Kisalföld, 1967. október (12. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-01 / 232. szám

X Egy hét a világban Munkavacsorák évadja — Sorompó-ellenőrzés Az AÁSZ és Kuba — Két szavazás között Az ENSZ-palotában lezárult a közgyűlés általános vitájá­nak második hete és a vára­kozásoknak megfelelően nem hozott drámaian új fejlemé­nyeket. A küldöttségek veze­tői, akik általában az illető országok külügyminiszterei, kifejtették álláspontjukat, s ez a tárgyalt témák sokféleségé­ből, és a határozott vélemény­­nyilvánításból következően nem igen adott lehetőséget be­ható tárgyalásokra. Ugyanak­kor megkezdődött „a munka­­vacsorák évadja”, s ezeken a személyes találkozókon már jobb alkalom kínálkozik az esetleges érintkezési pontok kitapogatására. A páros találkozók közben így került sor a héten a legfon­tosabb összejövetelre: a négy nagyhatalom külügyminisztere , Thant vacsoravendége volt. Jellemző a tanácskozás sűrí­­tettségére, hogy még a tolmá­csok sem voltak jelen. A „ti­zennyolc szem” a külügymi­nisztereket, az állandó ENSZ- nagyköveteket, és a világszer­vezet főtitkárát jelentette. Ter­mészetesen még az ilyen, ön­magukban jelentős találkozók­tól sem szabad szenzációs eredményeket várni. Nyilván­való ugyanis, hogy a vietnami helyzet elmozdítása a holt­pontról nem az egyes külügy­miniszterek képességein mú­lik, hanem azon, hogy az Egyesült Államok hajlandó-e végre lemondani a katonai megoldásról, s — első lépés­ként — valóban mindent fel­tétel nélkül beszüntetni a VDK bombázását. (Ennek azonban nincsen jele, s miközben Gold­berg amerikai ENSZ-dele­­gátus békeszándékát bizony­gatta a világszervezetben, a héten csak tovább erősödött a légitámadások hulláma, is­mét B-52-es szuperbombázók dobták le halálos terhüket a demilitarizált övezetbe, s meg­szólaltak a szirénák Hanoi­ban is.) Hasonlóképpen, a má­sik viszálygóc, a Közel-Kelet ügyében sem történt előrelé­pés. Sőt, mutatkoztak bizonyos új veszélyek is. Egyrészt ki­tűnt a fegyverszünet törékeny­sége: a napokban súlyos izra­eli—egyiptomi tüzérségi pár­harc volt a Szuezi-csatornánál, — másrészt Izrael látható erő­feszítéseket tesz, hogy hosz­­szabb távra rendezkedjék be a megszállt területeken. Akár az a cél, hogy véglegesen be­kebelezzék ezeket a vidékeket, akár csupán nyomást akarnak gyakorolni a másik félre — az események aggodalomra adnak okot. A külügyminiszteri találkozó ily módon lényegében csak két vonatkozásban hozhatott fej­lődést. Általános érdeklődéssel fogadták U Thant indítványát, hogy a Biztonsági Tanács tart­son rendszeres zárt üléseket, s a tagállamokat a külügymi­niszterek képviseljék. Ez a forma tulajdonképpen egy idő­ről-időre összeülő külügymi­niszteri értekezlet rendszere­sítését jelenthetné. A másik terület, ahol kétségtelenül mozgásba jött a nemzetközi politika, az atomsorompó-tár­­gyalások ügye. Az ENSZ előtt fekszik a párhuzamos, azonos szövegű szovjet és amerikai javaslat az atomfegyverek to­vábbterjedésének megakadá­lyozásáról. Lényegében már csak az ellenőrzés kérdésének tisztázása van hátra. A Szov­jetunió, a szocialista országok és számos más állam az ENSZ bécsi Nemzetközi Atomerő Ügynökségére kívánja bízni a kontrollt míg egyes nyugati hatalmak, főként a Német Szö­vetségi Köztársaság, az Eurato­mot kívánja ellenőrző ható­sággá tenni. Mivel az Euratom­nak csak a Közös Piac hat or­szága tagja, egy ilyen ellen­őrzés megbízhatósága és pár­tatlansága legalább is erősen kétséges... Új elemként em­líthető tehát, hogy az előzetes tárgyalások után, az atomügy­nökség bécsi közgyűlésén mind szovjet, mind az amerikai kül­dött helyeselte az ENSZ-ellen­­őrzést. Bécsben a magyar diplomá­cia is fontos kezdeményezést tett. Hazánk küldötte beje­lentette: Magyarország az ENSZ-szerv ellenőrzése alá helyezi atomreaktorait, ha ugyanezt teszi Nyugat-Német­­ország is. Hasonló bejelentés történt már korábban Cseh­szlovákia, Lengyelország, és az NDK részéről is. Bonn vála­szán múlik tehát, hogy sike­­rül-e kialakítani a közép­európai „ENSZ-ellenőrzéses atomzónát”, amely egy atom­mentes övezet előfutára le­hetne. Kevéssé rokonszenves dip­lomáciai akcióról érkezett hír Washingtonból. Az Amerikai Államok szervezete tanácsülé­sén újabb Kuba-ellenes boj­kotthatározatokat fogadott el. Újra kiderült, hogy a latin­amerikai államok ahelyett, hogy saját társadalmi ellent­mondásaikon próbálnának vál­toztatni, „Kuba­ kezét” keresik a lakosságuk körében megmu­tatkozó elégedetlenség mögött. Az értekezett még így sem ért el teljes sikert. Mexikót nem sikerült rábírni a dip­lomáciai kapcsolatok megsza­kítására Kubával, Brazília és Chile pedig viszonylag mérsé­kelt nyilatkozatokat tett. Az AÁSZ-döntés némi nehézsége­ket támaszt amerikai—angol viszonylatban is, London ugyanis a washingtoni nyomás ellenére sem kívánja feladni kereskedelmi kapcsolatait Ku­bával. Nem lenne teljes a heti krónika a francia járási vá­lasztások említése nélkül. Va­sárnap tartották meg az első fordulót, és október elsején kerül sor a másodikra. A két szavazás között máris adód­hatott néhány tanulság. A de­mokratikus-baloldali ellenzék a szavazatok 56 százalékát szerezte meg, egyedül a kom­munisták szavazataránya 26 százalék fölé került. Mivel a lakosság csaknem fele járult urnákhoz, ez szinte a tömeg­elégedetlenség kifejezésének fogható fel a kormány rendkí­vüli felhatalmazása és szociá­lis megszorítása ellen. Ugyan­csak figyelemreméltó, hogy a jobboldali ellenzék, amely De Gaulle külpolitikáját támadta,­­ erősen visszaesett. A két szavazás között fontos egység­tárgyalások zajlottak le a bal­oldal pártjai között, s minden bizonnyal a második forduló­ban is megmutatkozik majd növekvő befolyásuk, vonzere­jük. , Réti Ervin Dobozti Imre: — Hadiüzem, ezt mindenki tudja. Ott nincs mese, katonai parancsra megy minden. — De miért nem tagadtad meg? Nem tudtad, hogy a mi tüzérségünk kire lő? — Tudtam. Mondtam is, én közben folyton mondtam, azért vágtak a ... — Nem érdekel, mit pofáz­tál! Téged se érdekelt, mi mit lefetyeltünk egymás közt a fronton, mit gondoltunk ma­gunkban ... Mit tettél, ez a lényeg! Hát én megmondom, miért engedelmeskedtél. Fél­tetted a szar bőrödet, nem akartál megdögleni... Felelj! Meg akartál dögleni? — Nem, de én ... — Ennyi elég. A dumát el­hagyhatod. — Nem duma! Kivégezhet­tek volna, a században nem egyet a szemünk előtt... És én önként vállaltam, amiért becsuktak! Énrám az elvei­met nem parancsolták rám, mint rátok a fronton! Én min­dig magamtól, és ez mégis csak más ... — Hát mi? Az istenedet, csak úgy meguntuk, és kész? Hadbíróság elől lógunk, már alulról szagolnánk az ibolyát, németekre lőttünk, nem a pofánkkal, hanem puská­val ... — Elég! — mondja élesen Deső. — Ebédeljünk. Fésűs Járó elképedve nézi a katonákat. — Ti? Hát ezt nem tud­tam ... Ha tudom, én ... Deső leinti. — Felesleges erről beszélni. A sikertelen vállalkozások sorsa az, hogy el kell feledni őket. — Akkor is... Szóval, lőt­tetek? És hogyan történt? — A főhadnagy úr tűzpa­­rancsot adott — mondja Gal­­lai —, mi meg lőttünk. Olyan csinn-bumm volt, a gyönyörű krisztusát, ropogott a kör­nyék, láttad volna, behúzta nyakát a német, de hát tíz percig tartott a vásár, aztán egyik vizsgálat a másik után. Te is lőhettél volna, egyen meg a rossebb, kihozod az embert a sodrából... Kínálta a főhadnagy úr a pisztolyát, igaza volt, ha olyan fene nagy természet van benned, kilyug­gathattad volna a csendőrö­ket. — Féltem. — Hát akkor? — Nem érted? Félek, de mégis kellene valamit... Ma­gamat is kínozom, nemcsak titeket, ha folyton rákérdezek erre a nyavalyás életre... hát miért nem? Lehetett vol­na. Lettünk volna! De a kutya is minket mart, mindenféle voltunk, hazaáruló bitangok, bűnözők, amit akarsz, csak ember nem. Irtott, aki hoz­zánk fért. Úgy kiirtottak min­ket, úgy megritkultunk! És nem hittek nekünk, a lelkün­ket kitettük, de bárkinek in­kább, csak nekünk nem ... Most aztán itt vagyunk, ma­gát is utálja az ember, miért olyan tehetetlen. Görnyedten ül, akkor is ilyen görbe volt a háza, mi­kor kizárták a gimnáziumból. — Mi volt abban a röpcé­dulában? — kérdeztem tőle, e pillanatban olyan erős az emlék, mintha ott állnánk az udvaron, el is feledem, hogy másról van szó. — Melyikben? — Emlékszel Madaras igaz­gatóra, betyárul megmart miatta. Az iskola udvarán! Nyílott az orgona, csupa fehér orgona ... — Nem tudom? — Mit nem tudsz? — A cédulát. — De hiszen elkaptak, ami­kor vitted! — Igen, de én nem olvas­tam. Még akkor semmi ilyet nem olvastam. — Tehát csak apádért? — Igen. De ez már rég volt... Azóta apám is meg­halt, épp három éve, keser­vesen, mert nagyon rosszkor, úgy látszott, hogy a német hadigépezet széttúrja a vilá­got. — Igaz is, kihűl a lecsó — mondja Gallai —, mi a fené­nek főztem, ha elpovedáljátok az időt. Deső leül. — Azt hiszem — mondja halkan —, sok mindent felül kell majd vizsgálnunk. A há­borút, ami előtte történt... talán az egész magyar törté­nelmet, elejétől végéig. Legen­dák és mentségek nélkül Persze, nemcsak nekem, ne­ked is, Fésűs Járó, vagy ha jobban tetszik, nektek. — Nem. De te is itt ro­hadsz, akárcsak én ... miért? Erre a miértre ne egyszerű­sítsük a választ. Nem sza­bad ... Szigorú tárgyilagosság híján túl sok lesz a hős, túl kevés a gazember, vagy for­dítva. De még fontosabb a megmaradók felelősségének foka. Külön-külön és becsüle­tesen, különben káosszal kez­dünk megint, összecsomósodik az egész. — Igen, ezt értem, de addig is... miért ne próbálnánk meg? Van itt néhány fegy­ver, ha csak egyetlen ellensé­get pusztítunk el, egyetlen egyet... — Nem, az ilyesmi már nem több gesztusnál, a há­ború menetét nem befolyá­solja. — Akkor is valami! Tett! — Amellyel, ne haragudj a szókimondásért, érdemeket le­het szerezni a győztes szemé­ben. — Mit akarsz ezzel mon­dani? Az oroszok, hát meg­áll az eszem ... egyszerűen csak nagyhatalomnak nézed őket, akik megverik a másik nagyhatalmat? Ez a Fésűs Járó, a maga módján, épp olyan fantaszta, mint Deső. Azt hiszem, túl sokat vár az oroszoktól, ro­mantikus éhséggel, valamiféle vörös glóriát képzel a fejük fölé, de hát ez az ő dolga, engem nem érdekel, abban azonban igaza van, ha a győz­tesre orientálódik, a vesztes­nél nincs mit keresnünk. Deső viszont nem képes kikászálód­ni a történelemmel való med­dő viaskodásból, magyar­­centrikusságából, mintha kö­rülöttünk forogna a világ. Hülyeség, nem vagyunk mi nyolcvanmilliós ország, még kevésbé kétszázmilliós. De az is ellenkezésre ingerel, hogy ne maradjak néma ebben a vitában: amennyire szeretem Desét, annyira irigykedem is rá, jelenlétében mindig vala­mi féltékeny rivalizálás pisz­kál, ne legyek halványabb nála. — Nem értem — mondom neki bosszúsan —, félelmesen okos tudsz lenni, de annyi szituáció-érzéked sincs, mint egy gilisztának. Hát mi rossz van abban, rászolgálni egy kis rokonszenvre? Ha nem tudnád, sorsunkat illetően máris sok minden függ az oroszoktól, és hamarosan még több... — Persze — mondja Deső gúnyosan —, mi heten szerez­zük be ezt a rokonszenvet, a nemzet nevében. Igen? Vagyis csak hatan, mert Géza elájul, ha puskához kell nyúlnia. Géza a fejét rázza. — Tengeri vihar egy pohár vízben. Ne hülyéskedjetek, és engem hagyjatok ki az egész­ből ... Azért jöttünk ide, hogy amiből az egyik oldalon ki­másztunk, a másik oldalon belemásszunk? Köszönöm szé­pen. Kihozatom a civil ruhá­kat, ezt még megteszem, a többihez... — De nem! — kiabál Fésűs Járó izgatottan. — Nem erről van szó! Győző meg vesztes, ez az egész tudományotok ... Hallgassatok rám! Nemzeti függetlenség, önrendelkezés... ne rázd a fejed, Kálmán, ele­get ráztátok a fejeteket: a há­ború után semmi se marad a régiben, semmi! Mi jövünk, munkások, és ti is, értsd meg, ennek a kifelé iszkoló, kardos mentés, disznó bagázsnak a helyébe. Hát ezért kellene nektek is... — Tessék — mondja Deső. — Ha megettétek a lecsót, mehettek. Csend. Az emberek tányé­rukra merednek, Deső nélküli egyik sem hajlandó semmire. Én sem, mit tagadtam, de most már kár lenne tovább erőlködni, ha megkötötte ma­gát, ismerem, úgysem enged. Aztán Sorki dörmögi. — Menjen a nyavalya. Két gyerekem van, ha felfordulok, ki tartja el őket? Fésűs Járó öklére támasztja állát. — Nekem is kettő van. Haza se mehettem megnézni, mi van velük. — Hát én? — Sorki mély gödrű szeme párás. — Két év alatt egyszer engedtek haza a frontról, hiába fogyott a század, a keretnek maradni kell, mindig ezt ugatták. A kisebbik még beszélni se tu­dott, tizenhárom hónapos volt. Esszük a lecsót. Azon ka­pom magam, orosz olvasmá­nyaimat sorolom fejemben. Háború és béke, Feltámadás, Karenina Anna, várjunk csak, Gogoltól is olvastam valamit, igen, a Tarasz Bulykát, meg a Köpenyeget... mit is írt még? Gogol, Gogol... hát persze ,a Holt lelkek! Egy vadász feljegyzései, ez Turge­­nyevtől való, ezt szerettem, pompás írás, utánozhatatlan levegőjű, de nemcsak ezt is­merem tőle, mást is... Nem jut eszembe. Menjünk tovább. Puskin, a Bronzlovas, Anye­­gin, párbajban halt meg, nem tudom hány éves korában. Dosztojevszkij, micsoda fül­ledt, mély világ, és Meres­­kovszkij, a Julianus Apostata nagyon tetszett, meg Bunyin is tetszett, valami novellájára emlékszem, egy tolvajról szólt, igen, egy ügyefogyott tolvajról... Lehetetlen. Ennyi az egész? Nem, Gorkijt is is­merem, olvastam az Anyát, láttam a Kispolgárokat, és el kellett volna olvasnom a Csendes Dont, azt mondták, ez már a mostani orosz világra ablak, be is néztem egyszer Cserépfalvihoz, de már elfo­gyott, aztán valahogy elfelej­tettem az egészet. De mit is ér mindez? Leltár csak, me­lyet előre tapogató, ijedt ref­lexeim kotornak össze sebté­ben. Kár az iparkodásért, ka­tonákkal lesz dolgunk, nem irodalombarátokkal, még tán fel is dühítem őket, ha olvas­mányaimat kezdem emleget­ni. Tarba leteszi villáját, el­sápad. Szűkölő nyögést hallat, hát persze, kétszer is vett a zsíros lecsóból, telezabálta magát. De nem, döbbenten bámul ki az ablakon, mutogat némán. (Folytatjuk. KISALFÖLD 1967. október 1., vasárnap Bemutató a győri Kisfaludy Színházban Láthatatlan ember A Gárdonyi mű irodalmi varázsa önmagában is vonzó. A filmgyáriak szinte közóhaj­nak tesznek eleget, amikor hozzálátnak az Egri csillagok megfilmesítéséhez. A győri Kisfaludy Színház is számít­hat e vonzóerőre. A közönség újra éli kedves olvasmánya él­ményét. A vélemények meg­oszlanak. Ki filmre álmodva szeretné látni a regényt, ki így is önfeledten élvezi a játékot, más legszívesebben otthagyná az előadást, mert nem bírja a művet szabdaló, a képek vál­tásakor jelentkező sötétség­sorozatot. Gárdonyi Géza a Láthatat­lan ember című regényéből 1903-ban írta a drámát. A „Zéta” nem aratott sikert, később sem igen került szín­re. A Kisfaludy Színházban látható változatát Török Ta­más alkalmazta színpadra. Maga Gárdonyi írta: „Mikor regényt vagy novellát írok, a magam művészetét nyilvání­tom. Mikor drámát írok, a magam művészetét átadom a színművészetnek, hogy az nyilvánítsa. Az író a színpadon tolmácsolva van. A tolmács néha szépít, néha ront, de soha nem hű visszhangja az író­nak. Mikor tehát az írás mű­vészete színpadra lép, lefelé lép!” Mindebben nyilvánvaló az író sértődöttsége a színházi kudarcai miatt. Még akkor is, ha nemcsak egyéni sérelmet tartalmaz viszolygása a szín­padtól. Szenvedélyes bánat vagy akár gyűlölet pusztán meseszövéssel nem válik ma­radandó igazsággá. Kivált, éa hibásan csomózott szálakat erőltet össze. Így meddő marad a próbálkozás: mozdulatlan a repülőnek szánt varázsszőnyeg — bármennyire is kiszínezte mintáit. Pusztán a tetszetős részletek — függetlenül a „le­felé lépő” színpadi tolmácso­­lástól — nem képezhetnek, nem adhatnak lüktető moz­gást. Álló képek sora — akár­milyen folyamatosan is — ne­hezen érlel feszültséget, szét­­szabdaltan pedig — bár elke­rülhetetlen — még kevésbé. Nyilván nem véletlen, hogy oly ritkán elevenedett meg a színpadon. De egy elfeledett mű újrafelfedezése minden­képpen szép vállalkozás, ha kockázatos is. Hiszen a szín­házi közönség változatos iro­dalmi élményeinek emlékeivel kell vitáznia, esetleg remény­telenül hadakoznia újra meg­hódításáért. Ezért teljes „had­erőt” vonultat fel a színház, hogy megvívja a saját diadal­mas „katalániumi” ütközetét. Megpróbálja a lehetetlent: a szerző történelmet idealizáló világfelfogását bizonytalan be­avatkozással akarja ellenkező előjelűvé változtatni. Így meg­marad a misztikával kevert romantikus szerelem és ár­mány. A csalárd felbujtó el­bukik a hűség könnyen olva­dónak ítélt szilárd vértjén. A szerelem? önmagát sírató pa­naszlevél szinte minden moz­zanat a viszonzatlan szerelmek hosszú sorában, megannyi vál­tozatban. — Viaskodás az élet —■ mondják a darabban, ugyan­ez áll a mű megszólaltatásá­ról is: ha már vállaltuk, csi­náljuk meg becsülettel, hi­szen a színháznál nincs lehe­tetlen, mindent lehet, csupán meg kell oldani. Ez utóbbiban sűrűsödik Kamarás Gyula és Solti Bertalan közös rendezési elve, amely mindent megpró­bált a lehetőségeken belül. A közönség megnyerésében a rendezők leghatásosabb mun­katársának Baráth András díszlettervező bizonyult. Meg­oldása technikai bravúr, han­gulatos. Levegős marad a szín­pad, helyet ad a mozgásra, és kifejező: állandó néma sze­replőként igazodik a cselek­ményhez. Alig néhány elem, de hatalmat tükröz, s időn­ként lenyűgöző, anélkül, hogy erőszakoltan, öncélúan elvon­ná a figyelmet. Derűs színek vagy komor tónusok; a végte­len űr szinte „igazodik” Atti­la, a megfellebbezhetetlen ha­talom döntéseihez, a több szálú reménytelen szerelem szertelen csapongásaihoz. (A műszakiaknak ugyancsak ala­posan meg kell dolgozniuk egy-egy előadás képváltozá­sait.) A keretes mesejáték renge­teg szereplőt kíván. A szerep béklyóz, de lehetőségeket is kínál. A mese legjátékosabb szereplőjének a rabszolga Nigrót látja a néző. Molnár Miklós élvezte a szerep ki­bontásának lehetőségét, köny­­nyedén természetesre formál­ta a megvetett, kiszolgálta­tott, értelmes rabszolgát. Dsidsia, Pálffy Gabi, a rab­szolgalány felesleges gesztu­sok nélkül egyszerű, tiszta eszközökkel, ócska gönceiben uralkodó a tobzódó pompában is. Edekon, Bajka Pál hun vezér és ravasz követ. „Veszi a lapot” a csalárdságra. Mint testőr-parancsnokló tiszt, al­kalma nyílhatna a gyilokra, de mesterien köntörfalaz, s előkészíti a cselvetést. Perédy László alakításában Krizafiosz a megtestesített főfőudvaronc, aki a gőgtől már mit se lát. Az ármány tulajdonképpeni áldozata, Vigiliász szintén biz­tos a dolgában, a fiát is ma­gával viszi az árulást megpe­csételendő küldetésére. Pa­­tassy Tibor művészi igényes­sége kimagaslót eredménye­zett a vallatási nagyjelenet hiteles emberi megoldásában, amikor az ármány eszköze szembekerül tettének egyéni következményeivel. Attila, Mester János ritkán látható, s akkor sem kap túl sok alkalmat, tehát pillanatok alatt kell megformálnia a le­gendás alakot, az emberistent, a haragos és bölcs ítélkezőt, a családapát, a hadak urát. Sikerült. A felesége, Szende Bessy méltóságteljes nagyasszony, gyengéd anya és a koronázat­lan király méltó társa. Meg­győző Solti Bertalan táltosa és Csáth fővezér Gárdonyi László alakításában. Leánya, Emilke (Balogh Emese) re­ménytelen szerelmesként csak a hódításra ismételten felké­szülő pillanatokban igazi. A hun fővezér leányától inkább elvárható nyilazás, lovaglás, akár kardforgatás, de legke­vésbé operettes mozgás. Az előadás kellemes meglepetése Újlaky Károly mint Zéta, a felszabadított rabszolga. Sze­repének sokárnyalatúságában többnyire meggyőzően hiteles. A kísérőzene Farkas Ferenc munkája, a jelmezeket Nagy­­ajtay Teréz tervezte. Jászberényi Ferenc

Next