről-időre összeülő külügyminiszteri értekezlet rendszeresítését jelenthetné. A másik terület, ahol kétségtelenül mozgásba jött a nemzetközi politika, az atomsorompó-tárgyalások ügye. Az ENSZ előtt fekszik a párhuzamos, azonos szövegű szovjet és amerikai javaslat az atomfegyverek továbbterjedésének megakadályozásáról. Lényegében már csak az ellenőrzés kérdésének tisztázása van hátra. A Szovjetunió, a szocialista országok és számos más állam az ENSZ bécsi Nemzetközi Atomerő Ügynökségére kívánja bízni a kontrollt míg egyes nyugati hatalmak, főként a Német Szövetségi Köztársaság, az Euratomot kívánja ellenőrző hatósággá tenni. Mivel az Euratomnak csak a Közös Piac hat országa tagja, egy ilyen ellenőrzés megbízhatósága és pártatlansága legalább is erősen kétséges... Új elemként említhető tehát, hogy az előzetes tárgyalások után, az atomügynökség bécsi közgyűlésén mind szovjet, mind az amerikai küldött helyeselte az ENSZ-ellenőrzést. Bécsben a magyar diplomácia is fontos kezdeményezést tett. Hazánk küldötte bejelentette: Magyarország az ENSZ-szerv ellenőrzése alá helyezi atomreaktorait, ha ugyanezt teszi Nyugat-Németország is. Hasonló bejelentés történt már korábban Csehszlovákia, Lengyelország, és az NDK részéről is. Bonn válaszán múlik tehát, hogy sikerül-e kialakítani a középeurópai „ENSZ-ellenőrzéses atomzónát”, amely egy atommentes övezet előfutára lehetne. Kevéssé rokonszenves diplomáciai akcióról érkezett hír Washingtonból. Az Amerikai Államok szervezete tanácsülésén újabb Kuba-ellenes bojkotthatározatokat fogadott el. Újra kiderült, hogy a latinamerikai államok ahelyett, hogy saját társadalmi ellentmondásaikon próbálnának változtatni, „Kuba kezét” keresik a lakosságuk körében megmutatkozó elégedetlenség mögött. Az értekezett még így sem ért el teljes sikert. Mexikót nem sikerült rábírni a diplomáciai kapcsolatok megszakítására Kubával, Brazília és Chile pedig viszonylag mérsékelt nyilatkozatokat tett. Az AÁSZ-döntés némi nehézségeket támaszt amerikai—angol viszonylatban is, London ugyanis a washingtoni nyomás ellenére sem kívánja feladni kereskedelmi kapcsolatait Kubával. Nem lenne teljes a heti krónika a francia járási választások említése nélkül. Vasárnap tartották meg az első fordulót, és október elsején kerül sor a másodikra. A két szavazás között máris adódhatott néhány tanulság. A demokratikus-baloldali ellenzék a szavazatok 56 százalékát szerezte meg, egyedül a kommunisták szavazataránya 26 százalék fölé került. Mivel a lakosság csaknem fele járult urnákhoz, ez szinte a tömegelégedetlenség kifejezésének fogható fel a kormány rendkívüli felhatalmazása és szociális megszorítása ellen. Ugyancsak figyelemreméltó, hogy a jobboldali ellenzék, amely De Gaulle külpolitikáját támadta, erősen visszaesett. A két szavazás között fontos egységtárgyalások zajlottak le a baloldal pártjai között, s minden bizonnyal a második fordulóban is megmutatkozik majd növekvő befolyásuk, vonzerejük. , Réti Ervin Dobozti Imre: — Hadiüzem, ezt mindenki tudja. Ott nincs mese, katonai parancsra megy minden. — De miért nem tagadtad meg? Nem tudtad, hogy a mi tüzérségünk kire lő? — Tudtam. Mondtam is, én közben folyton mondtam, azért vágtak a ... — Nem érdekel, mit pofáztál! Téged se érdekelt, mi mit lefetyeltünk egymás közt a fronton, mit gondoltunk magunkban ... Mit tettél, ez a lényeg! Hát én megmondom, miért engedelmeskedtél. Féltetted a szar bőrödet, nem akartál megdögleni... Felelj! Meg akartál dögleni? — Nem, de én ... — Ennyi elég. A dumát elhagyhatod. — Nem duma! Kivégezhettek volna, a században nem egyet a szemünk előtt... És én önként vállaltam, amiért becsuktak! Énrám az elveimet nem parancsolták rám, mint rátok a fronton! Én mindig magamtól, és ez mégis csak más ... — Hát mi? Az istenedet, csak úgy meguntuk, és kész? Hadbíróság elől lógunk, már alulról szagolnánk az ibolyát, németekre lőttünk, nem a pofánkkal, hanem puskával ... — Elég! — mondja élesen Deső. — Ebédeljünk. Fésűs Járó elképedve nézi a katonákat. — Ti? Hát ezt nem tudtam ... Ha tudom, én ... Deső leinti. — Felesleges erről beszélni. A sikertelen vállalkozások sorsa az, hogy el kell feledni őket. — Akkor is... Szóval, lőttetek? És hogyan történt? — A főhadnagy úr tűzparancsot adott — mondja Gallai —, mi meg lőttünk. Olyan csinn-bumm volt, a gyönyörű krisztusát, ropogott a környék, láttad volna, behúzta nyakát a német, de hát tíz percig tartott a vásár, aztán egyik vizsgálat a másik után. Te is lőhettél volna, egyen meg a rossebb, kihozod az embert a sodrából... Kínálta a főhadnagy úr a pisztolyát, igaza volt, ha olyan fene nagy természet van benned, kilyuggathattad volna a csendőröket. — Féltem. — Hát akkor? — Nem érted? Félek, de mégis kellene valamit... Magamat is kínozom, nemcsak titeket, ha folyton rákérdezek erre a nyavalyás életre... hát miért nem? Lehetett volna. Lettünk volna! De a kutya is minket mart, mindenféle voltunk, hazaáruló bitangok, bűnözők, amit akarsz, csak ember nem. Irtott, aki hozzánk fért. Úgy kiirtottak minket, úgy megritkultunk! És nem hittek nekünk, a lelkünket kitettük, de bárkinek inkább, csak nekünk nem ... Most aztán itt vagyunk, magát is utálja az ember, miért olyan tehetetlen. Görnyedten ül, akkor is ilyen görbe volt a háza, mikor kizárták a gimnáziumból. — Mi volt abban a röpcédulában? — kérdeztem tőle, e pillanatban olyan erős az emlék, mintha ott állnánk az udvaron, el is feledem, hogy másról van szó. — Melyikben? — Emlékszel Madaras igazgatóra, betyárul megmart miatta. Az iskola udvarán! Nyílott az orgona, csupa fehér orgona ... — Nem tudom? — Mit nem tudsz? — A cédulát. — De hiszen elkaptak, amikor vitted! — Igen, de én nem olvastam. Még akkor semmi ilyet nem olvastam. — Tehát csak apádért? — Igen. De ez már rég volt... Azóta apám is meghalt, épp három éve, keservesen, mert nagyon rosszkor, úgy látszott, hogy a német hadigépezet széttúrja a világot. — Igaz is, kihűl a lecsó — mondja Gallai —, mi a fenének főztem, ha elpovedáljátok az időt. Deső leül. — Azt hiszem — mondja halkan —, sok mindent felül kell majd vizsgálnunk. A háborút, ami előtte történt... talán az egész magyar történelmet, elejétől végéig. Legendák és mentségek nélkül Persze, nemcsak nekem, neked is, Fésűs Járó, vagy ha jobban tetszik, nektek. — Nem. De te is itt rohadsz, akárcsak én ... miért? Erre a miértre ne egyszerűsítsük a választ. Nem szabad ... Szigorú tárgyilagosság híján túl sok lesz a hős, túl kevés a gazember, vagy fordítva. De még fontosabb a megmaradók felelősségének foka. Külön-külön és becsületesen, különben káosszal kezdünk megint, összecsomósodik az egész. — Igen, ezt értem, de addig is... miért ne próbálnánk meg? Van itt néhány fegyver, ha csak egyetlen ellenséget pusztítunk el, egyetlen egyet... — Nem, az ilyesmi már nem több gesztusnál, a háború menetét nem befolyásolja. — Akkor is valami! Tett! — Amellyel, ne haragudj a szókimondásért, érdemeket lehet szerezni a győztes szemében. — Mit akarsz ezzel mondani? Az oroszok, hát megáll az eszem ... egyszerűen csak nagyhatalomnak nézed őket, akik megverik a másik nagyhatalmat? Ez a Fésűs Járó, a maga módján, épp olyan fantaszta, mint Deső. Azt hiszem, túl sokat vár az oroszoktól, romantikus éhséggel, valamiféle vörös glóriát képzel a fejük fölé, de hát ez az ő dolga, engem nem érdekel, abban azonban igaza van, ha a győztesre orientálódik, a vesztesnél nincs mit keresnünk. Deső viszont nem képes kikászálódni a történelemmel való meddő viaskodásból, magyarcentrikusságából, mintha körülöttünk forogna a világ. Hülyeség, nem vagyunk mi nyolcvanmilliós ország, még kevésbé kétszázmilliós. De az is ellenkezésre ingerel, hogy ne maradjak néma ebben a vitában: amennyire szeretem Desét, annyira irigykedem is rá, jelenlétében mindig valami féltékeny rivalizálás piszkál, ne legyek halványabb nála. — Nem értem — mondom neki bosszúsan —, félelmesen okos tudsz lenni, de annyi szituáció-érzéked sincs, mint egy gilisztának. Hát mi rossz van abban, rászolgálni egy kis rokonszenvre? Ha nem tudnád, sorsunkat illetően máris sok minden függ az oroszoktól, és hamarosan még több... — Persze — mondja Deső gúnyosan —, mi heten szerezzük be ezt a rokonszenvet, a nemzet nevében. Igen? Vagyis csak hatan, mert Géza elájul, ha puskához kell nyúlnia. Géza a fejét rázza. — Tengeri vihar egy pohár vízben. Ne hülyéskedjetek, és engem hagyjatok ki az egészből ... Azért jöttünk ide, hogy amiből az egyik oldalon kimásztunk, a másik oldalon belemásszunk? Köszönöm szépen. Kihozatom a civil ruhákat, ezt még megteszem, a többihez... — De nem! — kiabál Fésűs Járó izgatottan. — Nem erről van szó! Győző meg vesztes, ez az egész tudományotok ... Hallgassatok rám! Nemzeti függetlenség, önrendelkezés... ne rázd a fejed, Kálmán, eleget ráztátok a fejeteket: a háború után semmi se marad a régiben, semmi! Mi jövünk, munkások, és ti is, értsd meg, ennek a kifelé iszkoló, kardos mentés, disznó bagázsnak a helyébe. Hát ezért kellene nektek is... — Tessék — mondja Deső. — Ha megettétek a lecsót, mehettek. Csend. Az emberek tányérukra merednek, Deső nélküli egyik sem hajlandó semmire. Én sem, mit tagadtam, de most már kár lenne tovább erőlködni, ha megkötötte magát, ismerem, úgysem enged. Aztán Sorki dörmögi. — Menjen a nyavalya. Két gyerekem van, ha felfordulok, ki tartja el őket? Fésűs Járó öklére támasztja állát. — Nekem is kettő van. Haza se mehettem megnézni, mi van velük. — Hát én? — Sorki mély gödrű szeme párás. — Két év alatt egyszer engedtek haza a frontról, hiába fogyott a század, a keretnek maradni kell, mindig ezt ugatták. A kisebbik még beszélni se tudott, tizenhárom hónapos volt. Esszük a lecsót. Azon kapom magam, orosz olvasmányaimat sorolom fejemben. Háború és béke, Feltámadás, Karenina Anna, várjunk csak, Gogoltól is olvastam valamit, igen, a Tarasz Bulykát, meg a Köpenyeget... mit is írt még? Gogol, Gogol... hát persze ,a Holt lelkek! Egy vadász feljegyzései, ez Turgenyevtől való, ezt szerettem, pompás írás, utánozhatatlan levegőjű, de nemcsak ezt ismerem tőle, mást is... Nem jut eszembe. Menjünk tovább. Puskin, a Bronzlovas, Anyegin, párbajban halt meg, nem tudom hány éves korában. Dosztojevszkij, micsoda fülledt, mély világ, és Mereskovszkij, a Julianus Apostata nagyon tetszett, meg Bunyin is tetszett, valami novellájára emlékszem, egy tolvajról szólt, igen, egy ügyefogyott tolvajról... Lehetetlen. Ennyi az egész? Nem, Gorkijt is ismerem, olvastam az Anyát, láttam a Kispolgárokat, és el kellett volna olvasnom a Csendes Dont, azt mondták, ez már a mostani orosz világra ablak, be is néztem egyszer Cserépfalvihoz, de már elfogyott, aztán valahogy elfelejtettem az egészet. De mit is ér mindez? Leltár csak, melyet előre tapogató, ijedt reflexeim kotornak össze sebtében. Kár az iparkodásért, katonákkal lesz dolgunk, nem irodalombarátokkal, még tán fel is dühítem őket, ha olvasmányaimat kezdem emlegetni. Tarba leteszi villáját, elsápad. Szűkölő nyögést hallat, hát persze, kétszer is vett a zsíros lecsóból, telezabálta magát. De nem, döbbenten bámul ki az ablakon, mutogat némán. (Folytatjuk. KISALFÖLD 1967. október 1., vasárnap Bemutató a győri Kisfaludy Színházban Láthatatlan ember A Gárdonyi mű irodalmi varázsa önmagában is vonzó. A filmgyáriak szinte közóhajnak tesznek eleget, amikor hozzálátnak az Egri csillagok megfilmesítéséhez. A győri Kisfaludy Színház is számíthat e vonzóerőre. A közönség újra éli kedves olvasmánya élményét. A vélemények megoszlanak. Ki filmre álmodva szeretné látni a regényt, ki így is önfeledten élvezi a játékot, más legszívesebben otthagyná az előadást, mert nem bírja a művet szabdaló, a képek váltásakor jelentkező sötétségsorozatot. Gárdonyi Géza a Láthatatlan ember című regényéből 1903-ban írta a drámát. A „Zéta” nem aratott sikert, később sem igen került színre. A Kisfaludy Színházban látható változatát Török Tamás alkalmazta színpadra. Maga Gárdonyi írta: „Mikor regényt vagy novellát írok, a magam művészetét nyilvánítom. Mikor drámát írok, a magam művészetét átadom a színművészetnek, hogy az nyilvánítsa. Az író a színpadon tolmácsolva van. A tolmács néha szépít, néha ront, de soha nem hű visszhangja az írónak. Mikor tehát az írás művészete színpadra lép, lefelé lép!” Mindebben nyilvánvaló az író sértődöttsége a színházi kudarcai miatt. Még akkor is, ha nemcsak egyéni sérelmet tartalmaz viszolygása a színpadtól. Szenvedélyes bánat vagy akár gyűlölet pusztán meseszövéssel nem válik maradandó igazsággá. Kivált, éa hibásan csomózott szálakat erőltet össze. Így meddő marad a próbálkozás: mozdulatlan a repülőnek szánt varázsszőnyeg — bármennyire is kiszínezte mintáit. Pusztán a tetszetős részletek — függetlenül a „lefelé lépő” színpadi tolmácsolástól — nem képezhetnek, nem adhatnak lüktető mozgást. Álló képek sora — akármilyen folyamatosan is — nehezen érlel feszültséget, szétszabdaltan pedig — bár elkerülhetetlen — még kevésbé. Nyilván nem véletlen, hogy oly ritkán elevenedett meg a színpadon. De egy elfeledett mű újrafelfedezése mindenképpen szép vállalkozás, ha kockázatos is. Hiszen a színházi közönség változatos irodalmi élményeinek emlékeivel kell vitáznia, esetleg reménytelenül hadakoznia újra meghódításáért. Ezért teljes „haderőt” vonultat fel a színház, hogy megvívja a saját diadalmas „katalániumi” ütközetét. Megpróbálja a lehetetlent: a szerző történelmet idealizáló világfelfogását bizonytalan beavatkozással akarja ellenkező előjelűvé változtatni. Így megmarad a misztikával kevert romantikus szerelem és ármány. A csalárd felbujtó elbukik a hűség könnyen olvadónak ítélt szilárd vértjén. A szerelem? önmagát sírató panaszlevél szinte minden mozzanat a viszonzatlan szerelmek hosszú sorában, megannyi változatban. — Viaskodás az élet —■ mondják a darabban, ugyanez áll a mű megszólaltatásáról is: ha már vállaltuk, csináljuk meg becsülettel, hiszen a színháznál nincs lehetetlen, mindent lehet, csupán meg kell oldani. Ez utóbbiban sűrűsödik Kamarás Gyula és Solti Bertalan közös rendezési elve, amely mindent megpróbált a lehetőségeken belül. A közönség megnyerésében a rendezők leghatásosabb munkatársának Baráth András díszlettervező bizonyult. Megoldása technikai bravúr, hangulatos. Levegős marad a színpad, helyet ad a mozgásra, és kifejező: állandó néma szereplőként igazodik a cselekményhez. Alig néhány elem, de hatalmat tükröz, s időnként lenyűgöző, anélkül, hogy erőszakoltan, öncélúan elvonná a figyelmet. Derűs színek vagy komor tónusok; a végtelen űr szinte „igazodik” Attila, a megfellebbezhetetlen hatalom döntéseihez, a több szálú reménytelen szerelem szertelen csapongásaihoz. (A műszakiaknak ugyancsak alaposan meg kell dolgozniuk egy-egy előadás képváltozásait.) A keretes mesejáték rengeteg szereplőt kíván. A szerep béklyóz, de lehetőségeket is kínál. A mese legjátékosabb szereplőjének a rabszolga Nigrót látja a néző. Molnár Miklós élvezte a szerep kibontásának lehetőségét, könynyedén természetesre formálta a megvetett, kiszolgáltatott, értelmes rabszolgát. Dsidsia, Pálffy Gabi, a rabszolgalány felesleges gesztusok nélkül egyszerű, tiszta eszközökkel, ócska gönceiben uralkodó a tobzódó pompában is. Edekon, Bajka Pál hun vezér és ravasz követ. „Veszi a lapot” a csalárdságra. Mint testőr-parancsnokló tiszt, alkalma nyílhatna a gyilokra, de mesterien köntörfalaz, s előkészíti a cselvetést. Perédy László alakításában Krizafiosz a megtestesített főfőudvaronc, aki a gőgtől már mit se lát. Az ármány tulajdonképpeni áldozata, Vigiliász szintén biztos a dolgában, a fiát is magával viszi az árulást megpecsételendő küldetésére. Patassy Tibor művészi igényessége kimagaslót eredményezett a vallatási nagyjelenet hiteles emberi megoldásában, amikor az ármány eszköze szembekerül tettének egyéni következményeivel. Attila, Mester János ritkán látható, s akkor sem kap túl sok alkalmat, tehát pillanatok alatt kell megformálnia a legendás alakot, az emberistent, a haragos és bölcs ítélkezőt, a családapát, a hadak urát. Sikerült. A felesége, Szende Bessy méltóságteljes nagyasszony, gyengéd anya és a koronázatlan király méltó társa. Meggyőző Solti Bertalan táltosa és Csáth fővezér Gárdonyi László alakításában. Leánya, Emilke (Balogh Emese) reménytelen szerelmesként csak a hódításra ismételten felkészülő pillanatokban igazi. A hun fővezér leányától inkább elvárható nyilazás, lovaglás, akár kardforgatás, de legkevésbé operettes mozgás. Az előadás kellemes meglepetése Újlaky Károly mint Zéta, a felszabadított rabszolga. Szerepének sokárnyalatúságában többnyire meggyőzően hiteles. A kísérőzene Farkas Ferenc munkája, a jelmezeket Nagyajtay Teréz tervezte. Jászberényi Ferenc