Kisalföld, 1967. december (12. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-01 / 284. szám

Egy nagy forradalmár emléke m­­ég néhány napja csak, hogy átvette a második Lenin-t­r rendet, amellyel a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom 50. évfordulója alkalmából tüntették ki, és most bú­csúznunk kell dr. Münnich Ferenctől, a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály nagy fiától, a munkásmoz­galom nagy harcosától. Szíve, amely egy fél évszázadon át a haladásért, a kommunizmus ügyéért dobogott, meg­állt. Harminc esztendős volt Münnich Ferenc, amikor a szibériai hadifogságban megismerkedett az oda száműzött bolsevik elvtársakkal és általuk Marx és Lenin igazságá­val. Azelőtt, ifjú korában Münnich doktor — a seregélyes­ állatorvos fia jogot végzett, és az első világháború kitö­réséig, bevonulásáig ügyvédi irodákban dolgozott — már látta a társadalmi igazságtalanságokat, s kereste azok megszüntetésének útját. 1917-ben részt vett a magyar internacionalisták között a vörös gárdista egységek szervezésében. 1918-ban az uráli fronton már vezető parancsnoki beosztásban har­colt Kolcsak admirális és a csehszlovák ellenforradal­márok ellen. H­azatérve 1918. novemberében részt vett a Kommu­­nisták Magyarországi Pártja megalakításában. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a magyar Vörös Had­sereg szervezői közé tartozik, a budapesti vörös őrség vezető kollégiumának tagja, a 6. vörös hadosztály poli­tikai megbízottja a román fronton, majd az egész Vörös Hadsereg politikai megbízottja. A fehérterror elől külföldre menekül, de nem hátrál meg a harctól. Illegális pártmunkát végez Jugoszláviá­ban, Kárpátalján, majd a Kommintern megbízásából Németországban, ahol letartóztatják. Kiszabadulása után néhány békés év következik: a Szovjetunióban, de ami­kor a spanyol fasiszták — a nácik és Mussolini támoga­tásával — támadást indítanak a Spanyol Köztársaság ellen, ismét önként jelentkezik a munkásosztály ügyé­nek fegyveres védelmére. A XI. nemzetközi dandár pa­rancsnokaként legendás nevet vív ki magának. Három­éves hősies helytállás, a spanyol szabadságharc bukása után sok ezer társával együtt évekig szenved a francia büntetőtáborokban, amikor a szovjet elvtársaknak sikerül őt kiszabadítaniuk. A Szovjetunióba jutva a Nagy Hon­védő Háború különböző frontjain harcol, aztán átveszi a moszkvai rádió magyar nyelvű adásainak szerkesztését. 1945 szeptemberében, több mint negyedszázad után térhetett vissza ismét szeretett hazájába Münnich Ferenc. Ahány esztendő, annyi felelősségteljes feladat. Volt pécsi főispán és budapesti rendőrfőkapitány. Aztán diplomá­ciai szolgálatra rendelték. Helsinkiben, Szófiában, majd Moszkvában, végül Belgrádban képviselte népköztársasá­gunkat. Ezen a területen is — nagy nyelvtudásával, széles körű műveltségével — nagy tekintélyt vívott ki magának és hazánknak. Az 1956-os ellenforradalom idején a munkáshatalom szilárd katonájaként ismét a kommunisták élvonalában harcolt. A forradalmi munkás-paraszt kormány alapítói közé tartozott. Előbb a kormány első elnökhelyetteseként, később a fegyveres erők minisztereként tevékenyekedett, majd a Minisztertanács elnöke lett. A Magyar Szocia­lista Munkáspárt a Politikai Bizottság tagjává választotta. Az állami szolgálatból államminiszterként ment nyug­díjba, de mint kommunista sohasem pihent. Az utolsó pillanatig dolgozott az ügyért, amelyért élt f­ájdalmas veszteség a halála. Példája erőt ad mind­­nyájunknak. Az ügy és a nép, amelynek ilyen fiai vannak, mint a mi nagy halottunk, dr. Münnich Ferenc, eljut céljai megvalósításához. A hegyes Ágnes egyre hajtogatta, hogy egyedül a hegyes álú a hibás. — Mentem az utcán gya­nútlanul, cipeltem a demi­­zson bort, egyszer csak elém állt egy hegyes állú férfi. Rám, kiáltott: „Állj! Te kel­lesz nekem!” Elvette a boro­mat, amit a hadiüzembe vit­tem a német tiszteknek. El­vette, egyik kezével megráz­ta a demizsont. Kihúzta a dugót, másik kezével a puló­veromat markolta. „Ezt vesd le!” — ordította, s lerángatta a szép sárga pulóveromat, amit húsvétra kaptam a sógo­­roméktól. Az üzembe is ez a művezető sógorom vitt be. Neki biztos helye volt ott, mert megbízható, pontos mun­kát végzett. Én is megcsinál­tam, amit csak kellett, még munkaidő után is. Hordtam a jó italokat, takarítottam az irodáikat, mindenesük voltam. Mégis elkapott a hegyes állú, a nyilas. A sárga pulóverem után a blúzom húzkodta, a derekam után kapkodott, e közben ivott, ivott a demi­­ssonból, itta a német tisztek borát. S azután... A teher­pályaudvarra vonszolt, a va­gonhoz. „Itt a hiány!” — lö­kött oda egy katonának. Az kihúzta a reteszt s berúgott az ajtón. Ágnes elfehéredik az emlék­től. Arca majdnem olyan, mint a kórházi párna, amelyen fek­szik. Kezét leveszi az éjjeli­­szekrényről, mert a remegésé­től zörgő vasfiók rezgése ijeszti. — Álltam, néztem. Ember­hegy. Emberhegy! Fuldokol­tam. Szólt hozzám valaki. Egy hang, egy öreg asszonyhang az emberhegyből. „Rosszul van? Itt egy kis víz!” Felordítottam. „Én keresztény vagyok! En­gem nem vihetnek.” Rugdal­tam az ajtót. A vonat elindult. Kimeredt szemmel néz Ág­nes. Még most is, huszonhá­rom év után is fojtja az em­lék. — Néztem a többiekre. Azok nem jajgattak. Mint a fada­rabok, élettelen tárgyak fe­küdtek. Sikoltozni kezdtem: „Én nem vagyok sárga csil­lagos Én keresztény vagyok! Jó keresztény! Templomba já­rok! Én nem ide való va­gyok!­­ Jaj! Kimegyek! Kime­gyek innen!” Az öreg asszony­hang megint megszólalt: „Ha keresztény, biztosan kiengedik, csak kiabáljon!” „Ki! Engem ki kell engedniük, én keresz­tény vagyok!” Vörös az arca, a szeme. Talán most, amikor emléke­zik, fáj neki a többiek szen­vedése is? Vagy a szégyen bántja, hogy akkor csak a saját fájdalmát érezte? Nem törődött az öregek, gyerekek, nyomorult elcsigázottak szen­vedésével? Vagy csak az­­izga­lom, még mindig csak az ön­sajnálat ? — Linzhez értünk. Én a­­ rácsnál álltam, a pályaudvar­­ fényei tűkként szúródtak a szemembe a hosszú, koromsötét út után. Egyszer csak, mikor megszokta a szemem a fényt, jött felém egy arc. Egy isme­rős arc. A testvérem arca. Kitágul a szeme, aztán ne­vet, nevet. Átéli a akkori nagy-nagy megkönnyebbülést,­­ a pokol oltását. — Nem jött ki hang a szá­mon. Pillanatokig nem tudtam kiáltani. Csak amikor elment a vagon előtt a bátyám, ami­kor belém hasított a félelem, hogy nem tud kimenteni, ha elmegy, akkor nyílt a szám kiáltásra: „Jóóóskaaa! Jóóós­­kérik! Ments ki innen! A test­véredet mentsd ki!” Egy né­met katona odafigyelt. Intett a bátyámnak, hogy nézzen a vagonablakra. A bátyám emel­te a korbácsot, nem tudta, hogy a testvére van az ablak­nál. „Én vagyok, az Ágnes! Vegyél ki!” Feszült várakozás ül Ágnes arcán. Már sikongva beszél: — Kivett! Kiszabadított! A polnlból hozott ki a testvé­rem! Szerencse, hogy ott volt!­­Másként már nem élnék! A testvéremnek köszönhetem az életemet! A többiek már más­nap meghaltak. Ez 1944 végén volt. Csend. Azután így folytatja Agnes: — Szombaton este mentem az utcán az urammal. Szüle­tésnapom volt. Ünnepelni akartuk egy üveg borral. Mentünk, s egyszer csak a neon alatt meglátok egy fér­fit. Megindult felénk. Én néz­tem, mentem feléje, néztem: „Jaj! A hegyes állú! Aki a vagonba lökött! A hegyes állú!” — Itt a kórházban tértem magamhoz a nyugtató injekciók után. De még most is látom a hegyes állát. Nem merem lehunyni a szemem! Nagy Éva Ki M Iit Otu Közös ünnepünk a mongol nép ünnepe Barátsági nagygyűlés Mosonszentjánoson A Mongol Népköztársaság ki-­­ kiáltásának 43. évfordulója al­kalmából szerdán megyénkbe látogatott Magalzsavin Zsamsz-­­ ran, a Mongol Népköztársaság magyarországi nagykövete. Mi­után délelőtt a Hazafias Nép­front megyei bizottságán tájé­koztatást kapott megyénk éle­téről, és megtekintette Győr városát, délután dr. Hajós Vil­­­­mos, a Hazafias Népfront me­gyei titkára kíséretében Mo­sonmagyaróvárra utazott. Látogatás az állami gazdaságban A­­Lajta-Hansági Állami Gazdaság központjában szere­tettel, meleg barátsággal fo­gadta a vendéget Tóth László, a gazdaság Kossuth-díjas igaz­­gatója, országgyűlési képvise­­­­lő. Jelen volt a baráti beszél­getésen Závori József, a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt Mosonmagyaróvári Járási Bi­zottságának első titkára, és Zrak Mátyás, a Hazafias Nép­front járási titkára is. Tóth elvtárs nemcsak a gaz­daság termelési ágazatairól, eredményeiről és terveiről tá­jékoztatta a vendéget, hanem beszélt azokról a feladatokról is, amelyeket a határmenti nagy gazdaság dolgozói a haza védelmében látnák el. A vendég élénken érdeklő­dött, kérdezősködött főképpen a gazdaság tervezési módsze­reiről, munkaszervezéséről, a fejlődés távlatairól. Megtekin­tette az egyik üzemegység te­henészetét és borjúnevelőjét, majd gyönyörködve szemlélte a gazdaság tüzesvérű Szép lo­vait. A nagykövet ezután Moson­­szentjános községbe látoga­tott el. Kíséretéhez Tóth László is csatlakozott. A község párt, tanácsi és tömegszervezeti ve­zetői szívélyes barátsággal fo­gadták. Sarlai István, a köz­ségi tanács végrehajtó bizott­ságának elnöke elmondotta a vendégnek, hogyan épített a Nádasdy grófok volt birtokán új életet a lakosság. A nagygyűlés Este hét órakor kezdődött a­­ község művelődési házában a­­ magyar—mongol barátsági­­ nagygyűlés, de jóval hét óra­­ előtt már megtelt a nagy kul- i túrterem. A magyar és a mongol him­nusz hangjai, dr. Pozsgai Vik­tor művelődési otthon igazgató megnyitó és üdvözlő szavai után dr. Hajós Vilmos tar­tott ünnepi beszédet. Ismertet­te a mongol nép életét, szólt Mongólia földrajzi, természeti szépségeiről, gazdaságáról s arról, hogy a 43 esztendővel ezelőtt új életet kezdett har­cos, bátor nép a Szovjetunió és a szocialista tábor segítségével rohamléptekkel halad a fejlő­dés útján. — Közös ünnepünk a mon­gol nép ünnepe — mondotta Hajós elvtárs. — Bár sok ezer kilométer választ el bennün­ket egymástól, mégis egymás mellett állunk, egy sorban harcolunk a békéért. Az ünnepi beszéd után Ma­galzlavin Zsamszran elvtárs emelkedett szólásra. Tolmá­csolta népe üdvözletét a nagy­gyűlés résztvevőinek, és kö­szönetet mondott a meleg fo­gadtatásért. Beszélt országa óriási építőmunkájáról, a 43 év alatt megtett útról, amely­re jogos büszkeséggel tekint vissza a nép. — A mongol nép nagyra ér­tékeli azt a segítséget, ame­lyet a Szovjetunió, a szocialis­ta tábor országai, köztük Ma­gyarország nyújt neki ahhoz, hogy végképp leküzd­je az el­maradottságot és gazdag, bol­dog jövőt építsen — mondotta. Magaszlavin Zsamszjan elv­társ nagy érdeklődéssel kísért felszólalását a magyar és a mongol nép barátságának, a vi­lágbékének éltetésével fejezte be. A nagygyűlés második ré­szében a községi fúvószenekar az úttörők, a művelődési ház tánccsoportja adott szép, vál­tozatos műsort, majd Mongó­liáról vetítettek filmet. Mielőtt visszaindult volna Budapestre, a nagykövet, még egyszer megköszönte a szíves fogadtatást, és a községnek Mongólia életét ábrázoló képes albumot ajándékozott. V. Gy. Ilyen ez a háború... (IV.) Selyemzászló tizennégy nyelven Jeremiah Denton alezredes­nek nem volt szerencséje. Pe­dig a felszállás előtt nem ki­sebb ember búcsúztatta, mint maga McNamara, az USA hadügyminisztere. Amerika első számú katonája ugyanis éppen abban az időben volt szemlekörúton, amikor az al­ezredes a VDK bombázására indult a repülőgép-anyahajó­­ról. A miniszteri búcsú nem bizonyult jó kabalának: Den­ton gépét lelőtték a Ham Rong-i híd felett. Milyenek ezek a pilóták? Mi a véleményük a háborúról? Két kivonat, két jegyzőkönyv­ből: James Davis százados: „Ké­rem, én az amerikai hadsereg pilótája vagyok. Nem vagyok hajlandó válaszolni minden kérdésre. Csupán azt szeret­­ném közölni, hogy ha valóban olyan pusztítást okoztak gé­peim, bombáim, mint ahogy mondják, akkor állítsák össze a számlát. Hány ház, hány híd, hány gyár? Küldjék meg a családomnak. A papa kifizeti. Ja, igen, az emberek... Ha valóban meghaltak néhányan, kérdezzék meg a hátramara­dottakat, mennyit kérnek sze­mélyenként végkielégítésül? És csapják a számlához. Mon­ a pa­dom, mindent kifizet a pa­pa Joseph Crecca főhadnaggyal személyesen találkoztam. Be­szélgetésünkből csupán két mondat: „Én esténként imád­kozom, hogy béke legyem­. Saj­nálom, hogy olyan sok szen­vedést okoztunk...” Melyik az igazi arc? Nem tudom. Egy biztos: azt ma már ők is tudják, hogy a VDK légiterébe repülni nem békés kirándulás. És számolnak az­zal is hogy nem térnek visz­­sza. Azért szerelik fel őket több mint 300 használati tárg­­­gyal. Íme, egy elfogott pilóta „szereléséből” néhány kellék: hordozható rádió, telefon arra az esetre, ha sikerül kiugrani a gépből és szerencsésen föl­det ér, ezzel kapcsolatot tud teremteni a part közelében cirkáló mentő helikopterekkel. Ha a tengerbe esik, használ­hatja a felfújható gumicsóna­kot, van nála tengervíz-sóta­­lanító vegyszer és olyan ol­dat, amely megfesti a tengert, és megvéd a cápák ellen. Zse­bekkel teletűzdelt ruhájában ott található a rugós kés, for­gópisztoly, higany gőzös jelző­lámpa, amelynek morzejeleit kilométerekről is lehet látni. Vízhatlan gyufa, gyógyszerek. Megtalálható kelléktárában a „Hogyan maradjunk életben” című kézikönyv, imakönyv. és egy kis selyemzászló, rajta tizennégy nyelven: „Segítsé­get kérek. Vannak-e a közel­ben Ameri­ka-barát partizá­nok? Ha igen, vezessen hoz­zájuk. Kormányom hálás lesz érte...” Nem kérünk a hálából — ismétli az utolsó mondatot Hung Yen tartomány egyik falujában Tan Song Hao asz­­szony, a helyi milícia tagja. Jobb volna, ha e hosszú szö­veg helyett csupán egy kis feliratot hoznának magukkal: „Megadom magam”. A lelőtt amerikai gépek pilótáinak — ha túlélik a le­­lövést — az lesz a sorsuk, hogy elfogják a hadsereg katonái vagy a milícia tagjai, az egy­szerű falusi emberek. Az egyik elfogásra így emlékezik vissza Song Hao: — Késő délután volt. A rizs­földön dolgoztunk. A magas­figyelőben szolgálatot teljesítő ügyeletes kolomppal jelezte: amerikai gépek közelednek. Az óvóhelyre indultunk, ami­kor fülsiketítő dörrenés rázta meg a levegőt. Az égre figyel­tünk, és láttuk ágyúink elta­láltak egy gépet. Zuhanni kez­dett, és rövidesen fehér ejtő­ernyő nyílt ki a levegőben. A kiugrott pilótát néhányan szemmel tartottuk, a többiek a katonákat értesítették. A szél távolabb sodorta a pilótát, s mire odaértünk, már leve­tette ernyőjét, futásnak eredt. Szaladtunk utána. Tudtuk, ha át akar úszni a folyón, csó­nakját kell használnia. De arra már nem volt ideje. Pisz­tolyt fogott ránk. Néhány pil­lanatig farkasszemet néztünk. Amikor észrevette, hogy egy­re szorosabb gyűrű fogja kö­rül, eldobta fegyverét, meg­adta magát. — És aztán?.­. — Kormányunk felhívta a figyelmet, hogy sértetlenül kell átadni a pilótákat. Mi igyekszünk ezt betartani. Újból kezembe veszem a pilóta tizennégy nyelven írott, segítséget kérő zászlaját. Fura fogalmazás. Különös gondol­kodásra vall: „Vannak-e a közelben Amerika-barát parti­zánok .­­.?” (Folytatjuk.) Király Ferenc Tizennégy nyelvű amerikai zászló 1967. december 1., péntek A csehszlovák nemzetgyűlés csütörtökön délelőtt megkezd­te kétnapos tanácskozását. Na­pirendjén fontos törvényter­vezetek megvitatása és elfo­gadása szerepel. A tanácsko­zás középpontjában a nemzet­­gyűlésbe és a nemzeti bizott­ságokba történő képviselő-vá­lasztásokról szóló törvényter­vezet, valamint a szövetkezeti­­ parasztság szociális biztosítá­sát módosító javaslat áll. (MTI.) Új állam Aden (MTI) Szerdán éjfélkor szilveszteri hangulat uralkodott a Dél­jemeni Népi Köztársaság né­ven függetlenné vált Dél- Arábia fővárosa, Aden utcáin. Az emberek énekeltek, táncol­tak, petárdákkal, sípokkal, autótülköléssel fogadták az­­ éjfélt, mely ezúttal nem új év­­ kezdetét, hanem új korszak­­ beköszöntét jelentette­, 128 évi angol uralom után független­­­­né vált Dél-Arábia.

Next