Korunk, 1936 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Neufeld Béla: A nemzeti szocializmus ideológiája
2 Neufeld Béla: A nemzetiszocializmus ideológiája más. 1935.) amely a fasiszta ideológiák kitűnő forrásismeretével a marxi dialektika éles fegyverét társítja, olyan formakészséggel és gondolati szabatossággal, amely ezt a művet messze kiemeli a tucatirodalom sorából. A könyv nem mond meglepően újat, legtöbb tétele ma már köztudattá kristályosodott a nem-fasiszták táborában, viszont a könyvet kiválóan becsessé teszi, épp az értelmiségek szemében, a szerző példás készültsége és dialektikus kritikájának nagyszerű vonalvezetése. Aki a német nemzeti szocializmussal a jövőben foglalkozni kíván, — annak ismernie kell Günther könyvét. Részletfinomságainak túlbőségéből próbáljuk kihámozni a lényegest és ha nyersen is, de kirajzolni gondolatmenetét. H. Günther végez azzal a sekélyes állásponttal, amely a náci vezetők pszichopathológiai defektusának aláfestésével véli megoldhatni ennek a mozgalomnak sikerét és kifejezési formáit Németországban. Freudista, vagy a cheri konstrukciók itt nem segítenek. A „rejtélyeket“ és ellentmondásokat nem lélektani finomkodással, hanem dialektikus materialista kritikával lehet feloldani. A nemzeti szocializmus fantasztikus eszmehajtásai mint önálló jelenségek nem értékelhetők; termékek azok maguk is, kifejezési formái a szociális folyamatnak: az osztályharc egy frontszakasza. (48. o.) A szerző tisztán látja a kérdés lényegét —a korszak ökoonómiáját. A tőkés gazdálkodás széteső szakaszában — amelynek mélységét néhány mondatban és számiban sűrítve vetíti fel — a polgárság kiutat keres a válság terheinek áthárításával. A tőkés támadás sikerétől függ a kapitalizmus időleges megmentése. Ez a kor egyik központi kérdése. És ez, az offenzívát a munkásosztály legelemibb esetjogai ellen véghezvinni; — ez egyik lényeges feladata a fasizmusnak. (13. o.) O. Spengler itt is kimondta a döntő szót, amidőn a fehér munkást „luxusállatnak“ nevezte és kérlelhetetlen következetességgel a „fehér“ bérek leszorítását a négerkulik életszínvonalára, a szociális biztosítás s a dolgozó ember mindennemű védelmének megszüntetését követelte. Vagy megvalósul ez — jelenti ki Spengler — vagy a Nyugat elpusztulása (a monopolkapitalizmus vége) elkerülhetetlen. És ezzel valóban a század legvégső, legmélyebb döntését formulázza. Pontosan azért áll ma a játék! (15. o.) Spengler kifejezi a korszak második központi problémáját is: új világháború, mint a polgárság kiútja a kapitalizmus válságából. És a fasizmus második lényeges feladata: ezt az új háborút előkészíteni! Ugyanaz az ökonómia azonban, amely, a regresszív és fasiszta tendenciákat termeli, a forradalomnak is előkészíti talaját. Ilyen helyzetben nem parlamentekkel uralkodnak. Erősebb eszköz kell. A fasizmus ez az erősebb eszköz a negyedik rend ellen. A fasizmus: preventív ellenforradalom. (47. o.) A hitlerizmus nem a demokrácia és a szociáldemokrácia ellen keletkezett; nem a liberalizmus, nem a fináncoligarchia, sőt még nem is az értelem ellen. A hitlerizmus a köztársaság törvényes örököse. Nem esetleges forma, hanem a válságteli termelési rend organikus terméke. A forradalom ellen jött létre. (47. o.) Amilyen a fasizmus társadalmi gyakorlata, olyan az ideológiája is — preventív ellenforradalmi. És ebben az a legnyugtalanítóbb, hogy azok juttatták győzelemhez, akik a monopolkapitalizmusban deklasszálódva felesküdtek a nemzetiszocializmusnak, amely éppen a monopoltőke célkitűzéseinek megvalósítását vállalta. Mert a kistermelő tényleges érdekei és törekvései és a fasiszta ideológia tényleges nagytőkés osztálytartalma között szakadék tátong. (54. o.) Hogyan kerültek tehát egymáshoz? Nyilván csak úgy, hogy a fasiszta ideológia valóságos osztály-