Félegyházi Hiradó, 1895 (1. évfolyam, 4-19. szám)

1895-07-14 / 4. szám

I. évfolyam. 4-ik szám. Féíegyháza, 1835. julíus 24. Előfizetési árak: Egy évre . . . 4 frt I Negyed évre . . I frt Fél évre. . . . 2 „ Egy szám ára 8 kr. A kéziratok a szerkesztőhöz (fögymn. épület) kül­dendők. — Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik minden e<u>árnap reggel. Kiadó-tulajdonos és felelős szerkesztő: Szalag Gyula. Hirdetések a leg'j utány osabb árak mellett vétetnek fel. Velünk összeköttetésben levő hirdető irodák, elő­fizetőink vagy a gyakori hirdetők tetemes dij- kedvezésben részesülnek. A hirdetéseket, előfizetéseket, reclamatiokat a kiadó- hivatalba (bazárépület) kérjük küldeni. A magunk érdekében. Egy nagy hibája van a magyar gazdának s ez az, hogy városa határából nem akar kitekinteni s nem akarja észrevenni, a mi azon túl történik. S ha a körülmények reáutalják és kényszerítik arra, hogy tegyen valami olyast is, a mit apáitól nem látott, jó Petőfink Pató Páljaként czitálja reá a re- fraint: „Ej, ráérünk arra még!“ E nagyon is jellemző szavak jutottak eszünkbe akkor, a midőn a földmivelési m. kir. ministerium 1896-iki kiállítási irodája kénysze­rült a szőlészeti és borászati al­csoportokra vonatkozó bejelenté­sek határidejét augusztus hó 1-ig meghosszabbítani. Mindenesetre a bejelentések hi­ányossága okozta ezt. Már pedig az országnak, ha azt akarja, hogy a magyar bor a kiviteli kereskedelemben ismét szerepet játszón, hogy ne csak régi jó nevét nyerje vissza, hanem a külföldi fogyasztó közönség előtt kellő és osztatlan méltánylásban részesüljön, hogy ,;v. erős külföldi versenyt kellőleg ellensúlyozni tudja, minden kínálkozó alkalmat vasmarokkal kell megragadnia. Mikor lesz még egy ily kínál­kozó alkalom, mint az ezredéves kiállítás, melyre az idegeneknek ezrei látogatnak el? S midőn az ország őstermelésének egyéb ágai s kifejlett ipara diadalmasan lesz­nek képviselve, a szégyen súlyos bélyege égethetné büszke homlo­kunkat, ha bortermelésünk kép­viseleti ágai kedvezőtlen fényt vetnének bortermelési állapotaink­ra, hogy ily kínálkozó nagy al­kalommal képtelenek vagyunk bo­rainknak teljes s minőségével és sokféleségévei in.-,, uáíógyűjtemé­nyét adni. Pedig e szomorú tényről kell sajnálatosan meggyőződnünk, ha a jelentkezett kiállítók teljes név­sorát áttekintjük. Mióta a philloxera hazánknak borággal koszomzott hegyeit ko­párokká aratta le s mióta leghíre­sebb boraink produkcióját a mini­mumra apasztotta le, az alföld a maga ellentálló homokjával bámu­latos haladást tett bortermelésünk terén. Egymásután virágoznak fel a dúsan virágzó szőlőtelepek a mi homokbuczkáinkon, s a hol azelőtt istenkisértés volt egv borágat le- ültetni, most duzzadó fürtöket érlel a napnak meleg sugara. A rósz hirü karczosok produkáló helyeit ma előszeretettel keresik fel bor­nagykereskedőink s ezer hekto­literen kint szállítják el ma már jó hírnevű borainkat, melyek nagy kelendőségnek örvendenek, termé­szetesen élelmesen más név alatt hozatva a forgalomba. Es ezen alföldi boroknak egyet- len képviselője sincs ezredéves ki­állításunkon. Ezen segíteni mulaszthatatlan kötelességünk. Fogjuk fel jól érde­keinket. Ne hagyjuk kihasználat­lanul az évtizedekben egyszer kínálkozó alkalmat. Jvamnak, s mintha csókokkal halmozná el még egyszer a szeretett földet; mielőtt elhagyná a magyar területet, megtörnek habjai, hullámzani kezd a folyó mint a szenvedő kebel s csapkodja a partokat a nap fényében megtört viz tükre. Természet játéka vagy a hullámokat felkorbácsoló vihar tünete ez ? Oh nem — csöndes a táj, szellő sem lengeti a fák zöld leveleit s a folyam tengerzöld szine sima, mint egy színpadi diva velenczei tükre, s mégis egy ponton egész széliében hullámzik, zajong a csön­des fejedelmi folyam — háborog a Duna. Búcsúzik a szeretett magyar földtől, még egyszer hömpölyög a hab, s átcsap idegen ismeretlen földre, elhagyva azt a földet, melynek termékeny tájain arany­kalász hajlongva üdvözlé áthaladtában, elhagyva a tért, hol a halászkunyhóból barátságos barna leány járt le naponta meríteni a folyóból az Ízletes halászléhez főzni való vizért; elhagyja a tért, hol „tisztább a lég, virulóbb a határ s a fü­lem ile hangja is báj osabb“ — elhagyja a szép Magyarországot. Bucsucsókokkal halmozza el s igy zengi el „Isten veled“-jét a partokon, még egyet hömpölyög, visszatekint az elhagyott térre — s átsiklik Románia hegyes szo­rosai közé. A Vaskapu a válaszfal, mely termé­szetes határát jelzi a Dunának Magyar- ország és Románia között. A fejedelmi Mariska. Irta: Mikes rajos. I. Ha lelkem húrja néha-néha rezdül, S egy-egy sovárgó dal kel ajkamon: Nem az emlék szellője leng keresztül; A vágy fakasztja mindenik dalom. Felülről a dicsőség képe éget. Mért higyjem én el, hogy csak hiteget ? Bár rég születtem, múltam még nem élet! Nem érdemiem meg még szerelmedet. Mely a magasba törni hajt, az eszme Lelkemben él és el nem vész soha. Szerelmedért, rózsáival övezve, Számomra üdv a küzdés mámora. Föl a magasba! Hajt a vágy viharja. Talizmánom fénylő szemed leszen. S emeljen a sors, vagy sújtson le karja, Hogy érted küzdők, nem feledhetem! II. Zúgó város hangjai a szellem S szépség istennőjének ünnepéinek. Nem ismer engem senki: névtelen Hordom öldöklő fájdalmát szivemnek. Kévéig lány vagy te, én meg büszke költő. Bókot vársz, s én nem koldulok kegyért. Körülzsiborugnak, szédülsz, mámoros vagy. Isten veled! hiúságod meg nem ért. De majd szerelmem lángja, ha eléget, S a névtelenből lesz neves halott; Ha kikutatják, Múzsám örök éltet A sok lány közül melyiknek hagyott: És dalba tépett lelkem majd eléd lép, S el-clmerengsz egy-egy dalom felett: Megérem holtan tán, hogy olykor értem Egy pár könycseppct hullat szép szemed. Visszaemlékezés keleti utamra. Irta : 0. Elmira. A fejedelmi folyó utolsó kanyarulatát teszi meg a „Kazánénak nevezett hegy­szorosnál, üdvözli az utolsó magyar várost Orsovánál; elsiklik a történelmi neveze­tességű „Korona-kápolná“-nál, mely év­tizeden át jelzi a helyet, hol a szent ki­rály koronázási jelvényei el voltak rejtve, s az Albion hegy lábainál elsurranva, végleg elhagyja hazánkat, siet a tenger ölébe, mely karjai közé zárja, mint a sze­rető anya gyermekét. De mily sajátságos — mintha nehéz volna a megválás a magyar földről, mintha a búcsú megrázná kebelét a fo-

Next

/
Thumbnails
Contents