Tükör, 1923 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1923-09-17 / 1. szám

2 Tükör Cluj, szept. 17. szerződést a Magyar falu*hoz, ahoi Balázs Rózsival ad elő nagy hatással egy Petőfi jelenetet." Hát mi megmondjuk, hogy mi is az a Magyar falu, ahová Dezséri Gyulát, talán szánalomból, szerződtették. Ez uj pesti lokál, mely a régi Gambrinusban nyílt meg. Igazgatója, ha lehet így ne­vezni, Könyöt Sándor cirkuszigazgató, tagjai, tipikus pesti kávéházi artisták, akiket nem zseniroz, ha a billiárdasz- ta'lon lépnek fel. Bérei Ernő úr a mű­vezető, aki egyben aszeparékbanjégbe- hűtött pezsgőről és nőkről gondosko­dik. Partnernőjét, ha kiszavalta magat Petőfiről, meghívhatja a „vendég“ az asztalához. Talán az öreg Dezsérinek is ott kell maradni a helyiségben es konzumálni. Nem, ezen nem lehet hu­morizálni. Ami Dezsérivel történt, az a budapesti magyar szinészeUzégyene. Igaz, hogy már nem az első négy év alatt. Nekünk, kolozsváriaknak kell ak­ciót indítani, hogy hozzuk haza De­zséri Gyulát. A hatóság egész bizo­nyos, hogy nem fog akadályt gördíteni hazajövetele elé. Dr. Janovics Jenő­nek, a kolozsvári Magyar Színház igazgatójának s szinikúlturánk irányí­tójának nem szabad hagyni, hogy De­zséri Gyulát megfulassza egy pesti lo­kál dögletes bűze. A szatmári iskolák ügye Szatmár, szept. 15. A szatmári isko­lák ügye a legutóbbi hónapokban na­gyon sok purparléra adott okot. A sajtó ezzel a rendkívül fontos kérdéssel, az iskolakérdéssel nem foglalkozott és nem foglalkozhatott eleget, mert Szatmáron iskolacenzura is van, ami azt jelenti, hogy a nem hivatalos helyekről kapott információkat és kommentárokat elő szőr Nagyváradra kell küldeni cenzú­rázás végett. Anghelescu közoktatásügyi miniszter •aaáímári látogatása erős viszhang^a ta­lált nem csak a szatmári sajtóban, de a bukaresti „Universul"-ban is. A mi­niszter látogatásakor tett nyilatkozatát most helyesbítette, illetőleg kibővítette, azonban kijelentései nem elég világo­sak és nem vonatkoznak olyan részle­tekre, amelyek pedig a kérdés meg­világításánál rendkívül fontosak len­nének A tanárok ügyére vonatkozólag először úgy nyi­latkozott a miniszter, hogy úgy van informálva, hogy egyik sem akar át­menni az állami iskolákhoz. Hogy a miniszter nem volt jól informálva, azt bizonyítja az, hogy akkor már a római katholikus gymnázium és a megszünte­tett állami polgári fiúiskola tanárai már régen beadták kérvényeiket, hogy ve­gyék fel őket az állami lyceumba. Anghelescu nyilatkozata után újra kérték felvételüket. A miniszter válasza az volt, hogy minden tanárt átvesz az állam, ha a szatmári római katholikus gymnázium előbb átadja összes fel­szerelését az Eminescu lyceumnak. A római katholikus gymnázium igaz­gatósága eddig vonakodott átadni is­kolai felszerelését a lyceumnak, mert a gyinnázimu a püspökség ma­gántulajdona. Hogy mennyire magántulajdona, azt igazolni tudja 1913-ban kelt írásokkal is. Ugyanis Boromissza püspök az épü­leteket még 1913-ban vette meg a ma­gyar államtól. Erre vonatkozólag meg­vannak az összes írások és szerződé­sek, azonban a püspökség nagy hibát követett eh mert nem Íratta át telek- könyvileg az ingatlant. Éppen ezért, már három évvel ez­előtt elrekvirálták az iskolát a püspök­ségtől, de rövidesen újra visszaadták. Az iskola a múlt évben még műkö­dött, az idén azonban már nincs helyi­sége, mert, mint volt magyar állami tulajdont (1913.) egy másik, iskola céljaira rekvirálíák el az Eminescu lyceum igazgatója pedig utasítást kapott, hogy vegye át az is­kola összes felszerelését és ne dispu­tádon a felszerelések tulajdonjoga felől. A püspökség erről nem tudott és az iskola felszerelését, mint magántulaj­dont leszerelte, úgy, hogy amikor a mi­niszter meglepetésszerűen látogatást tett a gymnáziumban, akkor már a vil­lanyvezetékek is le voltak szerelve a. falakról. Mint a miniszter a napokban kijelentette, hasonló vandalizmust még a világ­háború alatt sem tapasztalt. Lehet, hogy nem nevezné vandaliz­musnak, ha értesítette volna látogatá­sról a püspökséget, mert akkor a ta­nári kar egyik tagja megmagyarázhatta volna a miniszternek, hogy a püspökség az iskolai felszere­lést, mint saját tulajdonát sze­relte le. A miniszteri rendelet azonban való­ban sokat változtat a dolgokon. A püs­pökség a felszerést már átadta és most már a tanárok csak kérvényeik ked­vező elintézését várják, ami — a mi­niszter Ígérete szerint — mielőbb meg­kell hogy történjen. Országos panamák, melyeket nem lehet leleplezni Milliók, melyek elgurulnak a paragrafusok között. Kifosztott közhivatalnokok és meghízott tolvajok. Gonosztevők a hatóságok járszalagján. (Kolozsvár— saját tudósítónktól.) Régi idők voltak azok, amikor még a „sajtó1' szó a napi események ismer­tetésén, vidám történetek és megrázó tragédiák találka helyén kívül még egy, mindennél erősebb fogalmat jelentett : a közéleti nagyhatalom fogalmát. A sajtó valaha társadalmi tényező volt, melynek szava döntő súllyal esett latba a hiúságnak azon a vásárán, melyet mind közönségesen életnek nevezünk. Ha a betűk szürke egyformaságával telenyomott lapoknak úgy tetszett, akkor kormányok buktak és kormányok támad­tak, magas erkölcsi tulajdonságokkal felruházott egyéniségek alásuhantak a becsületnélküliség mocsarába és vezető, nagyszerű emberek elmerültek a meg­vetés névtelenségének ködíátyola mögé. A sajtó leleplezései ítéletek voltak, mely ítéletet a betűsorokon keresztül a leg­magasabb földi fórum = a közvéle­mény gyakorolta. A sajtó a nyilvános­ságot, a köztudatot, a társadalmi élet tisztulását jelentette egykoron 1 és f) minőségben az—^Ht-^közélet- spér? . mint a szónok az egyház számára. , Igenis, szószék, melyen az újságíró volt a prédikátor. Ám a sajtó nagyhatalom — mivoltát és az ujságirókprédikátori — küldöttségét elmosta — legalább is Romániában — az utóbbi éveknek szennyes folyama. Nem azért mintha az újságok változ­tak volna lényegükben, vagy épen az újságírókban szűnt volna a közélet purifikálása iránt való hajlandóság. A sajtó most is leleplez, kiabál, ágas­kodik a visszaélések ellen, a megcsal­tak és kisemmizettek érdekében tör­ténő veszködésben, kockáztatja enbiz- tonságát, s most is tisztaságot, erköl­csöt, becsületességet hirdet, — Ámde ezt most hiába, eredménytelenül teszi! S miért mindez ? Azért, mert az ország társadalmi és politikai életének szelleme meg­egyezik azzal panamákkal, csalá­sokkal, visszaélésekkel telt rend­szerrel, mely ellen a sajtó épen küzd. A sajtó elvesztette nagyhatalmi állását, mert a közélet is elvesztette a tisztaság és törvényesség után való törekvését, a visszaélés a közéleti meg­nyilvánulások egyik bevett, szokásjogon törvényes formája lett és ha akad valaki, akit a sajtó leleplez, akkor azt elő­léptetik. Hogyne tennék, mikor csak az uralkodó erkölcsi szellemet jegece- sítette ki ? Íme, alább felelevenítünk néhány a közelmúltban leleplezett panamát. Néhány évvel ezelőtt még országos szenzáció számba mentek volna s elkö­vetői a fogházak nyirkos mélységeiben elmélkedhetnének a hivatali felelőség­ről és a kötelelező becsületességről. Ám a tolvajok most a leleplezés után kacagtak egyet, zavartalanul elherdálták a lopott pénz maradványait és míg a javaitól megfosztott szegény emberek ezrei verejtékezve izzadták ki a betevő falatot, ők örültek, hogy olyan ország­ban születtek, ahol törényes hatósá­goktól nem üldözve, sőt segítve űzhe­tik gonosz játékukat. Nos, tessék : l.A milliós szatmári húspanama. Gondoljuk, mindenki előtt emlé­kezetes még az a —- mintegy éves — kormányrendelet, mely kötelezte az élőállat-exportőröket, hogy szállítmá­nyaiknak bizonyos százalékát adják le a szállítási engedélyt kiállító város nyomorgó köztisztviselőinek javára. Ezen üdvös rendelet révén az egyes váro­sok jelentékeny összegekhez jutottak, így Nagykárolyban egy és fél millió lej gyűlt össze, mely összegből háromszor részesültek az ottani hivatalnokok tekin­télyesebb segélyben. Ugyancsak más­félmillió lejt tett ki a szatmári export­pénz is, azonban nem osztották ki a tisztviselők között, a pénz jelentékeny részét, egymillió­háromszázezer lejt „ismeretlen “ tet­tesek elsikkasztottak s a városi pénztárba mindössze 321 ezer lej fizettetett be, de ezt az összeget sem fordították a köztisztviselők javára. a sajtó hiába leplezte le a panamát, mely a legnyomorultabb hely­zetben levő társadalmi osztálynak, a köztisztviselőknek szájából vette ki a betevő falatot. Nem történt semmi, sőt még az sem használt, mikor egyik szatmármegyei görög keleti lelkész a panamázók ellen feljelen­tést adott be a szatmári ügyészsé­gen. Az ügyészség szőrin-szálán ad acta tette a följelentést és a tolva­jok nyugodtan uraskodnak tovább. Hír szerint mindez azért történt, mert a milliós panamában a megye vezető emberei részesek. Egy prefektus­ról is rebeg a fáma ... de mi a neve­ket nem tudjuk. Csak egy bizonyos: a köz zsebéből kiloptak egy és negyed milliót, de a tolvajok a sajtó leleple­zései és a feljelentés ellenére háborí­tatlanul tovább garázdálkodnak. 2. A félmilliós Marosvásárhely — szatmári cukorpanania. A belügyminisztérium ez év már­ciusában a szatmármegyei köztisztvi­selők részére 20 ezer kilogramm ked­vezményes árú húsvéti cukrot utalt ki. A tisztviselők azonnal összeszedték a cukor árát. félmillió lejt és megbízott­jukat leküldötték Marosvásárhelyre, hogy az ottani Cukorfinomító R. T.-tóI átvegye a kiutalt cukrot. Azonban a Cukorfinomító a kiutalást megtagadta, megtagadta pedig azért, mert a köz- tisztviselők cukrát magánszemélyek nek adta el, akik azt napi áron a szatmári piacon tovább árusították. A tisztviselőknek tehát kedvezmény helyett csak a megbízott költségei ju­tottak s pénzüket hat hét eltelte után kapták vissza. A félmilliós panamát a sajtó — természetesen eredménytelenül — le­leplezte. Az ügyészséghez féléve fel­jelentés ment, de eleddig semmi sem történt. Hihető, hogy sohasem is fog. 3. A Mold ügy. Egyesek szerint a világ legszen zációsabb bűnügye, mások szerint fan­tasztikus rémtörténet. Pedig nem rém­történet, hanem igenis, szenzációs bünügy, ahol a főbűnös maga a kor­mányzati rendszer. Mert mi a dolog veleje ? Mold József C. F. R. főfelügyelő több millió lej erejéig megkárosítja az államot. A lopás négy évvel ezelőtt, 1920-ban pattant ki, ám a nyilvánosság nem tudott róla, sőt a sikkasztó főfelügyelő továbbra is zavartalanul garázdálkodott. Le­tartóztatása csak öt hónappal eze­lőtt történt, akkor, mikor a gyilkos­ságok is kipattantak. Az természetesen kérdés, hogy a gyilkosságokat tényleg Mold követte-e el ? De ez nem is fontos! A lényeg az, hogy az utóbbi évek egyik legna­gyobb tolvaja, jóllehet garázdálkodása a hatóságok előtt ismeretes, évekig — úgy szólván törvényes ellenőrzés mel­lett — folytatja üzelmeit. Sőt, emint a dolgok állanak, valószínű, hogy néhány héten belül kiszabadúl De ne is csu- dálkozzunk. rajta ! Akinek az istenek a barátai, annak a felelősség csak dísz­kitüntetés, amit akkor tűz fel, amikor éppen akar. . . 4. A rokkantügy. Országos panama, amelyet a vál­takozó kormányok évek óta, törvény, belátás, becsület; emberi érzés ellen gyakorolnak. Romániában tudvalevőleg 300 ezer rokkant él, akik közül 130 ezer Erdélyre esik. A rokkant, — tör­vény értelmében, — a béna hadfiak jórészének „létminimum" jár. Ez a törvény nem szép, jó, okos, hanem egyszerűen természetszerű. Hogyne járna annak a létminimum, aki a ha­záért két lábát, kezét, vagy szemevilá- gát áldozta? Meghozták hát a törvényt, mely biztosítja a létminimumot. Ennél kevesebbett ugyan nem lehet adni ! A panama a végrehajtásnál kezdődik! Ugyanis ezt a létmini­mumot az országló urak 100 (.egy­száza) lej havi nyugdíjban állapítot­ták meg. Szóval a vak, vagy lábat­lan ember havi 100 lejből éljen meg. Az embertelenségnek és a cinizmus­nak tetőfoka ez ! Ám a legmegdöb­bentőbb, hogy ezt az egyszáz lejt sem fizetik ki. Románia 170 ezer, de főként Erdély 130 ezer rokkant ja az éhhalállal küzd! Sőt az agrár­bizottságok kisajátították Erdély 10—12 rokkant telepét is! Tehát létminimum helyett a had­fiakat megfosztották krajcárjaiktól is ! Köteteket lehetne még hasonló panamákról teleírni ... de minek a fel­sorolás ? Csak néhány képet akartunk adni, néhány képet, mely együtt vá­zolja az egész ország közéletét, köz­erkölcsét és közjogát. Valóban, fájó szívvel tesszük le a tollat, mely el­vesztette erejét! Talán jobb is volna, ha szerte törnénk a pennát, mely va- láha mindent jelentett, most pedig csak néma hörgése a kiuzsorázott, megfosz­tott, becsapott millióknak. Közönséges fadarab, acéldarabbal a végén . . . (m. i.) ki aradi főposta mizériái. — Aradi tudósítónktól. — Az aradi posta mizériái, olyannyira közismertek az aradi közönség előtt, hogy már nagyon sokan napirendre tértek fölötte. Mi azonban nem hagy­hatjuk szó nélkül azokat a jelensége' két, amelyek az aradi főpostánál nap ról-napra észlelhetők. Tehát, elsősorban a tisztviselőnők viselkedéséről kell szólnom, mely sajnos nem viseli ma­gán az intellektuel bélyegét. Minden­esetre sajnálatos, hogy épen az aradi postahivatal az, amely még mindig a régi adóhivatalok nyomdokain akar ha­ladni és nem törődve a jó ízléssel, a felekkel úgy bánik, mint a mucsai pásztorgyerekek. A közönség köréből már több ízben érkezett panasz az igazgatósághoz, de a mai napig még nem tették semmit arra nézve, hogy a tisztviselők modora megváltozzék. Meg­esik, hogy valaki, aki -- mondjuk, aján-

Next

/
Thumbnails
Contents