Félegyházi Hiradó, 1897 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1897-01-03 / 1. szám
111. évfolyam. 1-ső szám. Félegyháza, 1897 január 3. Közművelődési, társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak: Egy évre .. . . 4 fit 1 Ne éryed évre . . . írt 141 évre. . . . 2 „ "« Egy szám ára 8 kr. NE" A kéziratok a szerkesztőség!)* (Bar.ár-ép)ilet) ' küldendők. ~m Megjelenik minden vasárnaip reggel. Kézi autókat nem adunk vissza. " Hirdetések a legjutányosabb árak mellett vétetnek fel ! Velünk összeköttetésben levő ,hirdető irodák, előfizetőink, vagy a gyakori hirdetők tetemes díjkedvezésben részesülnek. A hirdetéseket, előfizetéseket, reclamatiokat a ki idó,.hivatalba (bazárépület) kérjük küldeni. Uj ezer év. Ember borulj le a földre, le a porba és dicsőítsd, azt a menybéli hatalmat, mely elhozta számodra Magyarországon ezt a napot ! Meg lehetett érned és ugye, most aggódva tekintesz a kétes jövőbe, várjon lesz-e még utánad magyar e világon, a ki ilyen újesztendőt érhet! Es szivedben megrendül egy szózat. Es buzdít, bátorít s azt súgja: „Ne félj !“ Aki ezt a napot elhozta számodra, nem feledkezik meg a másik ezernek népéről sem. Es ime, olyan erős a te hited, hogy előtted már nem is kétes többé a jövő. Te bízol. Bízol abban, hogy ezer esztendőn át , a balsorság ’"jSg'en soha az Isten, megtart az új ezerben is. Az aczél a múltban a bonért kard képében villogott. Alá is villog, de ma a békének dicső szolgája. A műhelyekben a kalapács csattog, az erdő csendjét a fejsze csapása zavarja fel. A mezőn a kasza peng, a sarló herseg. .Magyar tudós kezében magyar toll serezeg. És ezek mind, mind azt hirdetik: Ne féljetek! És ne is féljetek! A magyar nép egy ezred alatt megmutatta a világnak, hogy a hazát megtudta szerezni. Hogy azt meg is érdemli, megmutatta azzal, hogy megtartotta. Megmutatta, hogy e szép földön a legszebb plánta a szabadság. Sem a tatár, sem a török, sem a német ezt kitépni nem tudta. Ez a plánta ma is él, ma is szórja illatát. Ez uj ezredévet ez is örömmel üdvözli, s az új ezredév embere is éppen olyan igaz rajongással ápolgatja, mint a réginek immár elporladt kertészei. A szabadság gyermekei ma is mohón szívják e virág illatát és ezt Magyarországon elnyomni nem is tudja soha semmi. — A magyar nép a szabadságnak ma is igaz kertésze alán még buzgóbi ápolója mi régen. Keblére ölelte a magyar ember a nem magyar polgártársát. A magyar szívben soha sem talált helyet, a felekezeti gyűlölködés. A jelszó az veti: Imádd Istenedet úgy, amiképpen te hiszed, de imádban az e! ! szó a haza legyen. CT a Haza! Oh be zép szó és oh be kicsi helyet Isér. Nézzetek oda a temetőkertb . Apáitok, drága véreitek csontja porladott. Féltek-e attól a perc,öl, mikor a sírhantokról durva ízek elkaparják a virágot, melyet ti ültettek rá? Hiszitek-e, hogy a kis sirhantot a világ minden í 'cse sem tudná v *.*»•{_•:»*i\ Ca mj'íi-'IU — IUAv^cíiOív ez a haza. Minde* kinek jutott egy ilyen hant és ő csak ezt védi. Ezt védi, ezért harczol, ha csatába megy. Ide vágyik, ha halála közeledik. — Ide, ide ebbe a temető-kerdbe — haza. Uj esztendő, uj ezer esztendő küszöbén állunk. Tegyük le tehát újból a szent fogadalmat. Temetőkert kis sirkantján viruljon a béke virága. Villogjon a magyar ember aczélja csak tovább, de már a kasza, sarló, kalapács és a toll képében. A sírok fölött csendüljön meg a magyar szó. Édes anyánk tanított meg erre, igaz szeretettel oktatott rája, s könyve csillogott, mikor az első magyar szócska ellebbent ajkunkról. — Anyánk szeretete adta nekünk e kincset; igaz szeretettel ápoltuk s igaz szeretettel adjuk át a mi utódainknak. Magyar szív és magyar elme ne szoruljon idegenre, magyar ember könyve adja ennek is a táplálékot! És ha majd még egyszer, egyszer valamikor idegenek ezrei jönnek ide: te, mindenség ura, segíts minket arra, hogy még igazibb magyaroknak lássanak! Ez a délibábos róna, ez a napsugarát feltartóztató hegyvidék csak ontsa az áldást tovább, hisz magyarok dicsőségét munkálják ők is. Talán éppen a dicső ősök vérétől oly termő. Boruljunk le hát rája, csókoljuk meg. Megérdemli ezt is ez a göröngy, mert szent annak minden porszeme. — Magyar nép és magyar föld még édes testvérek, viruljon hát felettetek sokáig, örökké a boldogság! Te, meg éti . . . Egykor régen az erdőben Kakuk madár hangja szólt, Arra jártunk andalogva, S szivünk olyan boldog volt . . . Szólt a kakuk . . . kicsi szíved ’Az i;ié- ■ is’j'-.i'i . S igy kérdezed a madártól: — „Vájjon meddig élhetek?".. Xénia lett a kakuk madár, Bezárta kis álarcát . . . Azt gondolod, bizony meghalsz, S csókod sírva adtad, át!lm most hosszú idő után ismét együtt hallgatjuk, Hogy az erdő árnyas ölén Egyre, mint szól a kakuk . . . Most is úgy ver a madárka, Hangzik bele az erdő, S most én kérdem a madártól: — ,, Vájjon meddig szeret ő?". . Alig hangzott el a kérdés, A kakuk már kiabált: — „Kakuk, kakuk“ egyre mondta, Nem is pihent, meg sem állt . .— ..Mindörökké szeretni fog B. . . Tigg mondhatta az ajka, Mégis félek, hogy a választ, Nekem is csak — hazudta!. . Horváth Sándor. A hordár. — Vig beszély. — Írta: Bársony Mihály. Csúnya, kietlen idő. Féktelen vihar zúg végig a néptelen vitézükön. A rohanó szélvész a havat óriási csíkokban zúdítja le a házak tetejéről. A klarinétos szerszámja sem szólhat jobban nálánál. Oly szomorúan, oly kegyetlenül fúj, hogy a