Tükör, 1923 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1923-09-17 / 1. szám

Cluj, szept. 17. Tükör e­ lőtt levelet akar feladni,­­ nem tudja az illető város román nevét, kénytelen eltűrni a hivatalnok gorombaságát. A napokban játszódott le az alábbi eset. Egyik aradi tisztviselő levelet akart feladni egyik romániai kisebb város­kába. A város román nevét nem írta a borítékra, azon egyszerű oknál fogva, mert nem tudta a városka új nevét és kérte a kisasszonyt, hogy írja a ma­gyar névhez a román helység nevet is. Nosza lett nagy ribillió, a kisasszony hangsúlyozta, hogy ő nem köteles fel­venni a levelet, ha nincs rajta helyiség­név románul is. — Most az egyszer megteszem — mondta a kisasszony — de jön a bökkenő, mert kitűnt, hogy a kisasszony sem tudta a román nevet és ezért a tisztviselő csak más­nap adhatta fel a levelet, mert időköz­ben megnézte azt egy helyiségnévtár­ban, ami a postán nem volt található. Erről az esetről különben napokig be­széltek Aradon. Gyakori jelenség az, hogy ha a fél kérdez valamit a szol­gálatban levő kisasszonyoktól, akkor gorombaságokat kap és sohasem fele­letet. Mikor a jámbor aradi polgár a panaszkönyvet kéri, nem kapja meg, mert nem találják. A postaigazgató hiába fenyíti meg egyik-másik alkalma­zottat, mit sem használ, úgy látszik az aradi főposta nem akar nyugateurópai modorú hivatal lenni. Talán az illetékes fórumhoz eljutnak e sorok és segítenek a bajon, mert még nincs késő. Itt érdemesnek tartjuk megemlíteni azt is, hogy a levélkihor­­dók mennyire felületes munkát visznek véghez , a legtöbb levelet máshoz jut­tatják, mint a címzethez. Az új utca­nevekkel pedig csak nagyon kevés postás van tisztában. Talán mégis a postaigazgatóságnak kellene valamit tenni, hogy ezek a mizériák megszűn­jenek, mert a közönség jórésze irtózik a postára való menéstől, ami érthető is, mert a tisztviselők fura viselkedé­sét jóizlésű egyén nem tűrheti. A pén­zesutalványok kifizetésénél is sok baj van, mert számos esetben nin­cs ele­gendő pénz a postán és a címzettek­nek bizony addig kell várniok, amíg elegendő pénzmennyiség érkezik a bu­cureşti központtól, valósulna, hamar megcsípnék a betörő­ket, akik most a legendás Jelűnek köpenyege alatt bujkálnak. Tavaszy Sándor nyelvtanárt, régi kolozsváriak Tavaszy bácsiját, kinek lakás­ügyéről már sokszor volt szó a lapokban, négy ítélet dacára egy minisz­teri rendelet alapján mégis kitették a lakásából. Az egészségéért, fiatal jó­kedvéért megcsodált Tavaszy bácsi hó­napokkal ezelőtt súlyos betegségbe esett az izgalmak miatt, melyet szerény kis otthonáért állt ki. Akkor megoldást nyert a lakás kérdése, egy másik lakást kapott Luca P. Niculescu épülő házá­ban. Joggal hihette a tiszteletreméltó öreg házaspár, akik nehéz óraadásból, kemény munkából élnek, hogy ezután nem lesznek zaklatásnak kitéve. A hatal­mas összekötetésekkel rendelkező házi­­úr azonban elintézte, hogy mégis ki­­tegyék a lakóját, aki neki útjában áll. Nem kételkedünk abban, hogy a buka­resti sokmilliós nagykereskedő Luca P. Niculescu, ha akarja, ennek sokkal többet elérhet kitűnő összeköttetésével. De szabad e megrendíteni a békésen dolgozó emberekben az igazságba vetett hitet ilyen igazságtalan és embertelen intézkedésekkel?! Csodálkozva konstatálom, hogy a­ kolozsvári lapok mostanában nem ír­­­nak Jellinekről, pedig legutóbb is vol­­­tak betörések, melyeknek tetteseit nem­­ tudta elfogni a rendőrség. Utassá vált­ ugyanis, hogy mikor a nyomozás ered­ménytelenül végződik, a rendőrség és a sajtó egyöntetűen konstatálja, hogy a betörést az ördöngős Jeltinek követte el. Jellineket pedig elfogni csak egy­szer sikerült majdnem egy rendőrtiszt­nek, de az is megbotlott a kávéház előtt a cipőpucoló boltjában s ezalatt Jeltinek megugrott. Én igazán hálás vagyok ennek a kis ligeti csirkefogó­nak, akiből a rendőri riporterek félel­metes hőst csináltak, sok derűs percet okozott már nekem s szinte rosszul esik, hogy mostanában semmit sem hallok róla. A legjobban szórakoztatott a szamosujvári betörés, mikor Jelűnek gondosan becsukta a Wertheim kasz­­szát, miután a tartalmát, egy negyed­ 1 milliót kiemelte. A bankdirektor más­nap az Emke betörésnél rá is ismert Jelűnek kezére, itt ugyanis Jelűnek nyitva hagyott mindent, tehát a laikus is láthatta, hogy a két betörést egy kéz követte el . . . Az az igazság, hogy a rendőrség nem hibás. A rendőrségre mostanában nincs okunk panaszkodni,a rendőri brutalitások megszűntek, sőt mondhatni, udvarias a posztoló rendőr, ha az ember hozzá fordul. Ismerünk sok képzelt és jóra­­való rendőrtisztet s néhány ügyes de­tektívet, de ez a mostani rendőri appa­rátusa Kolozsvárnak mégis hiányos, emellett munkával agyonhalmozott és­­ rosszul fizetett. Néhány elsőrangú bün-és ügyi nyomozóra van szükség s általá-­­­ban jól fizetett emberekre. Ha ez meg-­­ A zilahi Wesselényi kollégium, melyet megfosztottak a nyilvánosságtól. Lehet-e egyáltalán megfosztani az úgynevezett nyilvánossági jogtól, mely egészen zavaros kifejezés, Szilágyság egyetlen gymnáziumát, a zilahi refor­mátus Wesselényi kollégiumot ? Ren­deletileg, papíron, olvashatatlan aláírás­sal és bélyegzővel ellátva, talán igen, de a valóságban soha. Lehet-e az ősi református kollégium tiszteletes és nagy­­tudományú tanárainak akik a magyar­ságnak egy Ady Endrét, a románoknak egy Maniu Gyulát neveltek, kérdem, lehet ezeknek a kitűnő pedagógusok­nak rendelettel elvenni a tudását, az erkölcsi erejét, meg lehet-e fosztani őket attól, hogy továbbra is hasznos és becsületes embereket neveljenek?! * Nincs miért felelni erre a kérdésre, hiszen olvastam már román lapban azt is, hogy Maniu Gyula hazaáruló s ösz­­szejátszik az „idegenekkel“. Ha ezt egy román lap lemeri írni a román közélet egyik legkimagaslóbb alakjáról, Maniu Gyuláról, akkor mint feleljek én a feltett kérdésre. Vannak kérdé­sek, melyekre józan ésszel nem is le­het felelni . . . ./ -X­Zilah . . . Húsz évvel ezelőtt vitt az apám kézenfogva a Wesselényi kollé­giumba, melynek hideg folyosóit akkor végigbőgtem. Két évig tanultam Zila­­hon, aztán a kolozsvári református kollégiumba kerültem. Hálátlan vagyok kolozsvári tanáraimnak , Szatmári Ákos­nak, aki előtt még ma is földig eme­lem meg a kalapom, hálátlan vagyok Kovács Dezsőnek, Imre Sándornak, néhai Seprődi János emlékének s a többieknek, mert a szivem mégsem a Farkas­ utcai háromszáz éves kollégi­umhoz húz, hanem inkább a zilahihoz, pedig néhai jó Kincs Gyula igazgatóm aggodalmaskodva hívta félre az apá­mat s közölte vele szigorú jóslatát, hogy belőlem is aligha lesz valami. .. Ez lehet igaz, de annyi mégis lett b­e­­lőlem, hogy a régi nemes kollégiumot halk és erőtlen írásban, de szent hit­tel és akarattal megvédjem . . . ■K* * * Kakas a homlokzatán a díszes isko­lának, zöld kerítés körülötte , a tor­komban dobog a szivem s ez a hit­vány penna reszket a kezemben. A zi­lahi kollégium, László Andornak hívták a szobafőnökömet, poéta volt, Ady ba­rátja, verseket írt a „Szilágyság"-ba. Akkor a hetedikesek és nyolcadikosok fekete, zsinóros magyar attilában, csiz­mában jártak s én tizenegyéves korom­ban arról az időről álmodtam, mikor én is így megyek ki a zilahi korzóra... Nem, erre nem került sor, mi már nem jártunk attilában és csizmában. A ka­kas alatt az óra már akkor más időt­ mutatott .. . Olvastam a „Szilágyság“ ban, melyet kedves jó tanárom, Nagy Sándor szer­keszt, hogy egy református pap nyílt levelet intéz a szilágysági szülőkhöz. Azt írja, hogy ő a nyilvánossági jog megfosztása dacára a zilahi kollégiumba adja két fiát. Két magyar fiút, akik ta­nulni akarnak és emberek lenni. L­ehet, kell propaganda ? Példát, kell erre állítani? Hát akad olyan szülő a hepehupás vén Szilágyban, aki nem Zilahra küldi ezután is a fiát? Hát van még más iskola, más város, más világ a szilágyságiaknak— Zilahon túl­­? * Nem tudom, mit is akartam írni. Szeretnék leborulni a zilahi kollégium előtt, mely szent előttem, mint egy fehér és tiszta kálvinista templom. Ré­gen nem voltam ott, sóhajom és vá­gyam száll szőkébb hazám felé s ezt talán elviszik hozzá az őszi szelek. (T. S.) Magyarok Bukarestben, Bukarest szép város, nagy város és talajában, amely buja, mint eső után a bánáti föld, dúsan terem meg a furcsa, színes embervirág, a szél­hámos. Ennél a szónál álljunk meg egy kissé. Ki is tulajdonképen az a szélhámos? Nemcsak a csaló, aki ál­neveken világraszóló kunsztstikliket csi­nál, nemcsak Strasznoff és Koprivits, akik beleütköznek minden nagyvonalú­ságuk ellenére is a szorosan körülírt­­büntető paragrafusokba. A szélhámo­soknak egy enyhébb, egy kevésbé vi­rulens fajtája is van, akik talán soha nem kerülnek a rendőrség elé, de tá­vol tartják magukat komoly elszántság­gal a tisztességes, produktív munka zajától, piszkától és verejtékétől, ennek ellenére azonban ötleteik, trükkjeik mindig megszerzik nekik a könnyű pénzt, a drága pénzt, a kellemes órák nagy, fájdalmas árát. Bukarest gazdag város. Szélhámo­sokban, abban sem szegény. A régi és az új házak között komoly, békebeli, régi szélhámosokról tudnak az embe­rek, akiknek tradicionális gyökerük van minisztériumi épületekben Enyhe és pol­gárjogot nyert elnevezésük: kijáró. — Mindent elintézek — mondják a Palinak — Jones az én emberem. És vagy elintézi, vagy nem, a ho­norárium okvetlenül leesik. Illető egyéb­ként rendes ember, a birzsár előre köszön neki, a bukarestiek pedig mond­ják : — Ő nagyon jól keres. A bukaresti kijárók régi és tiszte­letreméltó céhét most uj szelek veszé­lye döngeti. Egy nagy csapás fenyegeti a kijárásban megőszült családapákat, amely nyugat felől vonult a román fővárosba. És itt engedtessék meg e sorok írójának, hogy keblét a nemzeti büsz­keségnek magasztos érzete dagassza domborubbá és hogy meghajtsa elis­merése zászlaját a magyar tehetségek előtt. A magyar tehetségek megjelentek Bukarestben és amint a jelek mutatják, rövidesen készre csinálják az elkopott lábú bukaresti kijárókat. Minden előkelő hotelben találsz kérlek egy magyar urat ebből, abból, vagy amabból a városából Erdélynek, akik állandóan a fővárosban laknak. Milyen üzletük van ? Ki tudja kikém­lelni a Kozmosz végtelen titkait, a föld­rengés moraját, a hattyú hallgatását, vagy hogy miért fájdalmas a csalogány dala ? Titkok ezek, mély, átláthatatlan titkok, amit megfejteni sem a termé­szetbúvárok, sem a detektívek nem képesek. Ezek az urak nagyszerűen élnek, kocsin, autón járnak mindennap más és más idegen emberek társasá­gában. Nagy emberek ! És nyitók ! A bukaresti kijárók fül­ledt, ősi levegőjébe új szint, uj stílust, uj hangot vittek bele. Kell tudni romá­nul ? Nagyszerűen tudnak. Kell tudni franciául ? Kitűnően beszélnek. Kell németül tudni? Perfektek, wie ein ge­borener Berliner! Kell doktori cím? Van nekik. Kell nemesi előnév? Csak nekik van. Erdély természetesen az övék, minden erdélyi őket keresi Bukarest­ben és minden erdélyitől ők keresnek Bukarestben. És a baj, amit ők a bu­karesti kijárók számára jelentenek, a következő sorokból tűnik ki: Már kez­dik a regátben emberek is a magyar kijárókat felkeresni. Ma már átment az úgynevezett köztudatba, hogy csak a magyarok tudnak kijárni. Éljen ! Mond­hatom, ezek a szegény, derék buka­resti benszülött szélhámosok jól bevá­sároltak Erdéllyel. Riporter: Mit tudják Önök, milyen nyakkendőt kell Yadtaugh­oz viselni? Egy kolozsvári gentleman kritikája a színészekről. Megvallom őszintén, most sem tu­dom, hogy egyáltalán kell é s ha igen, milyen nyakkendőt kell viselni a va­dászruhához, tudatlanságomnak azon­ban enyhítő körülményül szolgáljon, hogy nagyon ritkán szoktam vadászatra járni, ellentétben boldogult nagybátyám­mal, aki egyformán rajongott a nőkért és az agyancsokért. Nagyobb baj azon­ban, hogy öltözködési kódex 68. §-át színészeink sem ismerik, akik pedig elbizakodva fővárosi művészeknek tart­ják magukat s van szivük, hogy más kifejezést ne használjak, felvenni havon­ként 6 — 8000 lei gázsit s még annyit sem­ tesznek, hogy stílusosan öltözköd­jenek egy közönséges vadászruhához. Persze a színészeknek erre a hibá­jára, illetve hiányára nem a színházi kritikusok jöttek rá, mert ezek is képe­sek lennének egy zöldszínű vadász­ruhához almaszínű nyakkendőt felvenni. Nem, erre a hibára egy kifogástalan kolozsvári gentleman jött rá s miután nagy önmegtagadással végig nézett a kolozsvári magyar színházban egy elő­adást, másnap Lengyel Vilmosnak minden kertelés nélkül megmadta a véleményét. — Rémes, hogy Önök nem fordítanak elég súlyt a színpadi öltözködésre. Én nem vagyok színész, de nekem van 4 frakkom, 7 zsakettem, 49 ruhám, 74 cipőm és 27 gamasom. Nyakkendőm van 632. — Pardon, folytatta s elő­vette noteszét. — Tévedtem. Most vá­rom a soffőrt, átküldtem Nagyváradra, hozzon nekem két nyakkendőt, torony­­gombszínűt. Lengyel Vilmoson látszott, hogy a 137 éves magyar színészet nevében nagyon röstelli magát, mire a gentle­man kedves mosollyal megvigasztalta : — Ön még megjárja kedves Lengyel úr, de Zárnynak mondja meg, hogy vigyázzon egy kissé. A minap láttam, vadászruhában jött ki a színpadra. Rémes volt a nyakkendője. Direkt ir­tózatos volt ez a nyakkendő, én cso­dálom, hogy a neveletlenebb publikum, mondjuk a karzat, türtőztette magát. Én jóizlésü ember vagyok s ezért bánt a dolog . . . Lengyel Vilmos megpróbálta a gent­leman előtt mentemi izáray vadásznyak­kendőjén, amit lehetett, de sikertelenül. A vadásznyakkendők direkt született szakértője összetiport minden érvet. * Az olvasó, aki szíves volt mindezt végigolvasni, persze azt hiszi, hogy most tréfáltam. Egy színházi krokit kellett írnom s ezért találtam ki a va­dásznyakkendőt. Ha még így lenne a dolog. De valójában megtörtént, két héttel ezelőtt Kolozsváron. Felelős kiadó: TÓTH SÁNDOR.

Next