Tükör, 1923 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1923-09-17 / 1. szám
Cluj, szept. 17. Tükör e lőtt levelet akar feladni, nem tudja az illető város román nevét, kénytelen eltűrni a hivatalnok gorombaságát. A napokban játszódott le az alábbi eset. Egyik aradi tisztviselő levelet akart feladni egyik romániai kisebb városkába. A város román nevét nem írta a borítékra, azon egyszerű oknál fogva, mert nem tudta a városka új nevét és kérte a kisasszonyt, hogy írja a magyar névhez a román helység nevet is. Nosza lett nagy ribillió, a kisasszony hangsúlyozta, hogy ő nem köteles felvenni a levelet, ha nincs rajta helyiségnév románul is. — Most az egyszer megteszem — mondta a kisasszony — de jön a bökkenő, mert kitűnt, hogy a kisasszony sem tudta a román nevet és ezért a tisztviselő csak másnap adhatta fel a levelet, mert időközben megnézte azt egy helyiségnévtárban, ami a postán nem volt található. Erről az esetről különben napokig beszéltek Aradon. Gyakori jelenség az, hogy ha a fél kérdez valamit a szolgálatban levő kisasszonyoktól, akkor gorombaságokat kap és sohasem feleletet. Mikor a jámbor aradi polgár a panaszkönyvet kéri, nem kapja meg, mert nem találják. A postaigazgató hiába fenyíti meg egyik-másik alkalmazottat, mit sem használ, úgy látszik az aradi főposta nem akar nyugateurópai modorú hivatal lenni. Talán az illetékes fórumhoz eljutnak e sorok és segítenek a bajon, mert még nincs késő. Itt érdemesnek tartjuk megemlíteni azt is, hogy a levélkihordók mennyire felületes munkát visznek véghez , a legtöbb levelet máshoz juttatják, mint a címzethez. Az új utcanevekkel pedig csak nagyon kevés postás van tisztában. Talán mégis a postaigazgatóságnak kellene valamit tenni, hogy ezek a mizériák megszűnjenek, mert a közönség jórésze irtózik a postára való menéstől, ami érthető is, mert a tisztviselők fura viselkedését jóizlésű egyén nem tűrheti. A pénzesutalványok kifizetésénél is sok baj van, mert számos esetben nincs elegendő pénz a postán és a címzetteknek bizony addig kell várniok, amíg elegendő pénzmennyiség érkezik a bucureşti központtól, valósulna, hamar megcsípnék a betörőket, akik most a legendás Jelűnek köpenyege alatt bujkálnak. Tavaszy Sándor nyelvtanárt, régi kolozsváriak Tavaszy bácsiját, kinek lakásügyéről már sokszor volt szó a lapokban, négy ítélet dacára egy miniszteri rendelet alapján mégis kitették a lakásából. Az egészségéért, fiatal jókedvéért megcsodált Tavaszy bácsi hónapokkal ezelőtt súlyos betegségbe esett az izgalmak miatt, melyet szerény kis otthonáért állt ki. Akkor megoldást nyert a lakás kérdése, egy másik lakást kapott Luca P. Niculescu épülő házában. Joggal hihette a tiszteletreméltó öreg házaspár, akik nehéz óraadásból, kemény munkából élnek, hogy ezután nem lesznek zaklatásnak kitéve. A hatalmas összekötetésekkel rendelkező háziúr azonban elintézte, hogy mégis kitegyék a lakóját, aki neki útjában áll. Nem kételkedünk abban, hogy a bukaresti sokmilliós nagykereskedő Luca P. Niculescu, ha akarja, ennek sokkal többet elérhet kitűnő összeköttetésével. De szabad e megrendíteni a békésen dolgozó emberekben az igazságba vetett hitet ilyen igazságtalan és embertelen intézkedésekkel?! Csodálkozva konstatálom, hogy a kolozsvári lapok mostanában nem írnak Jellinekről, pedig legutóbb is voltak betörések, melyeknek tetteseit nem tudta elfogni a rendőrség. Utassá vált ugyanis, hogy mikor a nyomozás eredménytelenül végződik, a rendőrség és a sajtó egyöntetűen konstatálja, hogy a betörést az ördöngős Jeltinek követte el. Jellineket pedig elfogni csak egyszer sikerült majdnem egy rendőrtisztnek, de az is megbotlott a kávéház előtt a cipőpucoló boltjában s ezalatt Jeltinek megugrott. Én igazán hálás vagyok ennek a kis ligeti csirkefogónak, akiből a rendőri riporterek félelmetes hőst csináltak, sok derűs percet okozott már nekem s szinte rosszul esik, hogy mostanában semmit sem hallok róla. A legjobban szórakoztatott a szamosujvári betörés, mikor Jelűnek gondosan becsukta a Wertheim kaszszát, miután a tartalmát, egy negyed 1 milliót kiemelte. A bankdirektor másnap az Emke betörésnél rá is ismert Jelűnek kezére, itt ugyanis Jelűnek nyitva hagyott mindent, tehát a laikus is láthatta, hogy a két betörést egy kéz követte el . . . Az az igazság, hogy a rendőrség nem hibás. A rendőrségre mostanában nincs okunk panaszkodni,a rendőri brutalitások megszűntek, sőt mondhatni, udvarias a posztoló rendőr, ha az ember hozzá fordul. Ismerünk sok képzelt és jóravaló rendőrtisztet s néhány ügyes detektívet, de ez a mostani rendőri apparátusa Kolozsvárnak mégis hiányos, emellett munkával agyonhalmozott és rosszul fizetett. Néhány elsőrangú bün-és ügyi nyomozóra van szükség s általá-ban jól fizetett emberekre. Ha ez meg- A zilahi Wesselényi kollégium, melyet megfosztottak a nyilvánosságtól. Lehet-e egyáltalán megfosztani az úgynevezett nyilvánossági jogtól, mely egészen zavaros kifejezés, Szilágyság egyetlen gymnáziumát, a zilahi református Wesselényi kollégiumot ? Rendeletileg, papíron, olvashatatlan aláírással és bélyegzővel ellátva, talán igen, de a valóságban soha. Lehet-e az ősi református kollégium tiszteletes és nagytudományú tanárainak akik a magyarságnak egy Ady Endrét, a románoknak egy Maniu Gyulát neveltek, kérdem, lehet ezeknek a kitűnő pedagógusoknak rendelettel elvenni a tudását, az erkölcsi erejét, meg lehet-e fosztani őket attól, hogy továbbra is hasznos és becsületes embereket neveljenek?! * Nincs miért felelni erre a kérdésre, hiszen olvastam már román lapban azt is, hogy Maniu Gyula hazaáruló s öszszejátszik az „idegenekkel“. Ha ezt egy román lap lemeri írni a román közélet egyik legkimagaslóbb alakjáról, Maniu Gyuláról, akkor mint feleljek én a feltett kérdésre. Vannak kérdések, melyekre józan ésszel nem is lehet felelni . . . ./ -XZilah . . . Húsz évvel ezelőtt vitt az apám kézenfogva a Wesselényi kollégiumba, melynek hideg folyosóit akkor végigbőgtem. Két évig tanultam Zilahon, aztán a kolozsvári református kollégiumba kerültem. Hálátlan vagyok kolozsvári tanáraimnak , Szatmári Ákosnak, aki előtt még ma is földig emelem meg a kalapom, hálátlan vagyok Kovács Dezsőnek, Imre Sándornak, néhai Seprődi János emlékének s a többieknek, mert a szivem mégsem a Farkas utcai háromszáz éves kollégiumhoz húz, hanem inkább a zilahihoz, pedig néhai jó Kincs Gyula igazgatóm aggodalmaskodva hívta félre az apámat s közölte vele szigorú jóslatát, hogy belőlem is aligha lesz valami. .. Ez lehet igaz, de annyi mégis lett belőlem, hogy a régi nemes kollégiumot halk és erőtlen írásban, de szent hittel és akarattal megvédjem . . . ■K* * * Kakas a homlokzatán a díszes iskolának, zöld kerítés körülötte , a torkomban dobog a szivem s ez a hitvány penna reszket a kezemben. A zilahi kollégium, László Andornak hívták a szobafőnökömet, poéta volt, Ady barátja, verseket írt a „Szilágyság"-ba. Akkor a hetedikesek és nyolcadikosok fekete, zsinóros magyar attilában, csizmában jártak s én tizenegyéves koromban arról az időről álmodtam, mikor én is így megyek ki a zilahi korzóra... Nem, erre nem került sor, mi már nem jártunk attilában és csizmában. A kakas alatt az óra már akkor más időt mutatott .. . Olvastam a „Szilágyság“ ban, melyet kedves jó tanárom, Nagy Sándor szerkeszt, hogy egy református pap nyílt levelet intéz a szilágysági szülőkhöz. Azt írja, hogy ő a nyilvánossági jog megfosztása dacára a zilahi kollégiumba adja két fiát. Két magyar fiút, akik tanulni akarnak és emberek lenni. Lehet, kell propaganda ? Példát, kell erre állítani? Hát akad olyan szülő a hepehupás vén Szilágyban, aki nem Zilahra küldi ezután is a fiát? Hát van még más iskola, más város, más világ a szilágyságiaknak— Zilahon túl? * Nem tudom, mit is akartam írni. Szeretnék leborulni a zilahi kollégium előtt, mely szent előttem, mint egy fehér és tiszta kálvinista templom. Régen nem voltam ott, sóhajom és vágyam száll szőkébb hazám felé s ezt talán elviszik hozzá az őszi szelek. (T. S.) Magyarok Bukarestben, Bukarest szép város, nagy város és talajában, amely buja, mint eső után a bánáti föld, dúsan terem meg a furcsa, színes embervirág, a szélhámos. Ennél a szónál álljunk meg egy kissé. Ki is tulajdonképen az a szélhámos? Nemcsak a csaló, aki álneveken világraszóló kunsztstikliket csinál, nemcsak Strasznoff és Koprivits, akik beleütköznek minden nagyvonalúságuk ellenére is a szorosan körülírtbüntető paragrafusokba. A szélhámosoknak egy enyhébb, egy kevésbé virulens fajtája is van, akik talán soha nem kerülnek a rendőrség elé, de távol tartják magukat komoly elszántsággal a tisztességes, produktív munka zajától, piszkától és verejtékétől, ennek ellenére azonban ötleteik, trükkjeik mindig megszerzik nekik a könnyű pénzt, a drága pénzt, a kellemes órák nagy, fájdalmas árát. Bukarest gazdag város. Szélhámosokban, abban sem szegény. A régi és az új házak között komoly, békebeli, régi szélhámosokról tudnak az emberek, akiknek tradicionális gyökerük van minisztériumi épületekben Enyhe és polgárjogot nyert elnevezésük: kijáró. — Mindent elintézek — mondják a Palinak — Jones az én emberem. És vagy elintézi, vagy nem, a honorárium okvetlenül leesik. Illető egyébként rendes ember, a birzsár előre köszön neki, a bukarestiek pedig mondják : — Ő nagyon jól keres. A bukaresti kijárók régi és tiszteletreméltó céhét most uj szelek veszélye döngeti. Egy nagy csapás fenyegeti a kijárásban megőszült családapákat, amely nyugat felől vonult a román fővárosba. És itt engedtessék meg e sorok írójának, hogy keblét a nemzeti büszkeségnek magasztos érzete dagassza domborubbá és hogy meghajtsa elismerése zászlaját a magyar tehetségek előtt. A magyar tehetségek megjelentek Bukarestben és amint a jelek mutatják, rövidesen készre csinálják az elkopott lábú bukaresti kijárókat. Minden előkelő hotelben találsz kérlek egy magyar urat ebből, abból, vagy amabból a városából Erdélynek, akik állandóan a fővárosban laknak. Milyen üzletük van ? Ki tudja kikémlelni a Kozmosz végtelen titkait, a földrengés moraját, a hattyú hallgatását, vagy hogy miért fájdalmas a csalogány dala ? Titkok ezek, mély, átláthatatlan titkok, amit megfejteni sem a természetbúvárok, sem a detektívek nem képesek. Ezek az urak nagyszerűen élnek, kocsin, autón járnak mindennap más és más idegen emberek társaságában. Nagy emberek ! És nyitók ! A bukaresti kijárók fülledt, ősi levegőjébe új szint, uj stílust, uj hangot vittek bele. Kell tudni románul ? Nagyszerűen tudnak. Kell tudni franciául ? Kitűnően beszélnek. Kell németül tudni? Perfektek, wie ein geborener Berliner! Kell doktori cím? Van nekik. Kell nemesi előnév? Csak nekik van. Erdély természetesen az övék, minden erdélyi őket keresi Bukarestben és minden erdélyitől ők keresnek Bukarestben. És a baj, amit ők a bukaresti kijárók számára jelentenek, a következő sorokból tűnik ki: Már kezdik a regátben emberek is a magyar kijárókat felkeresni. Ma már átment az úgynevezett köztudatba, hogy csak a magyarok tudnak kijárni. Éljen ! Mondhatom, ezek a szegény, derék bukaresti benszülött szélhámosok jól bevásároltak Erdéllyel. Riporter: Mit tudják Önök, milyen nyakkendőt kell Yadtaughoz viselni? Egy kolozsvári gentleman kritikája a színészekről. Megvallom őszintén, most sem tudom, hogy egyáltalán kell é s ha igen, milyen nyakkendőt kell viselni a vadászruhához, tudatlanságomnak azonban enyhítő körülményül szolgáljon, hogy nagyon ritkán szoktam vadászatra járni, ellentétben boldogult nagybátyámmal, aki egyformán rajongott a nőkért és az agyancsokért. Nagyobb baj azonban, hogy öltözködési kódex 68. §-át színészeink sem ismerik, akik pedig elbizakodva fővárosi művészeknek tartják magukat s van szivük, hogy más kifejezést ne használjak, felvenni havonként 6 — 8000 lei gázsit s még annyit sem tesznek, hogy stílusosan öltözködjenek egy közönséges vadászruhához. Persze a színészeknek erre a hibájára, illetve hiányára nem a színházi kritikusok jöttek rá, mert ezek is képesek lennének egy zöldszínű vadászruhához almaszínű nyakkendőt felvenni. Nem, erre a hibára egy kifogástalan kolozsvári gentleman jött rá s miután nagy önmegtagadással végig nézett a kolozsvári magyar színházban egy előadást, másnap Lengyel Vilmosnak minden kertelés nélkül megmadta a véleményét. — Rémes, hogy Önök nem fordítanak elég súlyt a színpadi öltözködésre. Én nem vagyok színész, de nekem van 4 frakkom, 7 zsakettem, 49 ruhám, 74 cipőm és 27 gamasom. Nyakkendőm van 632. — Pardon, folytatta s elővette noteszét. — Tévedtem. Most várom a soffőrt, átküldtem Nagyváradra, hozzon nekem két nyakkendőt, toronygombszínűt. Lengyel Vilmoson látszott, hogy a 137 éves magyar színészet nevében nagyon röstelli magát, mire a gentleman kedves mosollyal megvigasztalta : — Ön még megjárja kedves Lengyel úr, de Zárnynak mondja meg, hogy vigyázzon egy kissé. A minap láttam, vadászruhában jött ki a színpadra. Rémes volt a nyakkendője. Direkt irtózatos volt ez a nyakkendő, én csodálom, hogy a neveletlenebb publikum, mondjuk a karzat, türtőztette magát. Én jóizlésü ember vagyok s ezért bánt a dolog . . . Lengyel Vilmos megpróbálta a gentleman előtt mentemi izáray vadásznyakkendőjén, amit lehetett, de sikertelenül. A vadásznyakkendők direkt született szakértője összetiport minden érvet. * Az olvasó, aki szíves volt mindezt végigolvasni, persze azt hiszi, hogy most tréfáltam. Egy színházi krokit kellett írnom s ezért találtam ki a vadásznyakkendőt. Ha még így lenne a dolog. De valójában megtörtént, két héttel ezelőtt Kolozsváron. Felelős kiadó: TÓTH SÁNDOR.