Félegyházi Hírlap, 1885 (4. évfolyam, 17-52. szám)

1885-04-26 / 17. szám

Előfizetési ár: Egész 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 10 krajcár. Megjelenik minden szombaton. Felelős szerke: Laptulajdonos : A Pl-Di Hó Lajos, köt "­nyomda társaság. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vasúti főutcza, Heink­ess-féle ház a társaság nyomdájában. Hirdetések díjszabály szerint. Tisztviselők nyugdíjazása. Bölcs beszédek, lelkes aklamáczi­­ók és a tagok tömeges jelenléte mel­lett szavazta meg a legközelebb tar­tott megyei közgyűlés a tisztviselők nyugdíjalapjának létesítését. Nemes ön­mérséklettel mondván le arról, hogy ez alapot egy más czélra alkotott, vagy egy más közönség tulajdonát képező vagyon elkonfiskálása által al­kossa meg, hanem h­a már meg kell alkotni minden áron, megalkotja azt inkább közös hozzájárulás útján. Illes­se meg ezért a megérdemelt dicséret a megye közönségét. Mindnyájan hangsúlyozzuk, hogy a tisztviselők anyagi helyzetén javíta­ni kell, hogy a hivatal ma már nem nobile officium, a­melyet elvégezünk ingyen, mert ma a megélhetéshez ke­nyér szükséges. A mai világban nem állnak a nemesi curiák kapui éjjel-nappal nyitva, hogy hetekig ven­dégeskedjünk egyik helyen s hetekig a másikon, hanem bezárják a kaput az ember előtt s Wertheimzárt vet­nek az éléskamrára. Pénzért min­dent, ingyen semmit. Ez a mai vi­lág mottója. Tehát a hivatalos szolgá­latot, becsületességet és szakértelmet is meg kell fizetni, ha nem is fénye­sen, de illően. De hát j­ót épen az a kérdés jelen eset ^ r y tisztviselőink helyzetén le­heti a/itsünk, hanem az,­hogy lehetre ily ‘^is intéz­ke !' -Mi kel, minő || nyugv .j­ attip létesítése, a • közig­azgatási jóvá, a m­i •v iszonyokna megfelelővé tenni? Mert valamikor már változtat­ni kell alaposan azokon az abnormis viszonyokon, amelyek a mai közigazga­tási élet terén felmerülnek, a­melyek­nek csak legkisebbike az, hogy a tisztviselőknek folyton a feje felett le­beg a Damokles-kard , megválaszt­ják-e a legközelebbi választáson, vagy nem, hogy koldusként kell neki aj­tóról­ aj­tóra járni, valahányszor jó a választás rettenetes napja. Mert em­­berfeletti erő kell ahhoz, hogy igazs­gos bírája legyen egy tisztviselő az ügynek, a­melyben az egyik fél ha­talmas befolyásos egyén, kitől a v­á­lasztáson sokat várhat, a másik pedig egyszerűbb ember, kitől nem fu­­ semmi. Örülünk, hogy ma is vann ily erővel rendelkező tisztviselőink nem csekély számban, de bizonyára va­n az ellenkező is. De hát közigazgatásunk fokozat­ban fejlesztetik — úgy mondják— s ez a nyugdíjazás mindenesetre ily fejleszti ilyen fejlesztés volt például a kö­igazgatási bizottság megs­zemtése, melynek czélja volt az állam és önkormányzati közigazgatásba öss­z­hangzatot hozni be, valóságban pedig egy oly testületté lett ez, a­melytől, épen mivel a legheterogénebb elemekből van összealkotva, a legtöbb esetben helyes és döntő szakvéleményt nem is vár­hatunk. Ott van a főispánnak bevonása a­ tényleges adminisztratióba, ennek hivatása szintén az ellenőrködés volna, a valóságban pedig egy senki által felelősségre nem vonható, titokban mű­ködő nagy­hatalom, a­mely 600 me­gyebizottsági tagnak egyhangú véle­ményével szemben is érvényre tudja juttatni az ő akaratát, a kitől függ­ minden a megyén s a ki r. felelős senkinek a megyén­­ü ’,­­ továbbá : a m­inősítési törvén­­y meghozatott azon czélból, hogy a pro­­tekcziót és pajtáskodást kiölje a vá­lasztásoknál, de azért ennek a tör­vénynek uralma alatt történik meg na­gyon sokszor — nem nálunk, de másutt— hogy érdemekben megőszült tisztvise­lőket kilöknek, hogy megyei potentá­tok sarjainak szerezzenek édes sme cu­ákat. De mi nem bonczoljuk ez dómmal ez állapotokat (legköze­­lebb úgyis bővebben szándékozunk a megyei életre kitérni), nem is in­t­k ezen nem annyira fokozatos fe­les­­ésnek, mint inkább toldozás­­t, doz­isnak egyes fázisait, hanem mint i .. rendszernek elért eredményéből f .­­rűen csak azt konstatáljuk, hogy i­ kormányzati élet napjainkban tel-­­ aláhanyatlik, hogy saját tisztvisel­­­ik a megyei autonómia és a ministeri b­eduin követelményei között ingadoz­­i­­k, hogy azon két irány különböző praef­úzióival őket egy tarthatatlan, t,­ov jó és örökké ingatag helyzetbe s­zór­a. Ezen visszás állapotoknak egyik­­ infú­ziója lesz ismét a nyugdíj­alap ne t­e­remtése. Nem a tisztviselők érdek­e­­lten emelünk mi szót, azt megtil­­hat a humanizmus érzete is, hanem igen határozatlan és bizonytalan irányban való tovább haladás ellen. Nem maradhat az sokáig úgy, hogy Iksz megyében a tisztviselők nyugdí­jazva legyenek, más sok megyében pedig ne, hogy a közigazgatási élet m­agasabb fokán gondoskodva legyen ís tisztviselők anyagi helyzetéről, az al­­s­óbaknál, a községekben pedig ne, h­ogy a közigazgatás terén eddig ta­pasztalt zavar csak folyton és folyton válra vitessék Ezen okvetlenül se­gíteni kell és segitve is lesz. A mint az v, izsagszolgáltatás az állam által egy- 3i­» • «••Q^eri.es egyöntetűen rendeztetett, ugy - ·H rei.uezni a ckozigaz vjit.ia ügyét is, m­ert ha uout is vagyunk az állami ad­­nánisztráczió hivei, mégis a választás, he­lyesebb kvalifikáczió, fizetés, nyugdíja­zás, szóval az összes közigazgatás kérdé­seit csak egyöntetűen képzeljük ren­dezhetni az egész országban. A megyénként való nyugdíjalap megteremtése, — alaposan lehet tőle­­ tartani, — csak elébe vágás ezen ren­dezésnek. Azzal az egy­gyel megvigasztaltak bennünket, hogy ha az állam egysé­gesen rendezi is a közigazgatás ügyét (helytelenül hangsúlyoztatok az, hogy ha az állami közigazgatás bejő), akkor sem fogja az állam ezen alapot tőlünk elvehetni, mert a megye „meg fogja tudni védni az ő jogait ezentúl is ép úg­y, mint azt eddig megvédelmezte.“ a J­­­o­n Mosoly játszik ajkainkon ezen — valljuk meg — naiv nyilatkozatra ; ez a kard, a­melylyel a megye az ő jogait meg­védelmezte, régen berozsdá­sodott már hüvelyébe. A törvény ki fogja mondani, hogy a közigazgatási tisztviselőket az állam fizeti és nyug­díjazza, az egyes megyékben levő nyugdíj­alapok pedig az állami alapba beolvasztatnak, s akkor hiába lesz a megyének minden erőlködése. De bennünket, kiskunokat még egy kellett volna, hogy óvatosabbá tegyen. A közigazgatási kerületek ki­­kerekítése még nem látszik végleges­­nek s nem lehetetlen hogy az eldara­boló olló Pest megye mappájának is neki fordul, e körülményt ügyelem­be kellett volna venni, nehogy két íz­ben is kelljen nekünk kiskunoknak a nyugdij­alap megteremtéséhez já­rulnunk ! V­éd".­jj az Ünnep előtt. Pár nap múlva felhúzzák a lobogókat a kiállítás árboczaira; pár nap múlva fel­riad az éljen a király megnyitó szavára s ez a nagyszerű alkalom juttat valamit eszünk­be, a­mit e helyen el akarunk mondani. Emlékeztetjük olvasóinkat arra, hogy micsoda eszme kapcsán vetődött föl a­ kiál­lítás ideája. Nagyszerű lesz a kiállítás, lélekemelő lesz a magyar ipar bátor mérkőzése a világ szemei előtt. Ámde mennyit veszít méltósá­gából ez a nagyszerűség, ha azzal az esz­mével hasonlítjuk össze, melynek fölvetése megteremtette a kiállítást. Fel is akarjuk használni az alkalmat, hogy a kiállítás megnyitása előtt a mi ol­vasóink emlékébe idézzük az anyaeszmét, mely elég hatalmas volt ily nagyszerű munkára serkenteni a nemzetet. Két éve annak, hogy végig zúgott a hazán a történelem mementója: „Ezer éve, hogy e nemzet, magának itt hazát szer­zett két éve annak, hogy a sajtó fölve­tette a kérdést: miként ülje meg Árpád népe a honfoglalásnak, nemzeti fennállásá­nak ezeréves fordulóját. A kérdés viszhang­­ra talált a nemzet kebelében is s általános volt a válasz, hogy a millenium ünnepének oly impozánsnak kell lenni, a mily bámula­tos volt a honfoglalás műve s a mily cso­dálatos volt nemzetünk fönnállása annyi ellen­ség, annyi viszály, oly sok balszerencse közt. Különböző javaslatokkal léptek a nyilvánosság elé a millenium megünneplésé­nek tervezetére vonatkozólag, de talán min­denki osztja véleményünket, midőn azt mondjuk, hogy e javaslatokat, e terveket igen közönségesnek találjuk arra, hogy méltón reprezentálja a honszerzés nemzeti fönnállásunknak ezredéves történetét. i-i. c. ’idén népnek jogában, sőt köte­­lessé' ar£- ’'••• büszkének lenni nemzete et* hi.» t öhk ' — — szentebb kötelessége van a magyar nem­zetnek. Ámde a magyar nemzet története nemcsak a mienk, ahhoz nemcsak nekünk magyaroknak van jogunk, hanem az egész világnak, mert a magyar nemzet azon pil­lanattól kezdve, a­midőn átlépte a Kárpát bérczeit, megváltoztatta Európa képét, ha­talmas karjával megbolygatta Európa népeit s őket a haladás útjára terelte s aztán to­vább a fejlődő Európa oldalán — alig-alig megfogant civilizatió bölcsője mellett nemes önzetlen lovagként állt őrt, a ki saját érde­keinek feláldozásával, vérének elfecsérlé­­sével s annyi élet, annyi küzdelem árán védelmezte a megifjult Európát, mely ezért hálára lett volna köteles, de védő pajzsunk alatt megerősödve elfeledett, megtagadott bennünket, a­kik a harcz veszélyei között megrongyosodtunk, megrokkantunk. Magyarország ezeréves története az egész világnak szól, mert történetünk sza­kaszai oly tanulságosak, oly sok helyütt kilátszik belőle az isten ujja, hogy a tör­ténelmet megismerni, alkotó népét ezer év után, vérrel szerzett és védett hazájában fölkeresni a világ népei maguk iránti köte­lességnek tartják, mert hol találhatnának több példát véres intőjelül a roszra, buzdí­­tóul a nemes, kitartó küzdelemre ; bizonyá­ra csak egy módon ülhetjük meg a hon­szerzés évfordulóját, ha a magasztos ünnep jelenetei a világ népei előtt folynak le. Az ezer éves ünnep alkalmából Ma­gyarország találkozó helye legyen az egész világnak, hadd lássák küzdelmeink emlé­keit, hadd lássák haladásunk műveit s végül hadd győződjenek meg arról, hogy — „megfogyva bár, de törve nem, és nem­zet e hazán.“ Midőn a millenium kérdése fölvetődött, az itt elmondottakat hangoz­tatta a közvélemény egyhangúlag s néme­lyek magukban, mások a nyilvánosság előtt elfogadták, hogy a millenium alkalmából találkozóra kell hívni a világ népeit, be kell mutatnunk műveltségünk vívmányait saját hazánkban, ennélfogva, a millenium megünnepléséé''1' — ’’ ' bb pontját a Bu­dapesten rend?]3 il­yen­tás képezné Templomban. Imádkozni jöttem, Úgy reszket az ajkam, Mindeneknek atyja, Szánakozzál rajtam ! Szól a szent zsolozsma, Zendü­l, zúg az ének, Csak én vagyok néma, Elkárhozott lélek. Kezem összetevő, Fölnézek az égre, Könyörülő isten Könyörülj meg végre ! Tévedező szemmel Nézem a szűz képet, Mintha ott lebegne Angyal szelid képed. Mintha ott lebegnél Édes anyám, lelkem,­­Jóságos szavaddal Vigasztalva engem, Hogy ne ejtsek könyet Habár senkim sincsen: Övéit nem­­hagyja Soha a jó isten ! Lévay Sándor. Ki a bolond? ■ — Gondscharoff után oroszból­ — ■*— Akkortájt, beszélte el az­ őrnagy,­­ baj voltam helyőrségen s ezredesemben szerencsém volt oly bajtárssal birni, kivel naponkint érintkeztem s kinek barátságot reám nézve a kis helyőrségi város vigasz­talan unalmasságáért némi kárpótlásul szól,,­gált. Plevnánál egy gránát-forgács fejelt megsebesítvén, hat hétig a legvadabb láz­ban fek­üdt a cső.1-t­élt-1 menekült n­ő­i-­ embernek tartották s a legcsodásabb törté­neteket beszélgették felőle; ha különe­sé­­geit fölismertük, a legjobb és legnemesebb férfiút ismertük föl benne, ki a kötelessé­gek hű teljesítésében mintául szolgálhatott mindenkinek, alattvalóival szemben pedig maga volt a humanitás. Egy este az ezredessel a whist-játék­­nál ültem, midőn hirtelen fölegyenesedett s engem felszólított, hogy kísérjem haza. Bántalmakról panaszkodott, melyek a vért agyába kergetik s amint a lépcsőzeten le­mentünk, könnyű szédülés rohama volt. Szótlanul léptünk ki a csillagfényes éjbe. Az ezredes egyszerre megragadta karomat . . . — Látja ön azt a vörös csillago, mely az égbolton kilövell? kérdezett, mi­közben arra a pontra mutatott, hol a nagy medve csillagképlete ragyogott. -- Hol? — Már eltűnt. Különös, hogy ön nem látta. Ezután néhány nappal igen élénken vitatkoztak a katonai kaszinóban, a ni­hi­­lisztikus agitációkról a katonáséig soraiban. Az ezredes röviden tagadta, hogy tisztek közt a nihilismusnak hivei volnának; utóbbi időben a testőrezredek egyikében történt elfogatások, alávaló föladás következményei. — Tudják önök, kiáltott kivörösödött arczczal, öklével az asztalra ütve, tudják önök, uraim, ki áll tulajdonképen a nih­i­­lisztikus agitátiók élén? — Nos ? — Senki más, mint Bismarck, teti a nihilistákat, s Moltke tervet dől ki, mely szerint bizonyos napon az császári paloták légbe rüpittetnek. Három héttel később a tábornokunktól azt a megker­es hogy II. ezredest a kpin­ptityV'’ házába szállítsam, mely 12 v­ságra esett városkánktól, égy elszigetelve. Előre ' kell bocsa ~~ íntfty.f»* ni i S*}! 70*0 !/**­« ’ “« N ' y czó algymnas-:ií#ünk; Ív o v * s- r erette z varosunit szép k^p/.pl.tsé'o­. korú­­ elhunyt fiának szellemi hagyatékát valók az alábbi sorok, melyek a szerzőnek szülővárosa iránti ragaszkodá­sár­ól tesznek megdönthetsen tanúbizonyságot. E czikk, mely csak töredék, főleg az­zal foglalkozik, hogy mily szép számmal vannak kiválóbb férfiak, kiket Félegyháza városa szolgáltatott az országnak. Az író

Next