Kisalföld, 1970. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
“ Protekciók nélkül MÁJUS TIZENÖTÖDIKÉN este — éppen az érettségi tételekkel birkóztam — váratlanul elővett ősöm. Különben afféle családon belüli emigrációban él, ritkán szövegel, folyton a könyveit bújja, olvas, jegyzetel, nehéz belőle kihúzni a szót is, de ezúttal csalhatatlan jelek mutatták, hogy rendkívüli attrakcióra készül. Felállt, járkálni kezdett, könyveket emelt le a polcról, belelapozott, visszatette. Nem szokta különben. Ha könyvre volt szüksége, csak odaszólt valamelyikünknek, hogy melyiket kéri, — rengeteg könyve van —, megmondta, hogy melyik polcon a hányadik, de most maga vette le egyiket a másik után, és tette is vissza mindjárt. Mikor ráadásul a konyakot is elővette, és töltött magának, villámgyors leltározásba kezdtem. Á, Tibiről nem tudhat, ki van zárva. Kettesben voltunk, senki sem láthatott bennünket, töksötét volt, éberen figyeltünk. Odahaza úgy tudták, Maxinál vagyok tanulni, még tíz előtt otthon voltam, Mari is elmarad nálunk néha tíz utánra, más bűnöm meg nem volt éppen. Ugyan mit akarhat? Hónapok telnek el, jó reggelt, jó estét, hogy vagy, néha viszont a legváratlanabb időpontokban egyszeresük „foglalkozni” kezd valamelyikünkkel. Miután ivott, a pipájával kezdett szöszmötölni. Különben csak vasárnaponként pipázik. Rágyújtott, folytatta a téblábolást, megsajnáltam. Magamról tudom, mennyire rossz izgulni, segítettem neki. Beszélni akarsz velem, apa? Hát igen! Odaült mellém, átölelt. Olvasol? — kérdezte, mintha nem látta volna. Félrelöktem a kacatjaimat, s vártam a vakért, mert hogy szöveg következik, arra akár a nagy esküt letettem volna. Azért izgultam kicsit Tibi miatt, bár ősöm nem prűd, de mégis. Különben csak csókolóztunk Tibivel ott, a Rába-parton. De nem tudhatja. És letagadom, le én! — Hát kislányom, maholnap . .. igen, érettségizel, aztán elkezdődik az élet, az igazi. A nagybetűs, a valódi, a hamisítatlan — tolakodtak nyelvemre a jelzők, de idején sikerült visszanyernem őket. Rendes krapek az ősöm, minek cukkolnám? A drukkom is elillant, hát persze, hogy semmit sem tud Tibiről! Bátran szembenéztem vele, s vártam. Az utóbbi hónapokban annyiszor végighallgattam ezt a lemezt az iskolában, hogy kívülről tudtam már. Bár a tételeket tudnám ilyen jól! — Mivel továbbtanulni nem akarsz, gondolkodtál-e azon, hogy hová menj dolgozni? Hogy gondolkodtam-e? Ugyan miről gondolkodtam volna? Arról talán, hogy hányas cipőt hord a dalai láma unokaöccse? Jó vicc! Másról se szövegeltünk mostanában a lányokkal, csakis erről, és megfogadtuk, hogy magunk szerzünk magunknak helyet, elvégre nagykorúak vagyunk, vagy mi a fene. MÉG ApmT.i*név kiküldtek négyünkért egy vállalathoz. Diktálták, áttettük gépre, nekem sikerült legjobban. Hívattak is hamarosan, hogy beszéljük meg, mikor lépek be érettségi után. Csakhogy én nem akarok ám gépíró lenni, nem azért iratkoztam szakközépiskolába, különben is elegem van a diktálásból. Szóval, nyomja a vakért, aztán csak kijön a farbával, hogy a Fémiparihoz beszerezhetne, ha akarom. (Ide a rozsdás bökőt, hogy jó előre elrendezett mindent, csak ■megjátszotta ott magát nekem..) Még meg is köszöntem neki, legyen meg az atyai öröme. Ellágyult, mint a kenyértészta, kezdtem félni, hogy még elbőgi ott magát nekem. — Na hallod! A minimum, hogy az ember törődjék a saját gyerekével — puffantott el egy előregyártott frázist. — Pompás helyed lesz, az igazgató jó barátom, ne félj, gondja lesz rád! Csak ezt ne mondta volna! Becsületesen hajtottam, különösen a negyedikben, nincs szükségem senki protekciójára, még az ősömére sem. Ne keverjük a dolgokat, a család az család, a munka meg munka. — Nos, akkor igyunk rája! — ajánlotta ősöm felszabadultan. Ittunk, s ezzel be is fejeződött a „foglalkozás”, ment vissza ki-ki a maga könyvei közé. Azért irritált az önvád, látszatra sem kellett volna megalkudnom.. De a munkába állás odébb van még, előbb le kell érettségiznem, aztán majd meglátjuk! Az érettségim várakozáson , felül sikerült, izgulnom sem kellett túl sokat, a névsor elejéről kezdték, hamar sorra kerültem. Bankett, utana szerenád hajnalig a tanárainknak, két hét a Balaton mellett, s itt volt július elseje. NAGY SÁNDOR állhatott így India határán, mint én a Fémipari behemót tömbje előtt. — A titkárságra! — Közöltem saját fontosságom felhődnek magasából a portán. — Nyári foglalkozásra a pártirodán veszik fel a gyerekeket — közölte a portás, miután végigmért. Gőgösen toltam orra alá az érettségi oklevelemet. Igaz, nem vagyok titán, de gyereknek azért ne nézzenek. (Mégis át kell térnem magas sarkúra, mondjon anya amit akar, bosszantó, hogy az embert folyton gyereknek nézik. Pedig tizennyolc is elmúltam már.) — Ezer bocsánat, hölgyem — hajolt nagyot a portás — nem tudhattam. — Lehet, hogy gúnyolódott. A titkárságon jó öt perce tipródtam anélkül, hogy tudomást vettek volna rólam, pedig az oklevelemet úgy tartottam, hogy meszsziről láthassák. — De ugye, igazán tetszik, nem csak úgy mondod? — nyektette a csaj a titkárnőt. Illegette magát vadonatúj nadrágkosztümjében, mintha divatbemutatón volna — Hányszor mondjam még? — idegeskedett a másik. Fel sem nézett a tükréből, elmélyülten folytatta a tatarozást. Igaz, ami igaz, klassz volt az a szilvakék anyag, pontosan ilyet képzeltem én is magamnak. De ennek a barázdabillegetőnek nem állt jól. Hogy némelyik nőnek mennyire nincs ízlése! De nekem van! Újabban apának is én választom az ingert. — Palinak is állattan tetszik. Képzeld, egészen bezsongott tőle az este. Megyünk haza a moziból, alig fordulunk be az utcájukba, elkapott a nyílt utcán és... Nem fejezhette be, a másik úgy látszik, mégis tudomástvett: a létezésemről, mert a barázdabillegetőre vágott a félig kimázolt szemével — de Lilla, kérlek !... Jó vicc! Mert mit tehetett az a pacák ott, a nyílt utcán? Legfeljebb lesmárolta a csajt. Hát aztán! — Később visszajövök — mondta a barázdabillegető, utálkozva végigmért, s kibillegett az undok. Ám a titkárnő ezek után sem zavartatta magát, rendületlenül folytatta a tatarozást. Végzett a szemtájjal, felkente a vakolatot, elsimítozta. A szemem előtt változott át. Mikor érkeztem, hétköznapi nő volt, amilyenből egy tucatban éppen tizenkettő van, most meg mintha egy félelmetes tigris ült volna előttem a vérvörös szájával, mely épp az imént marcangolt szét egy új munkaerőt. Nem vagyok gyáva, de félni kezdtem. .— Tessék mondani — kezdtem olyan vékony hangon, hogy legszívesebben megrugdostam volna magam a gyávaságom miatt. Élesen rámpirított. — Úgy gondolod, nem fér bele a nyugdíjba? — fel sem nézett. Ettől aztán úgy felpipásodtam, hogy már éppen ki akartam fordulni, mikor kikapta kezemből az oklevelet. Újabb átváltozás. Egyszeriben, akár a cukrozott méz, olyan édes lett. — Óh, te kis csacsi! Hát miért nem szóltál? Persze, persze, a bolond fejemmel, pedig fel is írtam a nevedet. Gyere csak, nézd! Látod? Jól ismerem a papádat, gyakran jár ide a főnökhöz és mindig megdicséri a kávémat. Miért nem ülsz már le? Bocsáss meg, nehéz a családanyáknak. A férj, a gyerek, nem tudok elég korán felkelni. Később meg nagy a forgalom, nem lehet lompos az ember az irodában. Hogy állsz a férjhezmenéssel? Mert arra ráérsz ám, én mondom neked. Hagyd utoljára, legeslegutoljára! Ha elölrőlkezdhetném... MOST VALAHOGYAN még ellenszenvesebbnek találtam. Mit bájolog itt nekem, és ki kíváncsi a tanácsaira? Mondtam, hogy sietek. Beismerem, nagyon undok voltam. Ismersz, neked nem kell bemutatnom magam. — Hát akkor eredj fel szépen a személyzeti osztályra, felszólok közben telefonon, aztán beszélgetünk majd. Túl gyorsan felérhettem, mert odafent semmit sem tudtak még felőlem, aminek valósával örültem. Most már izgatott, hogyan fogadják itt a protekció nélkülieket. Egy könyökvédős öreg hapsi vette el az oklevelemet, s kezdett vallatni, hogy melyik állománycsoportba vettek fel. Csámcsogva majszolta közben a vajaskenyerét a fogatlan szájával, s egyszeresük váratlanul nagyot kiáltott. — Heuréka! Meg van mentve a haza! Bagi szaktárs, — csapott a szomszédja vállára — idesüssön, egy gépíró, egy élő eleven gépíró! Pillanat alatt ott volt mind az ablaknál, s úgy bámultak, hogy majd kiugrott a szemük. Hagytam őket valameddig, aztánodavágtam nekik: — Csakhogy én nem leszek gépíró, abból aztán nem esznek! Az öreg hapsinak orrára ereszkedett a szemüvege. Mikor aztán végre magához tért, a kollégáihoz fordult: — Hallották? Itt az oklevele, — csapkodta — az áll benne, hogy gyors- és gépíró, ő meg nem alkar. Hát most mondják, ha merik, hogy nem volt igazam. Most mondják! Bagi szaktárs, most kukorékoljon! De nekem aztán mesélhetnek már ezután. Én ismerem ezeket a... ezeket a... mai fiatalokat — tette hozzá kifulladva. A nyakam rá, hogy mást akart mondani. — Hát mi akarnál, aranyosom? Igazgató talán, mi? Ezért kell tönkremenni ennek a világnak, ezért! Mondta még tovább is, vártam, majd csak elunja, s abbahagyja, bugyborékolt bennem a düh, gondolhatod. MEGCSÖRRENT KÖZBEN a telefon, az öreg hapsi vette fel. Ezt látnod kellett volna! Valósággal összecsuklott, rémülten pislogni kezdett, a falat a torkán akadt, cikákolt, hogy attól kezdtem félni, ott fullad meg a szemem láttán. Az iménti hőbögőből fél perc alatt lett alázatos kutya. — Igenis, Giziké, természetesen, Giziké... — közben sunyi oldalpillantásokkal engem lesett. Giziké rég letehette már a kagylót, de ő még mindig igenis giziikézett. A többiek addigra mind visszalopakodtak az asztalaik mögé, s megjátszották a munkába merültek Elegem volt, otthagytam őket. A vén hapsi ott ügetett mögöttem a lépcsőn, szabadkozott, kérte a bocsánatot,s mindenáron kezembe akarta erőltetni a papírjait, legyek szíves, fáradjam el az SZTK- ba, ő igazán nem tehet semmiről, hiszen ha tudta volna, hogy kinek a lánya vagyok, meg, hogy ő csak beosztott, gyerekei vannak, meg minden. De én csak mentem, elnéztem fölötte, mintha ott sem volna. Magam is meglepődtem, mikor apa irodája előtt találtam magam. Szerencsére egyedül találtam. — Nos, — jött elém — munkába állt a nagylány? Barátságosan fogadtak? Egyből a nyakába zúdítottam, ami bennem volt. ’ — Nekem nem kell a protekciód, apa! Te, igenis te utaltattad meg velünk, nem kívánhatod hát, hogy éppen én... A magam erejéből akarok valakivé lenni. Letegeztek, gyereknek néztek! — Kis csacsi, azt vártad talán, hogy diadalikapuval fogadnak? — AZT VÁRTAM, hogy emberszámba vegyenek. Magam miatt, és nem az apám után! Ezt vártam! De ezek ... — Hja, az élet nem szüntelen lakodalom, kislányom... Nem ám! Nem is palacsintaevés, nyomd csak a vakért te is, egyformák vagytok, mind! Még egyszer. És még egyszer, az ötödiknél megtartjuk a jubileumot! — Ahol eddig dolgoztam nyaranta, mindenütt barátságosan fogadtak, emberszámba vettek, de nem miattad, hanem magam miatt. Igazán megérthetnél, apa. Hát kitől várjon megértést az ember, ha az apjától sem kap? — játszottam ki legerősebb adumat. — Majd este megbeszéljük a dolgot — nyugtatott ősöm. Bejött a titkárnője, vendégei érkeztek. Éppen idején, mert két perc, és menthetetlenül elbőgöm magam. AZ ÉRETTSÉGI előtti éjszakám is jobb volt, mint ami ezután következett. Valamit kezdtem megsejteni abból, hogy nem egészen olyan az élet, mint eddig hittem. Mások a felnőttek, a kapcsolatok, lehet, hogy magam is egészen más vagyok, mint eddig tudtam. A beteljesülés is valahogyan mindig fakóbb annál, mint amilyennekgondoljuk. Az élet dolgait úgy látszik sokszor meg kell előbb élni ahhoz, hogy bölcsek lehessünk. Ilyenféle gondolatok kavarogtak bennem a sötétben. Számolgattam a toronyóra ütéseit, töprengtem, vajon hogyan fogadnak az új helyen, ahová Vali néni, az osztályfőnökünk irányított, mert a Fém- Iparihoz nem megyek, ha kapálnom kell sem. De a Textilben minden másképpen kezdődött. A főnök mindjárt hellyel kínált meg cigarettával. Tudod, nem dohányzom, de hősiesen végigszívtam, bár beleszédültem. — Magyarból ötös, németből ötös ... sprechen sie deutsch? — Nur ein wenig, ein ganz wenig ... de szeretnék németből hamarosan államvizsgázni. — Derék, nagyon derék — helyeselt a főnök. Klassz fej, ahogy mondani szoktuk. Papírt adott, ceruzát, diktált, áttettem gépre. Elvette, izgatottan lestem a ceruzáját. Az érettségin sem izgultam jobban. Egyetlen hiba nélkül sikerült. — Bravó, folslárty, fel van véve — nyújtotta kezét a főnök. Megszorítottam. És hatötvenet kapok óránként, így több, mondta a főnököm. Csak Ili irigykedik, a nővérem. Könnyű nektek — azt mondja — bezzeg az én időmben az ember örülhetett, ha egyáltalán munkát kapott. Két álló hónapig talpaltam, mire fölvettek végre a fonodába, pedig én is érettségiztem, s nem gyengébben nálad. Mit gondolsz, én is ilyen leszek hat esztendő múlva? — De hát végül mégiscsak gépíró lettél! HÁT AZTÁN! De magam választottam, s ez a lényeg. Protekció nélkül! Vasárnapi tárca Még egy pillantás Már egy hete feküdt mozdulatlanul a kórházi ágyon. A fehér mennyezet mészrajzait rakta össze csendben, torz és szabályos alakokká, csak akkora darabkán, amekkorát fáradt, kutató szemei beláttak a feje felett. Reggel kilenc órakor jelent meg szobájában a napsugár, egy vékony pálca, percekre megpihent a szekrény ajtaján, aztán tomkúszott, tíz órára elhalt a sarokban. Délben harangok zúgása töltötte be a szobát. A közeli Szent Imre templom harangjának vékony csilingelése tisztán kihallatszott a zúgásból. Ilyenkor hevesebben vert beteg szíve. Nyugtatgatnia nagy akarásába került, de akarnia kellett a nyugalmat, a szívtrombózis ellen, önmagáért, az életért. A legcsodálatosabbért, a mozgásért, a százezer fajta mozgásformáért, amitől eltiltotta a betegség. Az elmúlt hét alatt halántéka megőszült, arca sápadt, petyhüdt lett, megnyúlt. Nem lázadozott, nem fájt ez a formátlanodása a betegséghez. Elfogadta természetesnek, csak az élethez ragaszkodott minden akaratával. A számára, már-már kristályos élethez, amit erős idézésével az ujjhegyére vesz az ember, megforgatja, szelíden ráparancsol, maradj, akarom, hogy maradj!... Alkonyatkor a szobába lágy meleg lopja magát, nyári illatok szűrődnek át az ablakon. A könnyű csendben elszállnak gondolatai, áttörik a fehér falakat, s mire a képzelet megérkezik a zöld gyepre, a a gyerekkor messzi kékségébe, már olyan szilaj, száguldó nyerítés, mint a gyerekkor maga. A gyerekkor az idő oldásával jóleső mosoly, amit ezerszer elmosolyog az ember, anélkül, hogy ízetlenné válna az emlék. A délutáni vizitnél Kozma doktor lépett örökké mosolygósan a kórterembe. Magas volt, majd a lámpáig ért, kamaszosan hossszú kezével megfogta az övét. — Na öregem, tud már nevetni? Nevetni. Nagyon szeretne. Próbálta titokban, arcizmai, érezte, furcsa grimasszá merevültek ilyenkor. — Nemsokára együtt nevetünk, doktor — mondta. — Na, nézzük a kórlapját. — A doktor odaállt az ágy végéhez. — Kovács András, ötvenhat éves — olvasta hangosan. Aztán elharapta a szót, visszajött, leült az ágy szélére, megfogta a pulzusát. Csend volt. Az ápolónők mozdulatlanul álltak az ágy körül. — Kérek egy negyed Strophantint — szólt a doktor. Zsuzsa nővér elsietett. Zsibbadtan, fáradtan gondolt súlyosbodó állapotára. Lehunyta a szemét, a szemhéjak, menedéke alatt kusza álomszövevényeken ringatózott, zavaros, régi képek merültek fel emlékezetében. Mindjárt tovasuhantak a semmibe. Alig várta az éjszaka sötétét. Derengő fény ült a szobában, a nappali világosságot sugározták vissza a fehér falak. Felemelte a kezét, ujjait széttárta, a homályban elnézte vékony körvonalukat. A görcseiket, amelyeket a munka formált negyven éven át. Tilos volt ez a mozdulat is, de megnyugtatta, ujjai feszítéséből lemérte maradék erejét. Gondolataiban ilyenkor a gyárban járt. Az átvirrasztott féléjsza Kádár Péter ÉVA-DALOK Ma szegények vagyunk Felhő van az égen De holnap vagyonom Ragyog a szemében - □ — Cipő a lábamon Újság a kezemben Ruha a testemen Balta a szívemben — □ — Betakarlak kitakarlak Félek tőled nem akarlak Érted mennék elszaladnék Keresnélek elbújdosnék — □ — Piros garbód a járdán Élénk mint a szivárvány Ha szíved is így tüzelne Holtomiglan szerethetne □ — Más helyemben annyit tenne szíved tükrén tükröződve élesedne más helyemben messze menne ■ — P — Ég szemében kék a kékben kék szemeid mindig érzem felhős arcod szomoríthat elbújtathat visszahívhat közelíthet távolithat. □ — Ablak nyílik víz zuhog Kinyílik a mosolyod Szive van a mozdulatnak Válogatlak kiválasztak Hajlok érted mint a nád Fújok arany furulyát Vízben fűben fában alszom Ég az arcod Nap az arcod. Vágási Imre Hazámra gondoltam hazámra gondoltam rámzuhant az este és vele a félelem a Páring nem írok rólad szépet mellemről köveid nem hordja ssenki es vizeid anyám haját terítik szét Csak Csendben én se halljam amikor felsírsz ha jön a déli szél