Korunk, 1927. július-december (2. évfolyam, 7-12. szám)

1927 / 7-8. szám - Boda István: Az "igazság" problémája és a modern kultúra válsága

AZ „IGAZSÁG“ PROBLÉMÁJA ÉS A MODERN KULTÚRA VÁLSÁGA Irta BOTKA ISTVÁN (Budapest) I. létünk kettős környezetben folyik le: a természet és a kultúra vilá­gában. A kettő közül__sok tekintetben__ az utóbbi áll hozzánk közelebb: a kultúra valósággal emberi lelkünk kifejezője. Mert minden emberi megnyilatkozás, mindaz, amit az ember __ természetesen a maga természeti determináltságának lehetőségei szerint_érzékel, gon­dol, kifejez és cselekszik, kultúraalakító tényező. A kultúrát az ember lelke alakítja: épen azért lesz a kultúra sorsa hű tükre az emberi lélek sorsának, épen ezért lesz a kultúra válsága leleplezője a lélek válságá­nak. A kultúra válsága a lélek válságából sarjad. 2. Mai „nyugati“ kultúránk válság-problémáira igazában Spengler hívta fel először az általános figyelmet. De ezt a válságot már jóval régibb idő óta figyeli , és főképen Nietzschétől kezdve (akiben, mint mondani szokták, kora minden önellenmondása „tudatosult“) világos kifejezésre is juttatja : az emberi gondolat „par excellence“ tudo­mánya: a filozófia. A válság maga azonban még ennek a filozófiai fel­­fedeztetésének koránál is sokkal, de sokkal régibb kezdetű. Úgy tetszik nekünk, az egész újkor már válságmegoldást kereső kísérletek kora, a középkor végével meginduló oly keresések szakadatlan láncolata, ame­lyek több ízben (így a renaissance és a humanizmus vagy a racionaliz­­mus és a felvilágosodás idején) hatalmas reményeket ébresztettek, más­kor keserű csalódásokra eszméltettek, hogy végül a huszadik század elején az önellenmondások khaoszába fúljanak. Az emberi lélek a kö­zépkor végén elvesztett valamit: elvesztette egyensúlyát, elvesztette bizonyosság­érzését. És az újkorban hiába kereste, sokféle irányban és számtalan próbálkozásban, hogy az elvesztett bizonyosságot visszasze­rezze, minden hiába volt, a kísérlet csak mélyebbről és nagyobb erővel ingatta meg egyensúlya alapjait. És a világháborút közvetlenül követő évek_mi ezekben az években látjuk a válság kulminációs pontját__ elénk tárják a teljes bomlás legtöbb jelét, közöttük legjellemzőbbekül a legkülönfélébb és nem egyszer bátran kétségbeesetteknek mondható kí­sérletek egymásra következésének lázas gyorsaságát és zavaros össze­visszaságát, a különféle irányok szélsőséges, sőt egymással szemben egé­szen ellentétes jellegét. 3. Nincs terünk utalni arra, hogy a válság és a bomlás jelei hogyan lepleződnek le a művészetek, a filozófia, a tudományos élet, a politika, a társadalmi, gazdasági élet, a hitélet és a „morál“ terén, de felelnünk kell arra a kérdésre, hogy várjon mitől várhatjuk az elveszett lelki

Next