Félegyházi Hiradó, 1897 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1897-01-03 / 1. szám
F tliSTIÍ ZI ((Ri D Ó. ttIT Jiíauif 3. «I« l> . - ■— — járó-1fcelok »kamtiaa«! t« megkönnyezik gyászos danáját. . . . Néha, néha azonban, ha monenjében kissé magasabbra talál emelkedni, oly irgalmatlanul megrázza az ablakot, hogy a háziúr szent Stargerolániuszt hívja segítségül ez arczátlan dudással szemben. Veszett egy idő. A rohanó szélvész szakajtó számra csapkodja a megfagyott havat ablakomhoz. . . Igazán fehér karácsony lesz. . . . Egykedvűen bámulom az ablakon át a járókelőket. Szinte kaczogtató egy mozgó télikabátot látni, melyből csak egy pirosló orr, meg aztán az árván lecsüngő deres bajusz meri sejtetni az embert. Mindenki családja körébe menekül, vagy ha családja nincs, legalább az édes otthonba siet, hol vígan pattogó tűz, s szobájának minden tárgya kellemes csevegésre kínálkozik. Végig dőlök a kereveten, s egy friss újságoszlopot tolva az orrom elé, beburkolom magam cigarettem kéklő füstjébe. . Majd belebámulok a pattogó tűzbe, s önkéntelenül eszembe jut a nagy költő kérdése :i hol a boldogság mostanában ? Hol ? Igen ! hol van boldogság ? Nálam nincs. Sok hiányzik még nálam a boldogsághoz. Vájjon boldog vagyok-e én ? Nem . . . nem vagyok boldog, mert nincs, ki magányos életem megédesítse.— Hallgass te szív! Mit csacsogsz? Van ? De hol ? Sehol felelem rá egykedvűen, s nézem a füstkarikákat, melyek űzik hajtják egymást; majd ismét összeölelkezve tűnnek el a semmiségben. . . . Egyszerre csak a kergetősdit játszó füstkarikákból egy alak bontakozik ki. ■Gyönyörű szűke női alak. Angyali szemeim oly jóságosan oly sokat mondókig tekintenek rám. Nem vagy boldog? mert nem akarod! — Csak egy szót, egy rövidke szót mondanál és én buldoggá tennélek, megédesíteném nappalod . . . éjjeled.. . Margit . . . Margit . . . ha tudnád mennyire szeretlek, s hirtelen megakartam fogni, hogy sohase eresszem el. . . . — No ne izéljen az urfr, hanem tessék már felkelni hiszen este van. Istenkém már dél-óta alszik. Ijedten ugrottam fel, — hát uram fia! — !hifii pironkodott a karjaim között. — Maga az Habi lelkem? (hatvan éves lélek.) — Eli, én. De mit akar az úrfi Margit kisasszonnyal, a ki mikor elutazott azt sem mondta befellegzett. Tán még most is szerelmes bele mi? Sietve öltözködtem, észre sem véve Bubi kérdését, pedig angyali (hatvan éves angyal) lélek folyton körülöttem settenkedett, öltöztetett, dédelgetett akár csak a — királyfit. Nehogy kedves olvasóim valami roszszat gondoljanak Bábi néni felől: megsúgom Bábi néni az én — dadám. Ő volt az, ki egy napos koromban dajkált és dajkált és dajkál ma is, pedig már Tödb napos vagyok. Süt néha dadái szerepét annyi buzgalommal végzi, hogy meg is (pirulj papiros!) csókol. — - Ugyan kedves hölgyeim mentsenek meg ettől a hatvan éves csókelódzú — csüpptől. Még egy pillantást vetett rám Bábi néni, nyakkendőm rendbe hozta. én mejhettem a színházba, hogy néhány lámpa lázban szenvedő kórista leánynak, első sejgélyt nyújtsak, lévén színházi orvos. Egy gyanús utcza sarkán kénytelen voltam a ház falához lapulni, mert kezőmben szentül megdönt szél uram, úgy belém kapott. A félénken pislogó villanyos petróleum lámpás (villanygömbön elhelyezett petróleum mécs) olykor olykor nagy jobbokat vetett, s megvilágította zord utamat a másik lámpásig. Éles, apróraűzött üveg gyanánt vágódott a nyakán , az emeletes ház szörnyű meredekéről legördülő hótömeg. Alig láttam, alig hallottam, de azt igen is éreztem, hogy valaki erősen kapaszkodik velém. Szél uram még egy marék havat dobott a szemem közé, azután gúnyosan fütyörésítve odébb állt. Most már bátran fölvethettem fejemet. Meglepetten tekintettem magam elé. Egy hölgy - egy nő kapaszkodott belém. — Bocsánatam, de ez a kegyetlen szél - ha ön ies, most valamelyik hórakás vendégszigetét élvezném. . . Megint felém csapott a vihar. Hatalmas erővel hordta pánk a háztetők, fagyos havát. Kénytelen voltam hátat fordítani a vadul sziszegő áramlatnak. Eközben megragadtam hölgyem, külümben a dúló förgeteg leteperte vola. — Nem engteetem ily időben egyedül, s ha szives* eszi karomét és segítségemét, — kit.ben Nyárny Elek a helybeli színházon sa vagyok. — Ha nem vagyok terhére orvos úr de nehogy ismeretlenre pazarolja szívességét —• Sersey Edit a nevem. — Dersey? kérdem meglepetten, talán csak nem nővére Mar. . . A szél nagyot fütyült a szűk utczán Az én védenczem nem hallotta meg kérdésem, mert nem válaszolt rá, de arczának egy rámulásában mosolyt véltem felfedezni, így elhatároztam megtudni, israe- iri-e Dersey Margitét, Dersey Margitét egy tavalyi orvos bálon ismertem meg. Megszerettem. Ő is viszonozta érzelmeimet, mig egyszer szüleink között viszály támadt. A viszály csak engem és Margitét sújtott, mert ő visszament a zárdába honnan csak pár hó előtt jött ki, én pedig egy nagyobb vidéki városba kerültem, hol orvosi gyakorlattal foglalkozom. Azóta Margit felől mit se hallottam, de a szivem csak ő érte dobog, csak őt szeretem. . . . — Védenctem karomba kapaszkodott. Eleinte keveset beszélt, de később oly kedvesen beszédes lett, hogy kezdettem érdeklődni iránta. . . . Egy negyed órai társalgás után már szerelemről beszéltem. — Hogyan orvos úr! ily rövid idei ismeretség után már szerelmet vall ? Igen hagyjád, mióta önt megláttam Mondani akartam valamit, de a nyelvemet elzsibbasztá az erőlködés. . Nem tudtam hazudni. Ejh! asszony—asszony. Ez is csak olyan mint a többi, s folytattam. — Igen Nagysád! mióta önt megláttam, oly érzelmek dúlnak belsőmbe, melyek átalakítják lelkületemmet és oly különös érzelmeket gerjesztenek bennem. Ebben nem is hazudtam, mert újra meg újra megjelent lelki szemeim előtt Margit. — Majd meghallja az én válaszom is orvos úr, de csak akkor, ha érdemessé tette magát rá, s ezzel belépett egy boltba. Egy csomó nyáladékot, czukrot, teát, rumot stb. vásárolt össze. Keltett vagy hat kilót. A segéd becsomagolta a vett holmikat, és se szó, se beszéd az én markomba nyomta. — Minek néz maga engem ? Mi vagyok én hord. . . . Csak azután jutott eszembe, hiszen ez a madzag masina azt is hiheti, hogy én vagyok a férj. Mit volt mit tennem, fogtam azt a mennyből csöppent paksamétámot és czipeltem. Izzadtam bele. — A kezem, jaj a kezem, csak azt tudnám eldugni. . . Szent ücscse elfagy... Szent Isten! már megint egy bolt Ki akartam kerülni, de ő mosolyogva monda: Egy kis játékot a fiúknak. Szomorúan kullogtam utánmi be a boltba. Egy csomó torombita, síp, dob, ló s tudja menkit még mi a fránya akasztódon a nyakamba. Dühösen fordultam felé: — De nagyság.........igazán boldoggá tesz. Azt hiszi ez az útszélén felszedett hölgyike, hogy én hordár vagyok. Még csak nem is szabadkozik. Amint kiléptünk az utczára, szél uram úgy vágott kupán egy csomó hóval, hogy még a földet is patiensnek néztem, s kínomba nyomkodni kezdtem. Valal _)■ • hálás/budtam, nem láttam semmit, csak az ő parányi kacsóinak hidegségét éreztem; a nyakam közül szedte ki a ben rekedt havat. — Ugyan orvos úr engedje meg, hadd vihessek én is valamit! — Ugye bár nehéz ? Dehogy nehéz . . dehogy nehéz mondani nagyokat fújva, kegyedért akár az Atlaszt is elvinném a hátamon. Ha oly szíves és erős orvos úr, akkor még egy kis karácsonyfát is veszünk. Vettünk is olyant, hogy a végét még fütyülve sem lehetett meglátni. Tantalius kínja valóságos paradicsomi élvezetek voltak az enyémhez képest. Úgy néztem ki akár csak egy krampusz. Végre elérkeztünk védenezem lakásához. A kapu előtt már várt egy cseléd és megszabadított az édes (?) tehertől. — A viszontlátásra uram— monda gúnyosan mosolyogva. Hogyan Nagysád! hát még meg ! sem jutalmaz. Majd máskor . . . később orvos úr. — És ha azt a máskort nem várnám be, hanem most követelnék jutalmat? — Ej ej doktorkám!ön egy kissé erőszakos. Nos nem bánom. .Jöjjön fel lakásomra, azaz legyen szerencsém, majd megjutalmazz.. . és oly kedvesen mosolygott, hogy igazán kedvem lett volna összemorzsolni ezt a fekete lelkű asszonyt, ki egy órai ismeretség után egy ránézve teljesen ismeretlen embert lakására invitál. . No de majd fönn. . . . Egy barátságos kis szobába léptünk. — Foglaljon helyet orvos úr! Néhány perczre távozom. Leültem és körültekinttettem a barátsággal, de egyszerűen buta-