Félegyházi Hiradó, 1896 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

és házi eszközei felől kutatván, érdekes leletekre fog bukkanni, de a mi ízlésünket legalább is kellemetlenül érinti. Azután ne értsenek félre, nem azt akarom én vele mondani, hogy mindenki uj dolgokat vegyen, uj ruhában járjon, hisz ez úgy is lehetetlen s nem arra ezélzek e sorokkal, hogy valakinek jogában ne legyen még értékesíthető dol­gait vásárra vinni. Hiszen élelmes kun népünk gazdálkodási vágyát, mely legyen elismerés, szép dolog, mi sejti jellemzi jobban, mint az tény, hogy az el nem használt orvosságot is ott találjuk az élelmes kótya­vetyén. Minden­kinek jogában áll eladni porté­káját, melyre vevő akad. Az elhasznált eszközök árulási helyének egy mellék­utczába való eldugását nem tartjuk ugyan rossz gondolatnak, mivel nem épen könnyen bukkanunk rája, s kinek dolga van ott, úgyis tudja, hol keresse. De az már azután egész más kérdés, hogy mennyire kel­lemetlen az az utcza lakóinak. De már a levetett ruhák, dol­gában, más véleményen vagyunk, hogy az a nyílt fő­ utczára, hol legnagyobb a forgalom, helyez­tessék és töressék, ez már épen nem szép és kevésbbé hasznos. Minden a piac­ra bejövőnek, h­a nem is ötlik a szemébe, de leg­alább is az orrába vág. Köz­vetlen mellette vezet el a járda, melyen száz és száz ember meg­­fordul, szóval az egyik legnagyobb forgalmú út. Közvetlen szomszéd­ságban vannak a városi „bazár“ helyiségei. Hát bizony mindez eme bolt helyiségeknek értékét legkevésbbé sem emeli. Igaz, hogy a vállalkozót most szerződése köti, s a hosszú évekre ugyanaz marad, ámde mit hoz majd a jö­vendő, ha a bérlőnek albérlői nem jelentkeznek? Pedig úgy tudjuk, hogy ezért már szerződés­bontások várhatók. Hát ezt saját érdekünk­ben sem nézhetjük tétlenül. Gon­doskodni kell, hogy e levetett ruhák piaczát máshová helyez­zük át, s e tisztességesebb helyre más mesterek iparczikkeit hozzuk s vele piaczunkat bővítsük. Azt hisszük e dologra nem kell több szót vesztegetnünk, mert ennek rendezését a jó ízlés úgy is magával hozza, csak a jóakaró figyelmet kellett ráirányozni. Az új hagyatéki eljárásról már múlt szá­munkban jeleztük, hogy az, 1896. évi január 1-én életbe lépett. Fő czélja ezen törvénynek, hogy a valódi hagyaték megállapítható legyen, en­nél fogva a feltározást köteles a hagyatéki bíróságnak végzése alapján, sürgős esetben annak bevárása nélkül és az árvaszék ki­küldötte által eszközöltetni; a­mennyiben attól lehet tartani, hogy a hagyatéki ingó­ságok a leltározás v'r­e'fejtődének, jogá­ban áll a kiküldöttnek a halottkém jelentése után az elhunytnak ingó vagyonát a lel­tározás befejezéséig zár alá vonni. A lel­tározási díjakat a hagyatéki bíróság fogja megállapítani, mely a hagyaték összegéhez képest lesz megállapítva, de 100 írtnál nagyobb összegre nem rúghat fel. — Uram! ön engem örökre boldoggá tehetne azzal a rózsabimbóval! Szépen kérem ajándékozzon meg vele, meghálá­lom ! . . . No ez meg már sok volt egyszerre .. De bátor kívánsága van, ezt az árva szá­lat tudtam szerezni a­ sok közül, ezt is el­huny urálj­a . . . Ha már annyiban van a dolog, tessék! — mondom átnyújtva a kért ró­zsabimbót. Úgy látszik meglepte udvariasságom, (ha annak lehet eljárásomat nevezni) mert örömtől sugárzó szemeit rám emelve zse­bébe nyúlt . . . Én tovább akartam haladni, de ő visz­­szatartott. Sértődve fordultam vissza, azt gondoltam­ meg akarja fizetni szívessége­met. — Édes uram! holnap délelőtt tizen­egy órakor örömmel látom lakásomon; ime névjegyem . . . Okvetlen elvárom! mondá mégegyszer s aztán kezet szorítva sietve távozott . . . Most meg én voltam meglepetve, még pedig alaposan; a névjegyen ez volt: Gróf Szelecsényi Arthur nagybirtokos. Mikor tekintetem az ujj­aim közt szo­rongatott belépti jegyre esett, akkor ré­mültem el, hogy oly könnyen kidobtam ötven krajcrárt abból a néhány hatosból. Már most mindegy, gondolom az Isten akarta igy bizonyára . . . Az ismeretlen férfi egy helyen meg­állott s úgy látszott, mintha szemlélődne a fölállított sátorok hosszú során. Ez alatt én elhagytam, de csakhamar észrevettem, hogy most meg ő követ engem. Fordult a koczka . . . Úgy negyedóráig sétálgattunk már, midőn elejét vette a rózsadobálás, s kosár­számra zúdult reám az édes illatú rózsa­zápor . . . Még alig, hogy felocsúdtam a kellemes meglepetésből, már a másik cso­mó is követte . . . Így folyt ez tudja Is­ten hányszor, míg végre egy gyönyörű félig nyílott rózsabimbó tüskéjénél fogva, jobbadán elnyűtt kabátomban fennakadt.. . Többet nem is tudtam szerezni, mert sze­rencsésen elkapkodták egy szálig előlem, mire feleszméltem. Az ismeretlen akkor is ott volt mel­lettem, s midőn ügygyes bajjal kiszabadí­tottam a fogoly rózsabimbót, bámulva vet­tem észre, hogy annak közepéből egy gyönyörű kis ibolya dugja ki fejecskéjét, mosolyogva az aranyos napsugárban . . . Meglepetésemből az ismeretlen szava ébresztett fel. A balsarkon pedig a lakásezime volt nyomtatásban. Tűnődve ballagtam tovább, a rózsa­­háború még egyre tartott s az elajándék A tanácsból. A tanács­a múlt hó orkán dr. Zámbó Géza polgármester elnöklete mellett ülést tartott, melyen a többek közt Tudomásul vette a Mihálovits-féle sik­kasztásban marasztalta­knak a rájuk eső összegek befizetését, melyről a közgyűlést is értesíti. Miután a Kossuth-, Kecskeméti- és a Nagy-Szegedi utczákat csak az 1897. között rózsa helyett szedtem egy egész garmadával, de egy sem volt közte olyan, mint az, amit a gróf urnak adtam . . . Még sétáltam egy ideig, s már söté­­ted kezdett, mire a kijárat felé vettem utamat. Az egyik emelvényen megláttam az én eltűnt grófomat, amint egy hölgy­gyel édesen társalog. A hölgy keblén egy rózsabimbó díszelgett . . . Közelükbe érve a gróf úr észre vet­t kedélyesen köszöntött, kezével is intve .. Amint kiballagtam a kapun, mély gondolatokba merülve lépkedtem tovább s akkor eszméltem csak fel, mikor a laká­somhoz értem . . . Vacsora nélkül tértem nyugalomra s kemény ágyamon édes álomba szén kerül­tem. * * * Álmomban újra átéltem mindent, lát­tam a helyembe kinevezett új embert is, meg aztán a rózsaünnepélyt elejétől végig, csak a grófommal nem tudtam tisztába jönni . . . Mindezen szép képet csakhamar el­oszlatta az a gyötrő gondolat: Uram Is­ten, vajh mi lesz belőlem? Amíg fel nem öltözködtem egyre ezen tépelődtem s a tegnapról jóformán egé­szen megfeledkeztem . . . Felkeltem ugyan, de hogy mihez fogjak, magam sem tudtam. 1896. január 5. FELEG­YHÁZI HI­R­A­D­Ó. Mig ezelőtt a hirdetményi eljárás a kir. törvényszék hatáskörébe tartozott, most az 1894. évi XVI. t.-cz. értelmében a kir. járásbíróság fogja a hagyatékot kívánatra hirdetményes eljárás útján átadni. Gátér elszakad. Jó régi keletű az a mozgalom, mely a gátér-pusztai birtokosok köréből indulva ki, P.-Péteri községhez kiván csatlakozni. A nevezett birtokosok e szándékuknak kérelemben adtak kifeje­zést, melynek a közgyűlés nem adott helyet s a mely ennek folytán a vármegye tör­vényhatósága elé került. Ám a törvény­­hatóság az elcsatlakozást jóváhagyta s erről értesítette a kiskun alsó járási fő­szolgabírót és Félegyháza polgármesterét, ki e körülményt a közgyűlésnek bejelenti. Az állandó választmány gyűlése. A pest­megyei állandó választmány e hó 3-ikán délelőtt tartotta rendes havi ülését. Pestvármegye közgyűlése. Megyénk — Beniczky Ferencz főispán elnöklete alatt a hó 13-án délelőtt 10 órakor fogja év­­negyedes rendes közgyűlését megtartani a megyei székház nagytermében. Előmunkálati engedély. A kereskedelem­ügyi miniszter Zámbó Géza dr.-nak, Fél­egyháza polgármesterének előmunkálati engedélyt adott egy Félegyháza állomás­tól Jász-Szent-László és Szánk községek, Monostor és Móriczgát puszták, irányában Kis-Kun-Majsáig vezető helyi érdekű gőz­­mozdonyu vasútvonalra. Városi ügyek.

Next