Félegyháza és Vidéke, 1887. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1887-07-03 / 27. szám
I. évfolyam.27. szolonc.Félegyháza, 1887. julius 3. Előfizetési ár: Egész évre 4 frt. Félévre ...... 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám : 10 kr. Megjelenik minden vasárnap.FELEGYHAZA ÉS VIDÉKE Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: TDx. ZETsizjelssts I2I.,Kjn.ávi-Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Felkérjük mindazon t. előfizetőinket, kik az előfizetési pénzekkel még netán hátralékban lennének, szíveskedjenek ezt lapunk szerkesztőségéhez eljuttatni, nehogy az uj évnegyed elején a lap szétküldésében fennakadás történjék. Félegyháza, 1887. július 1. Idejét múlta bár a korteskedések és választások elmúltával azokra visszapillantást vetni, ki is fejtettük annak idején nézeteinket az okokra vonatkozólag, melyek nálunk a szabadelvű párt s ezzel az értelmiség és birtokos közönség zászlóját elbuktatták, és mégis foglalkozni akarunk azokkal még e sorokban, mert hiszen úgy gondoljuk, hogy a bukott párt — s lapunk olvasó közönsége — egyenlően érez velünk akkor, midőn mi ehhez a szomorú uj gondolathoz szokni akarunk s nem tér a felett oly könnyen napirendre, hogy sorainkat unalmasaknak találhatná. Nem szólnak ugyan válaszként soraink az „utolsó szó“-ra, mert hiszen olyan firmának, aki oly kenetteljesen ripők hangon tud bölcselkedni, lapunk tisztessége nem engedi, hogy válaszoljunk. Arra azt hiszszük, találó lehet az a hasonlat, nem ugyan az ind vegéről, hanem az itas emberről, kit haladó útjá-1. . _.v „ n i 1 . 1 ucxii vCicAUilCL lVclJJOLl tiOniOIlUOL akart megharapni, ő eléje állt, bottal védte magát, s erre a komondor elkezdett beszélni, természetesen az ő hangján. Azt mondottuk a múltkor, hogy a mi követválasztásunk szomorú emlék az intelligencziának és tehetős gazdaközönségnek az ő néppel való küzdelmére. Hát hiszen aki azt a választási küzdelmet látta, aki annál a szavazó urnánál bármily minőségben működött, aki a két tábort csak futólagosan is megszemlélte, , annak e mondásunkat bizonyítani nem kell. Félegyháza tisztes elemeinek legnagyobb része velünk volt, s e tisztes elemek közül csak elenyészően csekély rész volt a másik táborban. Tessék megnézni a szavazó lajstromot, minden szavazó polgárnak meg van ott a neve jelölve, megnézheti azt bárki bármikor is És ennek az elemnek értelmi súlyán fölül vagyoni súlya is nem akkora, mint a másiké. Ezt ismét nem kell annak bizonyítani, akinek a félegyházi birtokviszonyokról csak homályos sejtelme is van, aki azoknak csak az alfáját is ismeri, aki valaha a B. tabellába, s az adókönyvekbe beletekintett. Azt lehet mondani minden túlzás nélkül, hogy a félegyházi szabadelvű párt s annak 519 leszavazott tagja legalább is húszszor annyira van érintve minden vagyoni kérdésben, mint az ellentábor, és tény maradván az, hogy a vagyont és az értelmet a politikai józanságtól elkülöníteni nem lehet, tény az is, hogy Félegyházán ezúttal is az az elem választott, mely se vagyona, se értelménél fogva nem volt illetékes választani, s tény az is, hogy mikor ez az elem a függetlenség zászlaját tűzte ki, akkor csak saját függőségét akarta szemérmetetlen módon elleplezni. És nézzük meg milyenek voltak azok a kortesfegyverek, melyek hatása alatt az a szegény nép, melyet hiszékenységéért csak sajnálni lehet — leszavazott. Egyik szerény vezérférfia annak a pártnak a rostrumról kiabált a népnek az urak ellen és számtalanszor hallottuk olyanoktól, kik nem hittek a feltálalt maszlag egészséges voltában, hogy ilyeténképen korteskedtek : „Ne tegyétek azt édes barátaim, azért se szavazzatok oda, hisz látjátok, hogy az urak akarják. Mert hisz ezek az urak a ti zsírotokon híztak meg, s abból akarják nyomorult életüket tengetni, hogy titeket elnyomjanak. “ Oh, mennyien szedték be ezt a maszlagot. Oh, mennyire hitt a nép ez ámító szavaknak, mennyire tisztába jött azzal, hogy az úriemberek neki a legveszedelmesebb ellenségei. Mily erősen, mily tömör sorokban állt az ellenpárt zászlója alá! Szomorú arra még rágondolni is. Fájdalom, népünk szive már nem volt érintetlen s nem volt romlatlan, ne csodálkozzunk tehát róla, ha az ámító szavaknak oly könnyen hitelt adott. Régi idők rész emlékei azok. Félegyháza város birtoklási viszonyaiból a birtokos közönségnek a birtoktalannal, a redemptusnak az irredemptussal való szembeállításából kifolyók. Ez a harcz régóta folyik már változó szerencsével. „Tompa, csorba már-már a kard, De a láncz is szakadoz.“ Talán valahára vége lesz ennek is. Újabb időkben, mikor ez a harcz szokatlan vehemencziával felújíttatott, meg jön kovácsolva vele a fegyver is. „Az urak akarnak nektek szegény nép, neked , meny város semmit is .'Hi, pedig hát, az a vagyon a tied, te annak oly jogos birtokosa vagy virtualiter, mint azok, kik in floribus élve a gyümölcsöket, a tiednél gyengébb jogalapon szedik.“ Hincillae lacrimae. Ez volt a gyülölség magva a nép szivében, ez volt az első ámító szó, melyet tudjuk, és azok adtak ki s és azok hangoztattak, kik most a győzelmes tábor vezérférfiaiként szerepelnek. Az alap tehát meg volt vetve, a tűz csak hamuval volt egy kis időre betakarva, csak a hamut kellett arról eltisztitani s újra kitört az egész erejével. Ki itt a bűnös ? Ki szította az osztályharczot, ki hintette a nép szivébe a gyűlölség magvát ? Már megfeleltünk rá. Menjünk tovább! Számtalanszor hallottuk, hogy azzal korteskedtek, hogy Bánhidy báró megválasztása esetén az 50 holdon aluli gazdának birtokát elveszik az urak, hogy azt a 40,000 frtot, melyet az urak költöttek el, dr. Holló Lajos kereste ki, nem is szólva arról, hogy a népnek boldogabb jövendőt ígértek, amikor majd adót és egyéb közterheket fizetni nem kell. Ezek voltak az ő tisztességes kortesfegyvereik! Természetes dolog, ezekkel szemközt el kellett némulni a tisztességes elemnek, mert hasonló fegyverekkel küzdeni tiltott a becsületérzete. Pedig hát tekintsünk csak egy kissé vissza arra a tavaly nyári úgynevezett „kulturharcz“-ra. Emlékeznek még arra olvasóink, az akkor még beczézett „Félegyházi Hírlap“ hasábjairól, hogy ott az állíttatott, miszerint nálunk a közügyek nem tárgyaltatnak pártszempontoktól menten, és hogy az intelligencia és annak vezetői a haladásnak nem komoly barátai. Ez volt aztán az ok, mely dr. Holló Lajost a mi keblünkről leszakította és átvitte abba a táborba, hol szerinte az emberek a haladás komoly barátai, hol egészséges és pezsgő pártélet folyik, akik közt küzdeni, akikkel együtt harczolni neki annyira büszkeségét képezte. És miért történt mindez. Azért, mert az általa s néhány barátja által tagadhatatlanul sok gonddal készített tanügyi elaborátumot, a város közgyűelfogott a szívdobogás, amikor megláttam, volt, de a nagymama nem méltányolta. Nem gondolt ön arra, hogy a nagymamák nem szoktak aludni ? És azt is rosszul cselekedte, hogy a helyi lapban mindig Margitról írt verset, elbeszélést és szótalányt. Az utóbbi időben a nagymama mindig szótalányokat fejtegetett s e közben gyanúsan forgatta a szemeit. Nem gondolt ön arra, hogy a nagymamák örökké gyanakszanak ? Hát mikor sétálni mentem a nagymamával, mért járt ön mindig a sarkunkban ? S amikor rózsám kiesett a hajamból, miért kapta oly mohón föl s miért csókolta ott meg a nagymama előtt? S a minap a sétányon, mikor az a két részeg mesterlegény sértegetni kezdett minket, önnek persze azonnal közbe kellett lépni s magát miattunk megveretni ? Nem volt óvatos. Pedig láthatta, hogy velem van mindig a nagymama ! Tudja, mi az : a nagymama! Végre ma bekövetkezett az, amitől féltem. A nagymama megtudta, hogy szeretjük egymást. Az ön levelei árultak el. Tudja-e, hova rejtettem a leveleket ? Ön ki fog nevetni. A nagy szalmakalap bélésébe, így mindig magammal hordtam őket s titkosan mosolyogtam, mikor hazaérve, ruhám zsebeit kiforgatva, fiókjaimat összezárva találtam. Tudtam, hogy a nagymama tette ezt, mert egyszer észre vettem félálomban, hogy az aznap levetett ruhám zsebeit motozza. Lássa az ön eszélytelen maga viselete ennyire fölébresztette gyanúját. Óh az áldott, jó, nagy szalmakalap! Higgye el, hallatlan rosszul állott nekem, olyan voltam benne mint egy drótos tót, és mégis mindig azt hordtam. Szerelmünkért kész szívvel voltam csúnya. Ah, és ma reggel, mikor a nagymamával hazafelé jöttem, egy galád szélroham lekapta fejemről a kalapot. Majd meghaltam ijedtemben. — Nagymama a kalap ! kiáltottam kétségbeesve. Végem van! A nagymama rám szegezte gyanakvó: B EJ T E O ZE 3 T Itt kínlódom a kórágyon Szemem lezárja lázas álom, Lelkem elszáll egy szebb világba, S a boldogság honát bejárja. Álmodom . . . mintha ifjak, vének A temetésemre jönnének, S a gyászoló, néma csoportban Halovány arczczal ő is ott van. Oly szivrehatót senki sem láthat, Midőn két szeme könybe lábbad, Oh, a kín lelkemet hadd tépje, vágja, Hisz igy is meg van boldogsága. D. P. Irén.__________ 3xzEils.or a psztsaszisus . . . Mikor a pataknak Megáradt a habja, Békében a part se, A zsilip se tartja. Kiönt a mederből, Mezőn, rónán által, S összecsókolózik a szép délibábbal. Megáradt a szivem, Tele van bánattal, Ki-kiönt belőle Egy-egy bánatos dal. S messze röpül hozzád Szép virágos tájba, Oh, miért is vagy te Lelkem délibábja. -A nagy ma, m. a.*) Irta : SEBOID ZiSIC3-n^OiTI3. Margit 13 éves. Kedves Béla! A spajzban irom ezeket a sorokat, egy nagy zsíros döbönön. Oh Béla, könyeim folynak erre a döbönre! A papiros már most is tele van könynyel és sirfoltokkal, láthatja. Kilencz üveg befőtt és három üveg savanyított ugorka tanú boldogtalanságomnak a jó Istenen kívül. A nagymama ... Oh Béla, van-e önnek is nagymamája ? Istenem, én azt hiszem, hogy te a nagymamákat csak az emberek boszantására teremtetted ! Kora reggeltől késő estig csupa szekatúrákat kell az embernek kiállani. — Margit elkészítetted-e a franczia leczkét ? Margit tessék ide ülni mellém és tízszer egymásután felolvasni a „le petit agnau“ t, mert gorombáskodtál a kisasszonnyal (képzelje, mindössze csak azt tettem, hogy a zongoraóra alatt titokban leloptam a fejéről a fél ezopfot s a jó lélek igy ment a doktorékhoz zongorát tanítani.) Margit mars a konyhába burgonyát hámozni. Margit mama nem megysz sétálni, mert megint regényt olvastál. Margit, ha tüstént le nem veted a rózsaszínű ruhát, egy hétig mindig lencsét főzetünk ebédre (tudja, ezt én ki nem állom). Oh Béla, borzasztó az én sorsom a nagymama miatt. Egész nap a sarkamban van egy nagy pápaszemmel és egy nagy kék harisnyával, amit már száz esztendeje egyre köt. Oh, és hogy szemmel tart ! Mintha én egy zsivány lennék, pedig én csak egy boldogtalan fiatal leány vagyok. Hát ma! Ma tetőződött csak be a szerencsétlenségem igazán. Szörnyű dolgot követtek el velem. Képzelje, a nagymama megtudta, hogy mi levelezünk egymással! Mikor az iskolából hazajöttem,mindjárt rossz sejtelmeim voltak. A kisasszony a kapuban összevont szemölddel fogadott. — Margit test) Mutatvány szerzőnek »Alakok« czimű legközelebb megjelent kötetéből. Szerző felhatalmazásával. sok a nagy szobába jönni, szólt oly gúnyosan, metszőn, mint egy hóhér. Szivdobogva mentem be a szobába. Ott volt a papa, mama és nagymama. A papa mérges volt, a mama rám se nézett, a nagymama pedig a harisnyatűket sebesen forgatta ujjaival. Oh, úgy tetszett, hogy egyik kötőtű a másik után fúródik a mellembe, azután átmennek a szívemen, s a nagymama ridegen húzza ki őket a hátamon. — Margit, te írtad ezeket a leveleket ? kérdé a papa. Reszkettem, elsápadtam s egy szót sem bírtam szólni. — Mama, — szólt a papa a nagymama felé fordulva — tessék ezt a rossz leányt illendően megbüntetni. Avval a másik kölyökkel pedig majd végzünk. Oh, Béla, ki voltam szolgáltatva a nagymamának, az én legnagyobb ellenségemnek. El voltam készülve a legrosszabbra. Hogy zárdába adnak, hogy befalaznak egy kriptafalba, — oh, csak arra nem gondoltam, amire elitélt a nagymama, oh, csak arra nem, hogy engem bezárnak a spájzba. És most itt vagyok és kétségbeesetten borulok a zsíros böbönre, miközben elképzelem, hogy az egy gyászos ravatal, melyen holtan, meghasadt szívvel fekszem. A csúf, a rossz nagymama! Oh, Béla, ha most a közös balsors csapása folytán ön véletlenül kukoriczán térdel, gondoljon a boldogtalan Margitra, ki a nagymama zsarnoksága miatt egy spájzban fog meghalni. Margit 16 éves. Kedves barátom! Isten önnel ! Reszkető kézzel irom e levelet. Még ma elutazom a nagymamával és talán sohasem látjuk egymást viszont. Szegény Bélám! Képzelem, mily váratlanul éri önt levelem. De hát nem tudott óvatosabb lenni ? Mire való volt minden este az ablakom előtt bámészkodnia kilencz órától éjfélig ? Persze ön azt hitte, hogy a fák eltakarják, de én láttam a leveleken át is, és látta a nagymama is. Én méltányoltam szerelmének ezt a nagyszerű jelét, s mindig